Atlantisz - az elfeledtetett civilizáció

Előadás anyaga 1989-ből (a témáról könyvet is írtam)

 

Vajon járhatnak-kelhetnek-e atlantiszi leszármazottak közöttünk? A kérdés sokkal bonyolultabb és összetettebb annál, hogy kategorikusan válaszolhassunk rá. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy egyáltalán maga Atlantisz létezett-e s ha igen, elérhetett-e ott a fejlődés egy olyan stádiumot, amikor már lakosai megtették az első lépéseket a világűr meghódítása felé, s feltéve, hogy mindez valójában megtörtént, állnak-e rendelkezésünkre olyan bizonyítékok, melyek ezt egyértelműen igazolják? Megannyi kérdés, s a válaszok is legalább annyira szerteágazóak. A feleletet keresve célszerűnek tűnik két részre osztani a problémát: egy fejlett civilizáció különféle nyomokat hagy maga után, s ezek a nyomok minden bizonnyal fellelhetők más népek írásos és tárgyi emlékei között, illetve, az atlantisziak is őrizhettek (őrizhetnek!) a katasztrófa után különböző technikai eszközöket. A másik oldala a kérdésnek, s ez a tanulmány ezzel fog foglalkozni, hogy a hirtelen pusztulásnak kihatással kellett lennie az egész Földre, s ezen belül természetesen az emberiség fejlődésére is. Induljunk el ebbe az irányba!

Mit mutatnak a naptárak?

          A Föld népei az időszámításuk kezdetét általában jelentős eseményekhez kötötték. Egyes népek gyakran többféle időszámítást is használtak és még a mai napig is használnak, de jó kiindulópontul szolgálhat, ha találunk olyan időszámításokat, melyek kezdeti időpontjai jó szórással azonos időpontra esnek. Az írásos emlékek közül válogassuk ki azon részeket, amelyek erre vonatkoznak. Az adatok persze gyakran ellentmondásosak, de hiba lenne ezen ellentmondásokról megfeledkezni, s az előre eltervezett végeredmény szerint összeválogatni a számokat.

          Bár nem kifejezetten időszámítás-kezdeti pontot tűz ki, mégis közismertsége folytán Platon írását, a Critiast kell megemlíteni mindenek előtt. A sok-sok adatból és ismeretből, melyek az elveszett civilizációra vonatkoznak, most csak a megsemmisülésének idejét ragadjuk ki. A történet maga Solontól származik, aki görög törvényhozó volt, s Kr.e. 560-ban lebonyolított egyiptomi utazása során hallotta Atlantisz történetét, s mesélte el Platonnak, sőt azt is, hogy az Atlantiszt elpusztító katasztrófa idejét a feljegyzések Kr.e. 9560-ra teszik. Az adat tekervényes voltára való hivatkozással sokan már eleve elvetik megbízhatóságát, de ha Schliemann is így tett volna a Homérosz-mű kapcsán, akkor a mai napig sem tudnánk hol volt Trója! No de menjünk tovább!

          Sokan Solont tévedéssel vádolják, s az egyiptomi útját 9000 évvel megelőző katasztrófát kijavítják 900-ra, emellett az Atlanti-óceánban említett legalább 600 ezer négyzetkilométer összterületű hatalmas szigetrendszert áthelyezik a Földközi-tengerbe a mindössze 75 négyzetkilométer területű Szantorin vulkán térségébe, s a krétai-mükénéi kor hirtelen véget érésével próbálják összhangba hozni a katasztrófa idejét. Szerintem ez a megközelítés alapvetően téves a további adatok tükrében.

          Nagy hasonlóság van a perui és az egyiptomi naptár között. Mindkét civilizáció (több más mellett) használta a 20 napos hónapokat és a 18 hónapos éveket, megtoldva öt nap ünneppel (Egyiptomban az "Istenek napjaival".) A Zoroastrian kronológia az idők kezdetét Kr.e. 9660-ra teszi, s ez az időpont nem esik messze a Solon által hallott 9560-tól. Az egyiptomi időszámítás kezdete azonban valószínűleg nem ehhez a korhoz köthető.

