Nyomjuk a vasat!” – amerikai erőfeszítések nehéz felderítő mesterséges holdak orbitális pályán történő kiszolgálására

Spaceflight 2004. Július, - Dwayne A. Day cikke alapján fordította: Aranyi László

 

 Az Agena rakétafokozat az amerikai űrprogram igáslovának számított három évtizeden át, az 1980-as évek második felében történt nyugdíjazásáig. Nemcsak arra használták, hogy űreszközöket orbitális pályára juttasson, hanem arra is, hogy biztosítsa számukra a működési energiát, a kommunikációs lehetőségeket és a stabilitást – alacsony földkörüli pályán. Az Agena számos, felderítési célokkal felbocsátott mesterséges holdat is kiszolgált, azonban a jól használhatósága ellenére megvoltak a maga korlátai, ezért az 1960-as évek közepén a felderítési kérdésekkel foglalkozó társaság úgy gondolta, szükségessé vált egy nagyobb teljesítményű űreszköz kifejlesztése nagyméretű kémműholdjaik kiszolgálása érdekében.

1964-ben a Központi Hírszerző Hivatal (CIA) jó néhány tanulmány kidolgozásának látott neki, mindenekelőtt a Korona felderítő mesterséges holdak modernizált változatához megfelelő hordozórakéta kifejlesztése és a gyártó kiválasztásának céljából. Ez a program a Fulcrum kódnevet viselte, eredményeként kidolgozták egy nagy, 4.500 kg-os mesterséges hold terveit, miközben - abban az időben - a Korona-holdak 1.600 kg-ot nyomtak. Hamarosan a CIA és a Nemzeti Felderítési Hivatal (NRO) nagy számú további tanulmány elkészítésének is nekilátott nagyméretű „kutató” felderítő mesterséges holdak megvalósításának szándékával.

Mindezen munkálatok eredményeként megszületett a döntés a KH-9 Hexagon névvel illetett mesterséges hold megépítésére vonatkozóan, egy igazi szörnyetegnek számított, messze nehezebb volt, mint bármely más akkoriban használt, embert nem szállító űreszköznél. A Hexagon felbocsátása érdekében az Egyesült Államoknak ki kellett fejlesztenie különböző típusú rakétafokozatok egész sorozatát, melyek segítségével folyamatosan lehetett emelni a mesterséges hold pályamagasságát abban az esetben, ha az túl alacsonyra süllyedt volna a légkörben. Ezen rakétafokozatok egy része a mai napig alkalmazásban van, három évtizeddel később. Különös módon az ezekre az űreszközökre vonatkozó információkat már jó néhány éve nyilvánosságra hozták, mégsem keltettek különösen nagy feltűnést, szinte észrevétlen maradtak.

 

 

Az igásló

Az 1960-as évek közepére az NRO seregnyi felderítő mesterséges holdat működtetett alacsony földkörüli pályán. Többek között a Corona és a Gambit foto-felderítő műholdakat, valamint a „vadászmenyét” típusokat a Program 102 részeként. A fotó-felderítő mesterséges holdak rendszerint nem dolgoztak tovább néhány hétnél. A legtöbb ilyen típusban volt egy közös: a katonai mesterséges hold program igáslovát használták, az Agena D-t.

 

Az első KH-9 Hexagon felderítő mesterséges hold várakozik kilövőpadján a vandenbergi Légierő támaszponton 1971-ben. A Műhold Kontrol Szekció (SCS) orbitális pályamódosító fokozat jól látható a hasznos terhet övező ezüstös színű burkolóköpeny alatt.

 

A Locheed Rakéta és Világűr Osztály valamikor az 1950-es évek közepe táján kezdett el dolgozni az Agena kifejlesztésén a WS-117L program részeként. Ekkoriban nem hivatalosan a Hustler nevet viselte. Az Agena hordozórakéta bizonyította erejét és megbízhatóságát, ezért a NASA számos ízben használta Gemini űrhajói esetében az űrrandevú gyakorlása céljából. A Légierő is alkalmazta az Agenát a Midas - rakétakísérletek észlelésére kifejlesztett - műholdjainak indítására. Az Agena A változatot hamarosan felváltotta az Agena B, melyet nem sokkal később követett a sokkal erősebb Agena D. Az Agena D igen nagy számban épült meg, és a legkülönbözőbb űreszközök kiszolgálására használták fel.

