Armageddon – mindez már megtörtént?

(2004.11.27 - előadás anyaga)

Minden vallási tanítás megkísérel feleletet adni az első és a végső időkre. Így tesz a Biblia is. Azonban a „világvégére” vonatkozó események talán már 2000-2200 évvel ezelőtt megtörténtek. A szövegekből és a történelmi háttér ismeretekből ez a forgatókönyv is egyenesen következik.

 

Az ezredforduló ugyan már elmúlt, ám folyamatosan találkozhatunk újabb és újabb világvége-jóslatokkal, kinek-kinek vallási beállítottságától függően. A keresztény világ Jézus újabb eljövetelét várja. De mi van akkor, ha mindez már megtörtént?

 

Ehnaton (Mózes?) és Nefertiti a Louvre-ban őrzött szobor alapján.

 

1970-ben Hal Lindsey professzor híres művében - The Late Great Planet Earth - leírta a „világvége” forgatókönyvét.  Nemrégiben lehetőségem nyílt elolvasni. Ugyancsak az elmúlt időszakban, Illig – Kitalált Középkor - és mások munkái alapján derült fény a középkorral kapcsolatos történelemhamisításokra is. Illig és száz fős szakembergárdája gyanakvását magunkévá téve megkockáztathatjuk a kérdést, vajon a tényleges történelem azonos a „hivatalos” történelemmel? A válasz minden bizonnyal: nem!

 

Talán maga a Biblia sem a valóságot írja le? És valóban hit kell elfogadásához? Tudjuk, már a születése körül is meglehetős viharok dúltak, hiszen az istentagadó Nagy Konstantin (a halálos ágyán keresztelkedett meg) „stábja” döntötte el, mi számít szent írásnak, mi az ami ajánlott olvasmány (apokrifok) és mi az ami tiltott (az összes többi kapcsolódó szöveg). A Kitalált középkor és az Ószövetség között még párhuzamokat is találhatunk: Nagy károly – Dávid király.

 

Itt van mindjárt egy érdekes rész a Zsoltárok Könyvéből, 22.16-18.  Itt Dávid megjósolja Jézus Keresztre feszítését, holott azt csak mintegy 600 évvel később „találták fel” a rómaiak. Dávid akár ténylegesen is képes lehetett a jövőbe látni, de nem hinném. Azért nem hinném, mert a választott nép történetére vonatkozó legeslegrégibb történeti forrás még a négy evangéliumnál is fiatalabb. János: Jelenések Könyve kb. Kr.u. 100-ból való, míg a legrégebbi ószövetségi szövegek legalább Kr.u. 300-ból, mint ahogy az Újszövetségi szentírás többi része is. Az a momentum, hogy bizonyos – kevésbé jelentősnek tekinthető – ószövetségi szövegtöredékeket, illetve hosszabb, egybefüggő részeket (főleg zsoltárokat és bizonyos szabályokat, elszámolásokat) a qumráni tekercsek között is megtaláltak nem mérvadó, hiszen ez közel sem jelenti azt, hogy az ószövetségi szentírás, a maga egészében, korban legalább a holt-tengeri tekercsek korával megegyezne, azaz legalább 2000 éves lenne. Azt pedig főleg nem bizonyítja, hogy az ószövetségi írások kora elérné a 2500-3200 évet.

 

A Qumránban a tekercseket Kr.u. 70-ig írták, tehát Jézus kora utánig. Sajnos, a nem tetsző részeket a mai napig nem hozták nyilvánosságra, erre közel 60 év nem volt elegendő.

 

Aztán itt van mindjárt a következő probléma: a bibliai események egyetlen mozzanatát sem támasztják alá régészeti felfedezések. (Erre már, mások mellett,  Daniken is több munkájában felhívta a figyelmet.) Pedig, az Ószövetséget saját hitük forrásaként elfogadók a régészvilág 90%-át uralják, s mindent, de mindent elkövetnek az Ószövetségben foglaltak régészeti alátámasztására, ám hiába a nagy igyekezet, mert semmi, de semmi kézzelfoghatóval nem tudnak szolgálni a Ószövetség hitelességének alátámasztására. Amit a „bibliai idők régészeti leleteiként” mutogatnak nekünk, azok bizony korban és/vagy időben nem stimmelnek. Egyetlen példa: semelyik fellelhető egyiptomi forrásban sincs nyoma a választott nép egyiptomi tartózkodásának, de a tíz csapásnak, a fáraó halálának sem, mely a választott nép fiainak üldözése közben sújtott volna le rá. Semmi de semmi. Az Izrael név is mindössze egyetlen egyszer feordul elő a meghódított nemzetek felsorolásakor.