          Az ősi egyiptomiak 1460 éves napciklusokat használtak. Az utolsó előtti ilyen ciklusuk Kr.u. 139-ben ért véget. Nyolc napciklust visszafelé számolva az időben eljutunk a Kr.e.-i 11542-es évhez.

          A Brahman időszámítás 2850 éves ciklusokat használ. Az egyik ilyen periódusról biztosan tudjuk, hogy Kr.e.3102-ben ért véget. Ha három ilyen ciklust visszafelé számolunk, akkor megkapjuk a Kr.e.-i 11652-es évet. 111 év eltérés az előzőekhez képest.

          A maja naptár azt mutatja, hogy Közép-Amerika őslakosai 2760 éves ciklusokat használtak. Az egyik ilyen ciklus 3373-ban időszámításunk előtt kezdődött. Három 2760 éves periódus, vagy másképpen 8280 év ettől a bizonyos Kr.e. 3373-as évszámtól visszavisz bennünket Kr.e.11653-ba, ami csak egy évvel tér el az ősi indiai időszámítástól.

          A vatikáni A-3738 jelű kódex az aztékok időszámítását mutatja. Ők más rend szerint számlálják éveiket, korszakokat írnak le. Az első 4008 évig tartott, és áradás okozta a végét. A második 4010 évet ölelt fel, s hurrikánok jelezték a végét. A harmadik korszakuk 4801 évig tartott, s tűz pusztítása jelezte a végét. A negyedik 5042 évet ölelt át, és éhínség zárta le. A jelenlegi korszak az ötödik, Kr.e. 751-ben kezdődött. Az azték időszámítás kezdete pedig a távoli, Kr.e.-i 18612-es évre esik.

          Egy bolíviai régész szerint a Tiahuanacoban épülő naptemplomot a munkások hirtelen elhagyták, a mű így félbemaradt, körülbelül Kr.e. 9550-ben.

          Az adatok mutatnak bizonyos egyezést, de jelentős szórással is találkozhatunk. Bizonyára az egyes népek egészen máshogy élték meg ugyanazt, amennyiben eltérő kulturális örökséggel rendelkeztek, és nem feltétlenül ugyanazt a momentumot, ráadásul nem is ugyanakkor, tartották a legfontosabbnak. De nem hiszem, hogy túl nagy hibát követnénk el, ha vizsgálódásainkat mintegy 15000 évvel visszatolnánk a jelenhez képest és megvizsgálnánk, vajon hogyan festett akkor a Föld?

          15000 évvel ezelőtt bolygónkon javában tombolt a jégkorszak, aztán pedig nagyon gyorsan véget is ért, hogy az északi félgömbön, az Atlanti-óceán északi térségére koncentrálódva egy ezer évig tartó lehűlés kezdődjön. Itt a hangsúly a "nagyon gyorsan" fogalmon van, és ez - a klímakutatások jelenlegi álláspontja szerint - maximálisan 20 évet jelent. Ennyi a mérésekben a hibahatár, és ha akarnának sem tudnának a folyamatokra egyelőre pontosabb adatot adni. A jégnek jelentős fajhője van, rengeteg energia szükséges felolvasztásához, ráadásul több kilométer vastagon fedte be dél-Európáig terjedően az egész északi féltekét.

          Ekkora jégmennyiség megolvadásához tekintélyes mennyiségű energia kell, nem is beszélve arról, hogy a déli félgömbön hasonló nagyságú jégmező terpeszkedett. A jégmennyiség érzékeltetésére igen szemléltető az az adat, miszerint a világtengerek akkori szintje több mint száz méterrel múlta alul a jelenlegit, sőt, egyes tudósok véleménye szerint, 200 méterrel. Ekkora vízszintkülönbség miatt természetesen jóval nagyobb volt a szárazföldek területe, az ősi szövegekben és legendákban egyébként szó is esik két nagyobb szárazulatról, már-már kontinensről, mellesleg ezekhez szintén magasan fejlett civilizációkat kapcsolnak a már említett források. Muról és Lemuriáról van szó.