Az Agena többcélú hordozórakéta volt. Második fokozatként szolgált a Thor és az Atlas rakéta csúcsán a hasznos teher világűrbe juttatásának segítése céljából. Továbbá, az Agena számos esetben szolgált az orbitális pályán keringő mesterséges hold stabilitásának biztosítása céljából, de képes volt energiával is ellátni annak működése időtartamára – akkumulátorai vagy napelemei segítségével. Egyes esetekben a műhold speciális feladatok ellátását is megkövetelte az Agenától, pl. a felderítést végző kamerát ráirányítani a célpontra, olykor száz kilométereken keresztül, nagy precizitással és minimális elmozdulással. Az Agena képes volt hajtóművét újraindítani, a NASA ezt a tulajdonságát használta több Gemini misszió alkalmával az asztronautákat utaztató űrhajó pályájának nagymértékű megemelésére.

 

 

A KH-9 Hexagon műhold elhelyezkedése a burkolóköpeny alatt, baloldalt a Műhold Kontrol Szekció látható.

 

Habár az Agena főhajtóműve repülés közben újraindítható volt, túl nagynak bizonyult méretében csak arra a célra használni, hogy feljebb emelje a túlságosan lesüllyedt szatellit pályáját. A Lockheed két módszert is kidolgozott az Agena ismételt használatára, ezek a „Tolócsomag” (DMU) és a Másodlagos Meghajtási Rendszer (SPS). A DMU esetében szilárd hajtóanyagú rakétákat erősítettek az Agena alsó részére. Az SPS két kis rakétahajtóműből állt, szintén az alsó részen elhelyezve, saját hajtóanyagtartályából fogyasztva az üzemanyagot. A DMU rendszert előszeretettel alkalmazták a Corona repülések során, míg az SPS rendszert a inkább a KH-8 Gambit felderítő mesterséges hold küldetéseinél.

 Az Agena jó teherbírású rakéta volt, azonban megmutatkoztak méretbeli korlátai, ahogy a mesterséges holdak mérete nőtt. Pontosabban, az egyik ilyen paraméter mely korlátozta használhatóságát az 1.6 m-es átmérője volt, ezt az értéket pedig azért választották, mert pontosan illeszkedett a robbanófejeket szállító Atlas rakéta csúcsához. Amikor pedig a nagyobb (3.2 m) átmérőjű Titan-II rakéta használatba került, a karcsúbb Agena rakéta nem tudta kihasználni ezt a szélesebb átmérőbb több üzemanyag szállítása céljából. Más magasabb rakétafokozatok, mint pl. a Martin’s Transtage and Genaral Dynamics által gyártott Centaur nagyobb átmérőjű volt, mégsem felelt meg az alacsony földkörüli pályán végrehajtandó feladatokhoz, melyeket az Agena kitűnően végrehajtott. A Légierő tehát továbbra is az Agena D-t használta, a rakéta meglévő korlátai ellenére.

 

 

A Műhold Kontrol Szekció a KH-9 Hexagon felderítő mesterséges hold orbitális pályájának módosítására az 1970-es és 1980-as években. Az ábra egy titkosság alól feloldott dokumentumból származik, egyben a napelemszárnyak kinyitásának folyamatát is mutatja.

 

Az Agena E

1966-67-re a Lockheed mérnökei kifejlesztettek egy korszerűsített változatot a Titan-III hordozórakétához. Agena E néven hivatkoztak rá. A továbbfejlesztett változat megőrizte elődje 1.6 méteres átmérőjét, viszont meghosszabbították az orr-részét és továbbfejlesztett navigációs irányító rendszerrel látták el. A legnagyobb változtatást azonban az Agena E meghajtási rendszere jelentette. Többszörösen újraindítható rakétahajtóművel szerelték fel, valamint egy másodlagos „integrált” meghajtó-rendszerrel is, mely ugyanazokból a tartályokból kapta az üzemanyagot, mint a főhajtómű. Egyértelműnek látszik, az új meghajtási rendszer átvette volna a szerepét a DMU-nak, illetve az SPS-nek legalábbis az orbitális manőverek során, a kilövési időszakban nem.