 

Azóta már tudjuk, hogy Mózes azonos volt Ehnatonnal, a lázadó fáraóval, ahogy azt Ahmed Osman – Mózes, Egyiptom fáraója – nagyszerű könyvében bebizonyította. Az Ószövetségben szereplő teljes mózesi történet tehát kitalált történet. Az ő istene is Aton volt, akinek nevét a választott nép tagjai ki sem ejthették. Helyette az „adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag. Az „adon” pedig azonos az „aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés.

 

A választott nép babiloni fogságának ugyan van nyoma, de ez a fogság közel sem lehetett olyan súlyos, hiszen pl. megtarthatták javaikat. Később, a Mezopotámiában felvett kultúrát a választott nép tagjai beolvasztották sajátjukba, helyesebben talán: átvették. Ideértve pl. a világ teremtése, vagy a vízözön történetét mindenekelőtt. Ezek a részek a több ezer évvel korábbról való Gilgames eposz kicsit átdolgozott fejezetei. Mózes könyveit ráadásul Ezdrás írta főként, valamikor Krisztus kora környékén, már amennyiben a datálás helyes. De az sem lehet véletlen, hogy a választott nép Ábrahámot tartja ősatyjának, aki a sumér Úr városában élt.

 

 

Részlet az egyik holt-tengeri tekercsből. Jól látható, hogy Jehova (JHWH) neve a 2000 éves szövegben még rovásírással íródott!

 

Hasonló problémákat figyelhetünk meg az Újszövetséggel kapcsolatban is. Jézusnak sincs az adott korból nyoma egyetlen közismert történeti forrásban sem. Mint ahogy Keresztelő Szent Jánosnak sem. (Más kérdés, hogyan keresztelhetett János ha még a kereszténység ki sem volt találva?…) Ellenben Jézusnak létezik nyoma úgy 100 évvel korábbról, a qumráni tekercsekben. Keresztelő Jánosnak is. Sőt, még a Gonosz Főpapnak is, aki halálra veti a Megváltót. Már Szent Péter korában keresztényeket vetettek vadállatok elé a római Colosseumban, akkor, amikor „szent” Pál még hivatalosan fel sem találta a kereszténységet…

 

Az Újszövetségben 70-100 évvel Jézus halála után leírt események hitelessége is legalábbis kétséges, hiszen ekkora időtávlatból már nem lehet eldönteni mely események történtek meg ténylegesen és melyek már csak Jézus személye köré fonódott legendák részei. Egyedül a torinói halotti lepel és az ovideói lepel állja ki a legkritikusabb vizsgálatokat is ebből a korból az Újszövetséghez kapcsolódóan.

 

A tágabb történelmi háttér ismeretéhez feltétlen szükséges megemlíteni a kb. Kr.e. 250-ben megalakított Pártus birodalmat. A korábban mér létező birodalmat Nagy Sándor foglalta el, majd halála után darabjaira hullott, az említett dátum idején sikerült újra egyesíteni. A Pártus Birodalom részint Mezopotámiában a sumérek földjén terült el. Nem véletlen tartják őket sumér-leszármazottaknak, illetve szkíta-hunoknak. A Pártusok birodalma és ereje a Római Birodaloméval vetekedett, hiszen két római császárt is megöltek különböző háborúkban. Nem csoda hát, hogy a rómaiak „nem szerették” őket.

 

 

A Sínai-félszigeten kb. 2800 évvel ezelőtt (újjá)épült Avaris városának romjai (Avar-is = Avar Város)

 

A pártusok sumér rokonságára utal a köristen (keristen – kerestyen – keresztyén – keresztény) tiszteletük. Az Isten egyik jele a kör volt. Ezt a kört osztották egy + jellel négyfelé, szimbolizálva a négy őselemet. Később a kör összébb ment, a kereszt növekedett, szára megnyúlt. (Megfigyelhető régi temetői fejfákon!) Megvan a teljes kereszt, a szárak metszéspontjában a kör. A rómaiak tehát nem szívlelték a pártusokat, ezért nem kell túl nagy képzelőerő annak belátására, hogy azért vezették be a keresztrefeszítés módszerét, hogy így álljanak kegyetlen bosszút az őket legyőző  pártusokon: a saját szent jelükre szögeljék őket, „civilizált” római (nyugati) megoldás részeként.