          Lemuria az Indiai-óceánban a jelenlegi Seychelle-Mauritiusi Platón terült el, megmagyarázhatja egykori léte Madagaszkár különös állat- és növényvilágát, míg Mu a Csendes-óceánban a Galapagos-szigetek környékén, vagy a Tuamotu-szigeteknél. E szárazföldekről, szigetbirodalmakról vándorolhattak ki sok nép ősei, ahogy ezt az AB0 vércsoportok világméretű eloszlása is igazolni látszik. Különös módon, forrásaim közül egyik sem említi meg, hogy ezt eddig valaha valaki is kutatta volna! Ebben az összefüggésben.

 

Mit mutatnak a vércsoportok?

          Szembetűnő, hogy az amerikai kontinensen és Ausztráliában szinte egyáltalán nem fordul elő a B-vércsoport, alig-alig Nyugat- és Észak-Európában, valamint a Vörös-tenger mellékén, s Közép-Európa, valamint Afrika Száhel-övezeten kívüli részének lakossága is elég alacsony mértékben hordozza csak ezt a vércsoporttípust. A Föld többi részén ez az arány magasabb, a legmagasabb pedig India északi részén, illetve a Himalája térségében, és hozzá vehetjük még az Indonéz szigetvilágot. Már ez a térkép önmagában is sokat elárul, de ha a többit is mellévesszük, a dolog sokkal világosabb lesz.

          A 0-ás vércsoport szinte elő sem fordul azokon a területeken ahol a B-s volt a leggyakoribb, viszont ez a vércsoport alkotja szinte kizárólag Amerika őslakosságát. Jelentős az aránya Ausztráliában, valamint az Indonéz szigeteken. Gyakori Szibériában, Nyugat-Európában, Közép-Afrikában és a Szíriai-félszigeten. Rendkívül magas az arány Korzika szigetén is.

          Az A vércsoport 35%-os előfordulási aránnyal Ausztrália déli részén, a skandináv országokban és Észak-Amerika egyes pontjain fordul elő. Ennél valamivel kisebb mértékben Magyarországon, Portugáliában, Ausztrália középső vidékein, valamint Kanadában. A lakosság negyedrésze hordozza ezt a vércsoportot Európa többi részén, a Japán-tenger parti sávján és India nyugati partjain. Szinte nem fordul elő az amerikai földrészen New York vonalától délre, valamint Nyugat-Afrikában.

          Az eloszlási térképek több szempontból elgondolkodásra adnak okot. Azonnal látszik belőlük az, hogy az Amerikát állítólag benépesítő, a Bering-szorosnál levő szárazföldi hídon átkelő szibériai vadászok nemigen jutottak messzire, s azok is nagyon kevesen, tehát nyugodtan el lehet vetni azt a feltételezést, miszerint az indián őslakosság szibériai vadászoktól származna. Nem is beszélve a jelentős anatómiai különbségekről, de ezekre most nem térnék ki. Amerika már réges-régen lakott volt amikor a szibériai vadászok megérkeztek, ezt a tényt a régészeti leletek is igazolják. De nem csak a régészetiek, a nyelvészeti emlékek is. A Csendes-óceánban elsüllyedt szárazföld lakosai minden bizonnyal ezzel a vércsoporttal rendelkeztek, mármint a 0-sal, s az indián törzsek jó része vallja is, hogy ők nyugatról érkeztek az amerikai kontinensre.

          A vércsoportok mai eloszlása olyan módon függ össze a jégkorszak hirtelen véget érésével, hogy ez a momentum vezetett a népek összekeveredéséhez, mely folyamat a mai napig tart. Akkoriban talán csak az éghajlatváltozás és a helyi csatározások inspirálták ezen elvándorlásokat, manapság a helyi ellenségeskedések mellett a gazdasági és a politikai helyzet is nagy kényszerítőerővel jelentkezik.