Az Agena E minden bizonnyal többcélú hordozórakétaként kívánták használni, második fokozatként és mesterséges holdak földkörüli pályán történő kiszolgálásához egyaránt. Ám ekkorra a CIA kifejlesztett egy újgenerációs mesterséges holdat a Corona felváltására. Nem egyértelmű még, hogy a kutatások csak az újgenerációs felderítő mesterséges hold megvalósítását érintették-e a jól bevált Agena D alkalmazásával. Mindenesetre 1967-ben az Agena E megvalósításának tervét elvetették, egy teljesen új hordozórakéta kifejlesztésének érdekében, szintén a Lockheed vállalatot bízván meg.

 

Hajtóművek a Hexagon számára

1967-ben A Lockheed szerződést kapott egy új, a KH-9 Hexagon mesterséges holdat kiszolgáló és energiával ellátó orbitális egység kifejlesztésére. Az űreszköz feladata lett volna még emellett a szatellit pályájának időnkénti megemelése, amennyiben a légköri fékező hatások miatt túlságosan alacsonyra süllyedne. Az űreszköz a Műhold Kontrol Szekció (SCS) nevet kapta. Átmérője 3.2 m volt, hossza pedig 2.6 m. Lehetővé tette a Titán hordozórakéta nagyobb átmérője adta előny maximális kihasználását. Kétszer szélesebb volt az Agena D-hez képest és fele olyan hosszú.

 

Lockheed BUS 1 koncepciója az űrállomáshoz való használathoz 1993-ból. A BUS 1 egyértelműen a korábbi amerikai felderítő mesterséges holdak pályamódosító fokozatából került kifejlesztésre.

 

Habár a Légierő nyilvánosságra hozta az SCS létezésére vonatkozó információkat, némely rávonatkozó speciális adat meglehetősen furcsának fest. Az SCS-hez felhasználták a törlésre került Agena E rakéta hidrazint használó integrált másodlagos meghajtó-rendszerét. Az üzemanyagot nagyméretű (1.57 m), henger alakú tartályban tárolták, az űreszköz középső részén, feltöltve 1320 kg hajtóanyaggal.

Az űreszköz képes volt magasságméréseket végezni a KH-9 számára, emellett pályaemelési és kiszolgálási feladatokat ellátni, a start közben azonban semmiféle teendő nem hárult rá, hiszen a Titan IIID hordozórakéta a két leváló gyorsítórakétájával elegendő tolóerőt tudott kifejteni a műhold orbitális pályára juttatásához. Azonban, a kezdeti elképzelésekkel ellentétben, az SCS nem volt igazán rakétafokozat, ezért az Agena D-t továbbra is használták olyan műholdak kiszolgálásához, melyeknek a felbocsátásához szükséges volt a kapacitására. Nagyobb átmérője, üzemanyagtartálya és a felbocsátás közbeni szükségtelen szerepe miatt az SCS drámaian megnövelte a KH-9 orbitális pályán tartózkodási idejét az Agena D fokozatot használó mesterséges holdakkal szemben.  Habár az Agena D 221 napos kiszolgálási időt tudott biztosítani a hozzákapcsolt, felderítési tevékenységet végző műhold számára 1967-ben, továbbá, egy jelentős átalakítást követően ez az idő elérte a 181 napot, az SCS már kezdetekkor elérte a 100 napos üzemidőt, végül pedig ezt feltornázták 275 napra.

 

 

A Lockheed 1993-as tervezete az űrállomás kiszolgálására, felhasználván az átalakított BUS 1 pályamódosító fokozatot.