 

Jézus (elfogadott) korában a Pártus Birodalom és a Római Birodalom határa a mai Izrael területén (is) húzódott. A déli rész római kézen volt, az északi a pártusok kezén. Jézus születési helye sem lehetett Betlehem, hiszen a Születés Barlangja néven mutogatott hely már Jézus korában is nagy tiszteletnek örvendett, mint a Mitrász-kultusz része. Jézusnak tehát egészen máshol kellett születnie. Tudjuk róla görögül tanított, és tanítványai is görögül írtak.

 

Ennek a területnek volt Pandarja (pandúrja) azaz felügyelője József, akinek nevét a rosszakarói „kicsit megtekerték” és lett belőle ács. Az arab forrásokban ugyanis Jusuf Pandar ibn Maghar néven szerepel, a Jusuf Pandar ibn Magharból pedig Jusuf Pandar ibn Naggar, azaz a „József, a magyarból”  lett „József az ács”. Felesége, az arsakida uralkodóház tagja, Adiebene Mária, Jézus (Győző) anyja. Ők tanították gyermeküket olvasni. (Mindezt nehezen lehetett volna elképzelni egy ácstól és egy megesett 16 éves leánytól, akiknek állítólag folytonosan menekülniük kellett.)

 

Az újszövetséget érintő hamisítási munkák legfőbb bástyája „szent” Pál volt, az önjelöl apostol, akit az igazi apostolok többször is száműztek Jeruzsálemből, azaz Hiero-Sólyomból. (Hiero=hős, tehát Hős-Sólyom.)

 

 

Jeruzsálem (Hiero Sólyom = Hős sólyom) városa nem Salamon feltételezett korában élte virágkorát, hiszen a képen látható gigászi falak, melyek mellett eltörpülnek az emberek, Salamon korát legalább 5000 évvel megelőzik. Az sem lehet véletlen, hogy Jeruzsálemtől délre, mintegy 50 km-re található egy Arad nevű település is.

 

Jézus keresztfelirata is alátámasztja a fentieket. I.N.R.I. azaz Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum. Azt tanítják, ennek értelmezése: Ez a názáreti Jézus, a zsidók császára. A rómaiaknak tudniuk kellett, mit írnak. Tudták is. Csakhogy. Nekünk is tudnunk kell, hogy Názáret nevű település nem létezett Jézus korában, de még 200 évvel később sem. A „Nazarénus” megjelölés egy vallási közösségre utalt. Ennek volt tagja Jézus. Azt is tudhatjuk, nem a rómaiak által megszállt területen született (szülei révén), tehát a kereszt feliratát is helyesen tudjuk most már értelmezni: Ez a Nazarénus Jézus Júdea császára. (Vagyis az északi területeké.) Jézus mondta: „Az én országom nem eme országból való, hiszen ha eme országból való volna, akkor jönnének a katonáim és kiszabadítanának.” További igazolás: a választott nép tagjai szemrebbenés nélkül halálra kövezték azt, aki istenkáromlást követett el, de idegennel ezt nem tehették meg, nem volt joguk hozzá, csak közülük valóval. Tehát Jézust elvitték a rómaiakhoz kivégeztetni.

 

Jézus az apostolokkal az utolsó vacsorán vérszerződést kötött, a pusztában, a hegyeken és a vízparton tanított, míg önmaga is hegyre járt imádkozni, leggyakrabban az Olajfák hegyére, ahol pedig Istar szentély állott akkoriban. Ez is „idegenségére” vall.