 

A jégkorszak üzenete

          Az elmúlt 30 év klímakutatásai bebizonyították, jégkorszakot alapvetően kozmikus környezetváltozások okoznak. Ezek többfélék lehetnek. Az első számú ilyen tényező a Föld forgástengelyének hajlásszöge. A második tényező, amely az évszakok jellegét - ámbár gyengébben - de befolyásolja, a Föld pályájának alakja. A harmadik tényező az előző kettő egymásra hatásának eredménye. A negyedik a precesszió, vagyis a Föld forgástengelyének billenése. A precesszió határozza meg, hogy egy adott féltekén a nyár a naptávol vagy napközel pontra esik-e. A forgástengely irányultsága nagyjából 23000 évenként ír le egy teljes kört az égen. Milutin Milankovics nevű csillagász kiszámította, hogy szélsőséges esetben a Nap sugárzásának erejében akár 20 % különbség is felléphet, pusztán csillagászati tényezők hatására.

          Jégkorszakhoz vezethet még a Nap sugárzási tevékenységének gyengülése, valamint egy kozmikus porfelhőn való áthaladás. Jelenleg mindkét utóbbi tapasztalható, s talán ez is közrejátszik abban, hogy a Föld nem a várt mértékben melegszik fel. Szerencsére. A csillagászati ciklusok, melyek meghatározzák a földpálya alakját, a Föld forgástengelyének irányítottságát és dőlésszögét, 23 ezertől 100 ezer évig terjednek. A hatások rendkívül lassan változnak csak, és akkor is a többi tényezővel kölcsönhatásban. Ezért rendkívüli módon szemet szúró az a körülmény, hogy a legutolsó jégkorszak körülbelül 20 év alatt véget ért. Akkor sem akárhogy!

          Ha ez a folyamat a maga törvényszerűségei szerint zajlott volna le, minden külső hirtelen változás nélkül, akkor jó párezer évig eltartott volna (mint korábban mindig) a jégtakarók elolvadása, és akkor is olyan módon, hogy a Föld északi féltekéjén lévő jégpáncél nem azonos időben húzódik össze a délivel. Sőt. Olyan eset is előfordult szép számmal, hogy az egyik féltekén jégkorszak volt, addig a másikon mintha semmi sem változott volna. A most tárgyalt esetben az a különös, hogy a hatalmasra terpeszkedő jégtakarók mindkét féltekén egyszerre olvadtak el! S most ennek igazolására nézzük a mérési eredményeket tartalmazó ábrákat!

          Időben egybeesett a jég visszahúzódása az északi félgömbön és a déli félgömbön. A diagramok, amelyek a hegyvidéki gleccserek és a jégmezők kiterjedését ábrázolják egy-egy központi térséghez viszonyítva, egyértelműen azt mutatják, hogy 14000 évvel ezelőtt a jég mindenhol gyorsan zsugorodni kezdett. Az évszakok jellegének megváltozása nem okozhatta közvetlenül a jég visszahúzódását, mert az északi félgömbön melegebbek lettek ugyan a nyarak, a délin viszont ugyanannyival mérsékeltebbekké váltak (jobbra).

          Vizsgálták a jégtakaró által lerakott törmelékkupacokat, és révén ezek szerves anyagokat is tartalmaznak, lehetőség volt radiokarbonos kormeghatározásokat is végezni. Ezek azt mutatták, hogy a gleccserek mintegy 19.5-14 ezer évvel ezelőtt érték el legnagyobb kiterjedésüket a déli félgömbön is, vagyis akkor, amikor az északi féltekén is a legnagyobb mértékű volt az eljegesedés. Később, amikor a jégtakaró elkezdett visszahúzódni, a hegyi gleccserek délen is hirtelen összehúzódtak, s méretük 13500 évvel ezelőtt már csak töredéke volt a korábbi csúcsértéknek.

          De ha megváltozott a nyári napsugárzás mennyisége Izland földrajzi szélességén, hogyan válthatta ez ki Új-Zélandon vagy a déli Andokban a gleccserek növekedését vagy visszahúzódását? A tudósok két elméletet dolgoztak ki erre az összecsatolódásra, azonban a tüzetes próbák után egyik sem állta meg a helyét. Helyi jelenségek magyarázatát adják legfeljebb. Próbálták bizonyos mélytengeri óceáni áramlások megváltozásával is magyarázni a jelenséget. Még talán ez a próbálkozás bizonyult a legsikeresebbnek, ez sem adott magyarázatot azonban az események rendkívül gyors lefolyására.