 

A KH-9 mesterséges hold elődeihez hasonlóan filmet visszaküldő mesterséges hold volt. Hagyományos filmre készítette el felvételeit, majd ezeket eltárolta egy leválasztható kapszulába. Négy kapszulát hordozott a mesterséges égitest, bár alkalmanként egy ötödiket is felszereltek rá jelentősebb térképészeti munkák elvégzése céljából. Amikor egy kapszula megtelt, leválasztották és az visszatért a Földre. Az SCS egység különböző szolgáltatásokat nyújtott a felderítő tevékenységet végző műhold számára, mint például a stabilitás és a kamerák energiával való ellátása. Két hatalmas napelemszárnnyal szerelték fel, melyek az űreszköz végén nyíltak ki. Azonban nem egyértelmű, vajon az SCS maga volt felszerelve csillagtájolóval a nagypontosságú helyzetbeállítások miatt, vagy ezt az eszközt a műholdra szerelték.

Az első KH-9 Hexagon felbocsátásra „Mission 1201” névvel hivatkoztak és 1971. június 15-én került sor a startra, miután a mesterséges hold 211.1 x 344.5 km-es orbitális pályára állt. A műholdat az SCS egység szolgálta ki, mely tisztán látható egy fényképen, amint a rakéta még a kilövőállásban pihen. Az elkövetkezendő 15 évben további 19 db KH-9-es mesterséges hold repült, vagy „Big Bird” (Nagy Madár), ahogy a mérete alapján hivatkoztak rá. A felbocsátásokra a Kaliforniai Vandenberg Légibázósról került sor, a csendes-óceáni partoktól nem messze. Valamennyi felbocsátás, kivéve a legutolsót, sikeres volt. Az 1986. április 18-án végrehajtott legutolsó indítás katasztrofális véget ért, miután a Titan 34D rakéta közvetlenül a felbocsátást követően felrobbant, és repeszekkel szórta tele a kilövőállást.

 

Az Agena fokozat. Energiát, stabilitást, ellenőrző funkciókat és meghajtást biztosított az amerikai, alacsony magasságban üzemelő felderítő mesterséges holdak számára majdnem három évtizeden át. A képen az Agena A változat a Midas rakétaindítást-figyelő mesterséges holddal összekapcsolva látható.

 

A KH-9 a kezdetektől fogva sikeres volt, s a méltán lépett a Corona helyébe, mint az NRO kutató műholdja. Habár néhány technikai részlet az SCS-szel kapcsolatban továbbra sem nyilvános, a használatára vonatkozó információk már igen. Sőt, az orbitális tevékenységére vonatkozó ismeretek a nyilvánosság számára is elérhetők, várván a független szakértők elemzését.

Általánosságban elmondható, a felderítő mesterséges holdak kétféle módon üzemeltek. A Corona mesterséges hold pályáját nem változtatták, mindössze annyit tettek, hogy amikor a műhold alacsonyabbra került a légköri fékezőhatások miatt, akkor pályamagasságát megemelték. Más műholdak hajtóműveiket használva alacsonyabbra ereszkedtek, hogy nagyfelbontású képeket készíthessenek, aztán megemelték pályamagasságukat, mielőtt a légkörbe lépve elégtek volna. Az eddigiekből úgy tűnik, a KH-9 a Coronához hasonlóan működött elsődlegese, pályamagassága folyamatosan csökkent, s az SCS időnként felemelte magasabb orbitális pályára.

A 19 sikeres KH-9 mesterséges holdra vonatkozó élettartam elemzés alapján arra lehet következtetni, hogy két vagy többfajta használata is volt az SCS-nek, kihasználván megnövekedett hajtóműkapacitását és esetleges egyéb változtatásokat. Az első hat küldetés élettartama 40-től 91 napig terjedt. A hetedik repülésnél ezt meghosszabbították 123 napra, az elkövetkezendő küldetéseknél pedig kiterjesztették 109-től 158 napig, ez pedig már egy továbbfejlesztett SCS-t igényelt. A tizenharmadik repülésnél az élettartam már 179 napos volt, a tizennyolcadik repülés során pedig sikerült felállítani a 275 napos rekordot. A később nyilvánosságra hozott információk szerint az SCS valószínűleg a hajtóanyagtartálya megnövelése, és egyéb kiegészítő berendezések installálása révén tudta elérni ezt a hosszabb élettartamot.