 

Lindsey említett könyvében idézi, hogy Armaggedon idején az „északi szövetségesek” le fogják rohanni és meghódítani Izraelt, s ennek az öldöklésnek vet majd véget Jézus második eljövetele. Ezekiel: 36-39. fejezet. Ezekben a részekben ír Izrael fizikai újjászületéséről, mely megelőzi a szellemi újjászületést és a kettő közé esne időben Armaggedon. A szerző azt szeretné bizonyítani, hogy Izrael fizikai újjászületése alatt 1948-at kell érteni, amikor az ENSZ az angol megszállási övezetből megalakította Izrael államot. A gond az, hogy Ezekiel az armaggedoni „csatában nagy számú lovassereg” bevetését írja le, ami mai viszonyok mellett legalábbis kérdéses. Az armaggedoni csatának – a szerző és a próféta szerint – Izrael fizikai újjászületéséhez képes egy emberöltőn belül meg kell történnie, tehát a „legoptimálisabb” esetben is 75 éven belül, azaz 2023-ig.


Azonban, az előző gondolatok fényében az írásokat talán másként is lehet értelmezni, hiszen Izrael a babiloni fogság után „fizikailag” is helyreállt. Egészen addig, amíg a pártusok vissza nem foglalták. Ők voltak tehát az „északi szövetséges” nép. Nagyszámú lovassereggel támadták Palesztínát (azaz Pilistét), meg sem álltak Egyiptom szívéig.

 

A Római Birodalom és a Pártus Birodalom között mindennaposak voltak az összecsapások, nem csak Meggidó hegye környékén, hanem Kis-Ázsiában is. (Bár egyáltalán nem biztos, hogy Armaggedon mint hely, valóban Meggidó hegyét jelenti.) Ennek a római-pártus csatározásnak középszakaszában érkezett meg Jézus.

 

 

A torinói halotti lepel alapján Jézus három dimenzióban rekonstruált képe.

 

Ezekiel „próféciái” tehát történelemkönyvnek tekinthetők és nem jóslatoknak. Persze az is csak a maga módján és helyesen értelmezve. Hiszen azt is tudjuk, a bibliaszakértőknek köszönhetően, hogy a próféták múlt időben íródtak. El is nevezték „prófétai múltnak” a stílust. De ebben az esetben mindenféleképpen fel kell tenni a kérdést: mi van, ha ez a múlt valóban múlt idő?

 

Ezekiel könyvéből tudjuk, hogy Armaggedon idején a „pogány világ” a „választott nép” megsemmisítésére tör. Ha ez történelem, márpedig hihető, hogy az, akkor nincs semmi gond. A gond akkor van,  ha bizonyos vezetők ezt jóslatként értelmezik, hiszen a „jóslat alapján” fenyegetve érezhetik magukat, és arra az álláspontra helyezkedhetnek, hogy „joguk van önmagukat megvédeni”. Viszont, ha a jóslat nem jóslat, hanem történelem, akkor bizony ez az álláspont az egész világ biztonságát fenyegeti, mivel legalábbis „téves” alapokon nyugszik.

 

Az Armaggedonra készülő nemzetek, valamint a Jézus második eljövetelét most várók bizony tévednek. Nem kicsit. Hiszen mindez már megtörtént, úgy 2000-2200 éve.

 

János Jelenések könyvében, illetve Dániel látomásaiban szerepel a Római Birodalom, illetve Babilon újjászületése. Ráadásul, Babilon egy kegyetlen zsarnok alatt emelkedik újra fel – az írás szerint. Az EU-t a Római Birodalom újjászületésének tartják, míg Szaddamot gondolták a Babiloniai zsarnoknak, ezért igyekeztek olyan lelkesedéssel eltakarítani, nehogy a Jelenések Könyve beteljesedhessen. Benne az Armaggedonnal. Mivel álláspontjuk megalapozottságát semmi sem igazolta, most elkezdtek Iránra mutogatni....


    Ha mind Dániel és Ezekiel írásait, mind a Jelenések Könyvét egyszerű történelemnek tekintjük, akkor minden azonnal érthetővé válik. A Római Birodalom ugyanis nem újjászületett ezek szerint, hanem csak megszületett. Annak idején. Míg Babilon valóban "újjászületett", lett belőle a Pártus Birodalom, mely minden ellenfelét tönkreverte, beleértve a hatalmas római birodalmat is, hiszen két császárát ölte meg csatában. Tehát a választott nép számára valóban komoly veszélyforrás volt.

Miközben az írásokra hivatkoznak és másokra mutogatnak, igyekeznek elterelni arról a figyelmet, hogy az emberiségre a legnagyobb veszélyt maga az emberiség jelenti…

 

Vissza a nyitólapra