          A már említett mérések mellett továbbiak és végezhetők. A jégnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy parányi légbuborékok, zárványok formájában képes megőrizni az adott kor légkörének összetételét. A légköri széndioxid mennyisége csak mintegy kétharmada volt a jégkorszakok közötti szintnek, viszont igen nagy mennyiségű por lebegett atmoszféránkban - ez a jégkorszakok normális kísérőjelensége. Érdemes megnézni ezen tényezők alakulását!

          Az utolsó jégkorszak végén világméretű változások következtek be, melyek azonos időben, mintegy 14 000 évvel ezelőtt kezdődtek, bár később különböző sebességgel folytatódtak. Az Atlanti-óceán cirkulációs rendszere a jégkorszaki működési módról hirtelen átváltott interglaciális működési módra, amiben rövid visszaesést képvisel a Dryas-kori lehűlés. Ezt a hirtelen lehűlést, és különösen csak egy bizonyos területre való korlátozódását meglehetősen nehéz megmagyarázni. Pláne, ha figyelembe vesszük a mértékét! Az Atlanti-óceán északi térsége ugyanis 20-30 fokkal hűlt környezete alá, aztán ez az állapot több ezer éven át fenn is maradt. Ezt a folyamatot sikerült számítógépes éghajlatkutatások során reprodukálni is.

          A fiatalabb Dryas periódusban, nem sokkal a legutolsó jégkorszakot követő felmelegedés kezdete után, úgy 11000 évvel ezelőtt, hirtelen újabb lehűlés kezdődött. A hőmérséklet visszaesése Európa nyugati partvidékein volt a legerősebb, és valószínűleg az Atlanti-óceán részén kialakuló nagykiterjedésű jégtakaró váltotta ki. A térképen az Országos (USA) Légkörkutató Központ modellje által számított hőmérsékletváltozások vannak feltüntetve. A szimuláció azt az eredményt adta, hogy az óceán a 45. szélességi körig befagyott. Talán ennek a jégsapkának a maradványait őrzi mind a mai napig Grönland, a Zöld Föld mely ugye meglehetősen régen volt zöld. A hajósok mégis emlékeznek rá, mint ahogy sok minden másra is.

 

A FIATALABB DRYAS periódusban, nem sokkal a legutolsó jégkorszakot követő felmelegedés után, úgy 11.000 évvel ezelőtt, hirtelen újabb lehűlés kezdődött. A hőmérséklet visszaesése Európa nyugati partvidékén volt a legerősebb, és valószínűleg az Atlanti-óceán északi részén kialakuló nagy kiterjedésű jégtakaró váltotta ki. A térképeken az Országos légkörkutató Központ modellje által számított hőmérsékletváltozásokat tüntettük fel; a szimuláció során feltételeztük, hogy az Atlanti-óceán 45. északi szélességig be van fagyva. Nyáron (balról) a tengeri jég elsősorban a partvidékeken fejti ki hűtő hatását, télen viszont (jobbról) a hőmérsékletcsökkenés már nagyobb kiterjedésű területeket is érinthet. (Tudomány 1987/7 - Számítógépes éghajlati modellek)

          A jégkorszak hirtelen véget érésével gyökeresen átrendeződött Földünk arculata is. Az is elképzelhető, a legújabb feltételezések szerint, hogy a jég nagy tömegeinek elolvadása miatt bekövetkező tömegeloszlás-megváltozás még Földünk forgástengelyének helyzetét is megváltoztathatta. Erre, mármint hogy a jég milyen rettenetes nyomással rendelkezik, jó példa Antarktisz, melyet 700 m-rel nyom le hatalmas súlyával, valamint a mai napig emelkedő Nyugat-Európa, mely ettől a tehertől már megszabadult, s a folyamatok ezredévekkel később is tartanak.