1979-ben az egyik ipari folyóirat, az Aerospace Daily számolt be róla, hogy a Lockheed felajánlotta a NASA-nak, használja az Általa kifejlesztett SCS-t a Felsőlégkört Kutató Mesterséges Hold (UARS) kiszolgálására. A cikk szerint a Lockheed 1978-ra már három különböző SCS fejlesztett ki, és a vállalat éppen akkoriban kezdett újabb fejlesztéshez, nagyobb üzemanyagtartályt szerettek volna beépíteni az űrrepülőgépes küldetésekhez igazodva. 12 fő egysége közül három vagy annál is több minden nehézség nélkül használható volt másodlagos hasznos teherként, illetve, ha a hajtóanyag-mennyiség megengedte, a Tolóerő Kontrol Blokk egyes elemei szintén felhasználhatók voltak.

 

Az SCS-től az SSB-ig

Miután a KH-9 már évek óta sikeresen működött, az INRO kezdeményezte egy újabb, a KH-11 Kennan kódnevű nagyméretű felderítő mesterséges hold megépítését. A nyilvánosságra hozott dokumentumok, valamint a 2000. évre vonatkozó kongresszusi jelentés szerint, a KH-11 elektro-optikai térképező műhold 1976-ban kezdte meg szolgálatát. E mesterséges hold utódai jelenleg is működnek.

A KH-11 ugyanazzal a Titan III rakétával startolt mint a KH-9, és nagyjából ugyanakkora is volt. Kiegészítette a korábbi mesterséges hold tevékenységét, de igazából nem váltotta fel teljesen éveken keresztül. A KH-9-cel szemben, mely az exponált filmet egy kapszula belsejében továbbította a Földre, a KH-11 elektro-optikai rendszert használt a felvételek közvetlen, vagy egy átjátszó műhold közbeiktatásával Földre sugárzására. Mivel filmet nem igényelt, sokkal tovább tartózkodhatott orbitális pályán – háromtól maximum öt évig, szemben a KH-9 rekordnak számító 275 napjával. Ráadásul magasabb földkörüli pályán tevékenykedett, ezért nem kellett elviselnie a földi légkör fékező hatását mint a KH-9-nek, ezért nyílt rá lehetőség, hogy bár a két mesterséges hold azonos mennyiségű üzemanyaggal rendelkezett kiszolgáló rakétafokozata révén,  mégis jelentősen különbözött élettartamuk.

 

 

Egy további illusztráció az SSB-ről láthatóvá teszi a terjedelmes központi hajtóanyagtartályt, valamint a köré épített rekeszeket. A rajz egy 1980-as évek közepén nyilvánosságra hozott dokumentumban szerepel, és egyben azt is bemutatja, a Lockheed miként tájékoztatta potenciális üzleti partnereit a vállalat képességeit ilyen jellegű űrszerkezetek megépítése terén.

 

Azonban mégis volt egy igen jelentős különbség a kétféle szatellit működésében. Az KH-9 Hexagon horizontálisan volt tájolva, orrával a repülési irányba mutatván az SCS hajtóművek a műhold hátsó felén voltak. A KH-11 Kennan ezzel szemben a Föld felé nézett, rakétahajtóművei pedig felfelé. Az orbitális pálya megemelése és a két műhold megfelelő helyzetbe állítása ezért nyilvánvalóan eltérő megoldással történt.

Az 1980-as években a Lockheed Űrrendszerek Osztálya tanulmányban körvonalazta a Műhold Kiszolgáló Busz (SSB) tervezetet, egyértelműen a KH-9 mesterséges holdnál alkalmazott SCS rendszer továbbfejlesztéseként. Mérnöki zsargonban a „busz” kiszolgáló-berendezést jelent, energia-, adatszolgáltatás, vagy egyéb szempontból. A Lockheed az említett és nyilvánosságra hozott tanulmányt a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés Hivatala számára készítette, mely akkoriban éppen az alacsony földkörüli pályáról megoldható rakétavédelemmel foglalkozott. Feltételezhetően az SSB hatalmas kémiai lézerek vagy más, a ballisztikus rakéták repülés közbeni megsemmisítése céljából megalkotott rendszerek kiszolgálását végezte volna.  