          De ha hirtelen el is olvasztanánk bolygónk legnagyobb jégkészletét, az antarktiszi jégpajzsot, az sem járna olyan hatalmas változásokkal, melyek a Földön úgy 14000 évvel ezelőtt végbementek. A tengerszint megemelkedne ugyan mintegy 70 méterrel, a tektonikai és egyéb változások, legalább is olyan mértékben, mint az említett korszakban, bizonyára nem következnének be. Nézzünk ezek közül is néhányat!

          Megnyílt a szoros Gibraltárnál. Korábban a Földközi-tenger beltenger volt, s az egyébként is jóval alacsonyabb világóceáni szintnél további 100 méterrel hömpölyögtek mélyebben hullámai. Erre bizonyíték a jelenlegi partvonaltól sok-sok kilométeres távolságra benyúló folyóvölgyek nyomai, a tengerszint alatti városromok, valamint azok a barlangok, melyeknek bejárata messze a jelenlegi vízszint alatt van, viszont csodálatosan szép barlangrajzokat rejtenek. Ez idő tájt keletkezett a Niagara-vízesés. Vajon milyen gigászi erők működhettek, hogy egy félmagyarországnyi tó hirtelen lezuhant majd 50 m-rel? A Niagara korát könnyű megállapítani. A tudósok megmérték a peremkőzetek kopásának mértékét, majd megnézték az eredeti határvonalat, aztán egyszerűen elosztották a lekoptatott távolságot a kopás mértékével. így azt is ki tudták számolni, hogy vajon hány ezredévig csodálhatják még meg utódaink ezt a csodálatos természeti képződményt.

          A katasztrófa körüli időszakban kezdett felgyűrődni az Andok és a Cordillerák. Erre több bizonyíték is van, mindenekelőtt a 3-4000 méteres magasságban található inka kikötővárosok, melyek kifejezetten tengeri kikötők voltak, a környezetükben fellelhető régészeti leletek ezt alátámasztják. A Titicaca-tó is igazolást jelenthet, vize mind a mai napig sós, holott kilométerekkel a tengerszint felett fekszik és bő édesvizű folyók táplálják.

          Hatalmas, tenger alá süllyedt erdők is találhatók a világon szinte mindenfele. A Bermuda-szigeteknél, méghozzá a Nagy Bermudánál, bukkantak egy egész cédruserdőre. A radiokarbon mérések azt az eredményt adják, hogy ez az erdő mintegy 11000 évvel ezelőtt hirtelen merült a víz alá. De találhatók még ugyanebben az időszakban elmerült különböző fajtákat tartalmazó erdők Írország, s Németország partjainál is.

          Ilyen méretű változások nem hagyhatták érintetlenül az állatvilágot sem. A már korábban emlegetett porszint is igen magas volt, a jégkorszakok közötti szintnek a húszszorosa, és már eleve ez a körülmény is nyilván érzékenyen érintette őket. Ezt az értéket az antarktiszi jégbe fagyott minták tanúsítják. Itt is a már jól megszokott szén 14-es izotópjára alapozott vizsgálatokat végezték. Ezen vizsgálati értékek adatait véleményem szerint majd korrigálni kell, ugyanis nagyarányú sugárzás is érte bolygónkat, ez a sugármennyiség pedig odavezetett, hogy a radiokarbonos mérések eredményei tévesek. Ehhez persze ismerni kellene a megnövekedett sugárzás mértékét és mennyiségét.

          A megnövekedett sugárzásra szintén régészeti leletek adnak igazolást. Több olyan leletet találtak - különös módon ezek nagy részét a Földközi-tenger szigetein fellelhető barlangokban - melyek sugárterhelés miatt kialakult jellegzetes csontelváltozásokat mutatnak. Az állatcsontok mellett embermaradványokat is napvilágra hoztak, főleg a szardíniai sziget barlangjaiból. Ez emberi csontleletekben az is különös, hogy bár különböző életkorú csontokat rejtett a barlang, értem ezalatt azt, hogy gyermek és felnőtt csontok egyaránt előkerültek, mégis a sugárzás miatti csontelváltozások egyenlő mértékűnek tűntek, vagyis valamilyen nagyjából egyenlő ideig lehettek kitéve e káros hatásnak haláluk előtt.

          Igen sok állatfaj pusztult ki ebben a periódusban. 15000 évvel ezelőtt még nagytestű emlősállatok, mamutok, kardfogú tigrisek, őstevék, őslovak, óriáslajhárok, óriásmedvék, stb. - népiesítették be Észak-Amerikát. Mindössze ezer évvel később már nyomuk sem volt ezeknek az óriásoknak. Az őslénytankutatók máig sem fejtették meg, hogy mi lehetett az oka e nagytestű állatok maradéktalan kipusztulásának. Egyesek az éghajlati viszonyok kedvezőtlen megváltozásával, mások az életközösséget felborító katasztrófával, például kontinentális következményekkel járó vulkáni tevékenységgel, magyarázzák az ősállatok kihalását.

          Ezen állattetemek arról tanúskodnak, hogy az állatok békésen legelésztek amikor hirtelen rájuk tört a halál. Némelyikük szájában tökéletesen épségben megtalálható az a virág, amit éppen rágicsált életének utolsó pillanatában. Más helyeken olyan állattemetők vannak, ahol a legkülönbözőbb állatok lelhetők fel együtt, olyanok is, melyek egymásnak halálos ellenségei voltak. Ezen állattemetők feltérképezése során egyértelművé vált, hogy az állatok menekültek valami elől, és e menekülés közben érte őket a halál. A futásukban egyáltalán nem érdekelte őket, hogy barát vagy ellenség fut-e mellettük, egyszerűen csak minél távolabb akartak kerülni valamitől. Megint más helyeken, főleg az örökké fagyott vidékeken, az állatok teteme úgy, olyan módon maradt meg, ahogy éppen a katasztrófa pillanatában voltak. Aki látta Pompeii gipsszel kiöntött alakjait, vagy ezek fényképét, annak nagyon ismerős lehet ez a kép.

          A másik gyors kipusztulási okként a klímaváltozást szokták emlegetni, melyhez aztán a különböző állatfajok nem voltak képesek alkalmazkodni. Ennek az elméletnek ugyanaz a szépséghibája, mint az előzőeknek, ugyanis a hatalmas mamuttemetőkben jó néhány állat tele gyomorral és friss fűvel a szájában pusztult el. Nem volt idejük az éhenhalásra. Sem. Másik idevonatkozó érv a Kínában igen fejlett az elefáncsontművesség. Az elefántcsont csak friss állapotban jól megmunkálható. Kínába nem élnek elefántok, és korábban, amikor nem tudtak friss elefántagyarakat becsempészni, akkor is virágzott ezen művészet. Nemrégen derült ki, hogy a kínaiak által megmunkált elefántcsontok tulajdonképpen mamut csontok, melyeket a Himalájából szereznek megfagyott állapotban lévő mamutcsordákból. Akkora mennyiségű állattetem van ott, hogy jó néhány ezer év óta kiszolgálja a kínai "elefántcsontfaragók" igényeit.

          Az ismert mexikói tudós, Garcia Pioca, ásatásokat végzett a Kordillerák 3700 méteres magasságaiban, s a vastag jégtakaró alatt két kunyhó maradványát tárta fel. A kunyhókat körülvevő állatnyomok, főleg kis rákocskák, valamint a tengeri tevékenység egyéb nyomai azt beszélik el számunkra, hogy ezek a házak valamikor a tengerpartján állottak. A radiokarbon mérések szerint ez nem lehetett 10 000 évnél sokkal régebben. A hegység tehát meglehetősen fiatal, s meglehetősen gyorsan tornászta fel magát ekkora magasságba.