A Lockheed tanulmány részletes technikai információval szolgál az – egyes állítások szerint már repült - SSB felépítéséről. Hogy a SSB univerzális változata a KH-9 Hexagon későbbi típusait és a KH-11 Kennan kiszolgálását egyaránt végezte, vagy csak a KH-11-ét egyedül, ma még nem egyértelmű. Az is elképzelhető, hogy a „Műhold Kiszolgáló Busz” pusztán egy elnevezés volt a külső biztosítást adó eszköz számára, miközben a ténylegesen használt eszköz az SCS alapján működött.

A tanulmány szerint az SSB „tartalmazott egy Műszeres szekciót, valamint egy Orbitális Pályamódosító/Tolóerő Kontrol Blokk részt. Hasonlóan az SCS-hez, 3.2 m átmérőjű és 2.6 m magas volt, „hengerpalást alakot formált és alumínium burkolattal látták el.” Körülbelül 1633 kg-ot nyomott, beleértve a hajtóanyagot. Orbitális Pályamódosító/Tolóerő Kontrol Blokk 12 rekeszt tartalmazott a hasznos teher számára, ezek a rekeszek további műszereket, illetve élettartam-kiterjesztő eszközöket foglalhattak magukba. A Műszeres szekció szintén 12 rekeszből állt, ezek mindegyike 249.5 kg berendezést szállíthatott, külön tálcákra szerelve. Valamennyi rekeszt külső ajtón keresztül elérhetővé tették.

Az űreszköz közepén kapott helyet az 1.9 m átmérőjű, hidrazint tartalmazó hajtóanyagtartály – a nagyobb változata annak a tartálynak, amit a Lockheed 1978-ban kezdett  kifejleszteni. Az orbitális pályát beállító rendszer egyfázisú hajtóműve specifikus, 230 másodperces impulzus kiadására volt képes, 145-230 pond tolóerő leadása mellett. A hajtóműnek 85:1 karakterisztikájú fúvókája volt. Az űreszköz 3311.3 kg hidrazint vitt magával. A Tolóerő Kontrol Blokkba 1í6 fúvókát építettek be, ezek négyesével közösen használták a hajtóanyagot az orbitális pálya beállításához. további, akár 453.6 kg hidrazin is szállítható volt, s valószínűnek is tűnik, hogy ezt meg is tették a különböző küldetések során.

Az SSB alapfelszerelései közé nem tartozott, habár beépíthető volt. Az SSB két napelemet hordozott, egyenként 11 panellel, együttes effektív felszínük 52.4 négyzetméter volt. Mindösszesen 600 watt teljesítményt szolgáltattak, ebből az SSB 270 wattot igényelt, a többi megmaradt a hasznos teher számára. A csúcsteljesítmény 2 kilowatt volt, ebben az esetben mindkét napelemszárnyat közvetlenül a Nap irányába kellett fordítani.

A tanulmány megemlíti, hogy „bizonyos módosítások végrehajtása szükséges az SSB űrrepülőgéphez (Space Shuttle) való használatához, a kilövéshez és a befogáshoz, a változtatásokat pedig az alapkiépítés tervéből kiindulva kell eszközölni” – ez pedig azt jelenti, hogy egy bizonyos időszakban az SSB nem állt készen űrrepülőgépes használatra. Fő napelemszárnyai nem voltak becsukhatók, ha tehát űrrepülőgéppel kívánták befogni a mesterséges holdat, akkor a szándéktól függően, le kellett választani a napelemeket, vagy ki kellett őket cserélni.

A Challenger tragédiát követően az NRO többé már nem kívánta megfelelően átalakított felderítő mesterséges holdjait űrrepülőgépek fedélzetén a világűrbe juttatni. A Haditengerészeti Kutató Laboratórium kifejlesztett egy rakétafokozatot a felderítő mesterséges holdak számára. Ezek feladata az űrrepülőgép alacsony orbitális pályájáról a mesterséges hold magasabb pályára juttatása volt, a tervet azonban törölték. Valószínűnek tűnik, hogy a Műhold Kiszolgáló Busz űrrepülőgépes használatra előirányzott költségvetése is megkurtításra került ekkoriban.

 

A BUS 1

1993 novemberében a Lockheed nyilvánosságra hozta egy újabb nagyméretű műhold kiszolgáló- és meghajtó fokozat létezésére vonatkozó információit. A vállalat kifejlesztett egy BUS 1 névvel hivatkozott berendezést az akkoriban „Alpha” névvel emlegetett űrállomás számára. A társaság dokumentációjában az űreszköz neve mindvégig folyamatos nagybetűvel szerepel, habár a név nem volt rövidítés. A Lockheed mérnökei által elkészített és a NASA-hoz elküldött dokumentumban a következő kijelentés olvasható: „A BUS 1 többféleképpen használható űreszköz alacsony földkörüli pályán való üzemeltetésre. Elődei már több mint húsz éve látnak el kormányzati feladatokat.”

 

 

A Lockheed-tervezte Műhold Kiszolgáló Busz alacsony földkörüli pályán keringő műholdak kiszolgálására az 1980-as évekből. Az SSB teljesen nyilvánvalóan a KH-9-hez megépített Műhold Kontrol Szekció továbbfejlesztett változata. Elképzelhető, hogy a KH-11 Kennan felderítő mesterséges hold számára is használták meghajtó-egységként. A számozott részek: 1, orbitális védőpajzs és fűtőberendezés. 2, többrétegű szigetelőtakaró és elektromos fűtőberendezések a hajtóanyagtartály körül. 3, alumíniumozott teflonbevonat a 12 műszeres rekesz közül 9-en. 4, hővédő elemek pályabeállító hajtóművekhez. 5, alumínium/fekete poliuretán festés. 6, fehér poliuretán festés az SSB külső felszínén. 7, a tartalék elemek fűtési rendszere.

 

A KH-9 Hexagon mesterséges hold 1991-ben kezdte meg működését a maga SCS kiszolgáló egységével és 1986-ban vonták ki a forgalomból. A KH-11-es különböző típusai 17 éven át voltak szolgálatban. Mivel sem a KH-11, sem a KH-9 szolgálati ideje 1993-ra nem érte el a húsz évet, a Lockheed tanulmány arra enged következtetni, hogy a BUS 1 valójában az 1971-es SCS, illetőleg az 1980-as évek SSB egységeinek továbbfejlesztett változata. Egyértelműen azonos volt jó néhány fizikai paraméter, továbbá kétségtelen tény, valamennyi berendezés alacsony földkörüli pályán keringő űreszközöket szolgált ki. Igen valószínűnek tűnik, hogy a BUS 1 valójában egy módosított változata volt az eredetileg a Titan IV hordozórakétához kifejlesztett Műhold Kiszolgáló Busznak, és a KH-11 műhold továbbfejlesztett változatát szolgálta ki, ahogy gyakran hivatkoznak rá, az Advanced KH-11-et.

A Lockheed tanulmány arról is beszámol, hogy a BUS 1 megbízhatósági mutatója három év alatt elérte a 0.945-ös értéket; a tervezett élettartama öt év volt. A BUS 1 a következő szolgáltatásokat nyújtotta: irányítás, navigáció és kontrol, meghajtás, elektromos energia, adattárolás és elemzés, adatkezelés, szerkezeti és mechanikai elemek, hő-kontrol, mikrometeor- és űrszemét elleni védelem, kommunikáció és biztonsági mód. Egyaránt pályára lehetett állítani az űrrepülőgéppel és a Titan IV-es rakétával, azonban nem rendelkezett az űrrepülőgépek számára előírt valamennyi biztonsági követelménnyel, jelezvén, hogy igazából soha sem repült az űrsikló fedélzetén.

A Lockhhedtől származó adatok szerint a BUS 1 átmérője 4 méter volt, hossza 2.7,  ezek az értékek pedig mindkét dimenzióban felülmúlják a korábbi SSB paramétereit. Habár kivitelezésében hasonló volt a korábbi szerkezetekhez, beleértve a 12 rekeszből álló tárolókat mindkét alegységén, számos különböző berendezést is tartalmazott.

Talán a legnagyobb különbség az SSB és a BUS 1 között az utóbbi hajtóanyagának mennyisége és típusa volt. A BUS 1 5261.8 kg nitrogén-tetraoxidot és monometil-hidrazint használt üzemanyagként. Ez jelentős különbség volt a SSB meghajtásához képest, de még fontosabb, a SSB egyetlen esetben sem használt nitrogén-tetraoxidot. Továbbá, az SSB egyetlen nagy hajtóanyagtartályával szemben a BUS 1 jó néhány tartályt szállított. A helyzetbeállító rendszert teljes egészében a BUS 1-re szerelték, négy nyomás alá helyezhető gyűrűből állt, hat hajtóanyagtartályból kapta az üzemanyagot a 6 pár 12 pondos tolóerőt és a 2 darab 200 pondos tolóerőt szolgáltató pályamódosító hajtómű.

A tanulmányban a két pályamódosító hajtóműre vonatkozó információ az űrállomáshoz tervezett verzió kapcsán kerül megemlítésre és nem az aktuálisan működő űreszközre vonatkozik. Azonban a Lockheed egyik fotóján az éppen összeszerelés alatt álló BUS 1 konstrukción jól látható az űreszköz végéhez közel felszerelt két rakétafúvóka – azonos szögben beállítva -, éppenséggel nem az űrállomáshoz megépítve. Feltételezhetően az űreszköz másik oldalán is felszereltek ilyen fúvókapárt. Ezzel szemben az űrállomáshoz tervezett BUS 1 a fúvókapárt a hátsó rész közepére szerelve viselte volna.

A BUS 1 kilenc szintű giroszkópos tájolórendszerrel volt felszerelve a magassági helyzetbeállítás céljából, ezek közül négy tartalékként szolgált. Három, periodikusan működő, nagy látószögű csillagérzékelő folyamatosan frissítette az űreszköz helyzetére vonatkozó adatokat, a csillagérzékelés pontossága öt szögmásodpercnél is kisebb volt. A BUS 1-et felszerelték még a „BUS 1 Helyzetbeállító Tartalékrendszerrel” is, mely mindössze egy csatornát használt, GPS vevővel rendelkezett és a szükséges algoritmusokat a földi központokban futtatták.

Van azonban némi kétség, hogy a BUS 1 valóban már létező titkos felderítő mesterséges holdat berendezéseiből lett kialakítva. Ám az, hogy hogyan és miért lettek ezek a berendezések megváltoztatva, továbbra is ismeretlen.

 

A csendes igásló

Az Agena hordozórakéta szolgált az amerikai katonai űrprogram igáslovaként majdnem két évtizeden át és ezen időszak alatt 350 startot hajtottak végre vele. amikor végül az 1980-as évek végén nyugdíjazták, gyorsan feledésbe került, habár a katonaság számára igen jó szolgálatot tett. Amikor az Agena nyugdíjazásra került, hallgatag utóda szolgálatának már második évtizedét kezdte meg. Habár a Műhold Kontrol Szekció napjainkban való alkalmazása továbbra is ismeretlen, az elmondható, az Egyesült Államok minden bizonnyal továbbra is alkalmaz a korábbiakkal megegyező mesterséges holdakat ezekkel a könnyű orbitális meghajtó-egységekkel együtt. Igen valószínűnek tűnik, hogy az új igásló sokkal hosszabb élettartammal rendelkezik, mint a nagy becsben álló Agena, titkos mesterséges holdakat feljuttatva a minket körülvevő égbe.

 

Vissza a nyitólapra