          A másik kiemelkedő amerikai tudós William Frank Libby, aki egyébként Nobel-díjas is. Ő nagy híve a radiokarbon vizsgálatoknak, s a mérések eredményeit úgy magyarázza, hogy körülbelül 11 400 évvel ezelőtt az ember nyomai hírtelen eltűnnek Amerikában - a rendelkezésre álló leletek mintha arról tanúskodnának, hogy éppen ekkor történt valami szakadás az emberi élet folyamatosságában. Ezt a jelenséget - Libby szerint- nehéz lenne megmagyarázni a jégkorszak puszta véget érésével. Az újabb kori ember nyomai a Skandináv-félszigeten és Angliában szintén körülbelül 11400 évesek, ami természetesen Európa többi részéről nem mondható el.

          Például az ősember egyik legérdekesebb településének, a közép-franciaországi Lascaux-barlangnak a rajzai jóval korábban, mintegy 15000 évvel ezelőtt keletkeztek. Meglepő, hogy az életnek ez a szünete mennyire általánosan fordul elő, és mennyire egyidejű. Megfigyelhető az amerikai kontinensen éppúgy, mint Európában vagy Közép-Ázsiában. Az alábbi grafikont Libby készítette, s az észak-amerikai állapotokat tükrözi.

          Eddig csak a szárazföldi élőlényekkel foglalkoztunk, nézzünk kicsit szét a tengereken is! Cesare Emiliani (Harold C. Urey kutatócsoport, Chicagói Egyetem) a klímaváltozásokat kutatta, és így fordult a figyelme a tengerfenéken élő, likacsoshéjúak rendjébe tartozó foraminiferák felé. Ezeknek az egysejtű állatoknak kalcium-karbonátból álló háza van. Amikor e lények elpusztulnak, lesüllyednek a tenger fenekére, s az ott képződő üledéket gyarapítják. A héjukat alkotó mész megőrzi annak a tengervíznek bizonyos tulajdonságait, amelyben éltek. Nevezetesen: az oxigén 18-as tömegszámú nehéz és az oxigén 16-os tömegszámú közönséges izotópjának az arányát, mely ugyan akkora a mészhéjban, mint a tengervízben.

          De azt is tudjuk, hogy az oxigénizotópok tengervízbeli aránya szorosan megfelel egy másik aránynak: azt jelzi, hogy a Föld vízkészletének hányadrésze van megkötve gleccserekben és a jégmezőkben. A nehezebb izotópot tartalmazó vízmolekulák egy picivel könnyebben csapódnak ki és hullanak le a felszínre csapadék formájában, mint a könnyebb izotópot tartalmazók. Ezért a meleg óceánokból elpárolgó és a származási helyéről eltávolodó vízpárából 18-as tömegszámú oxigén izotóp a könnyebb izotópnál nagyobb valószínűséggel tér vissza a tengerbe. Abban a vízben, ami végül hótakaró formájában a jégmezőre hull, vagy a hegyi gleccserekre jut, viszonylag kevés oxigén-18 található. Az oxigén-18-ban szegény jég képződése során az óceánokban feldúsul a nehezebb oxigén izotóp. Minél nagyobb kiterjedésű a jégmező, annál nagyobb az oxigén-18 koncentrációja a tengervízben, következésképpen az üledékben is.

          A tengerfenék üledékéből vett fúrómag minták elemzése alapján Emiliani megállapította, hogy a szóban forgó izotópok hányadosa nagyjából a Milenkovics által leirt ciklusokkal összhangban növekedett és csökkent. E mérések azt is igazolni látszanak, hogy a legutóbbi jégkorszak nagyon gyorsan - ezen adatok szerint kevesebb, mint ötven év - ért véget. A tengeri üledék mennyisége - ezen belül is a foraminiferák váza - másra is enged következtetni, nevezetesen arra, hogy e mészvázas lények létszáma erősen lecsökkent a Dryas periódusban az Atlanti-óceán északi térségeiben. Ez a körülmény is igazolja a számítógépes modellkísérletekkel már kiderített atlanti-óceáni jégsapka megjelenését.

          Eddig - kissé méltánytalanul - Afrikáról alig esett szó. Pedig ezen a kontinensen is hatalmas méretű változások zajlottak: ekkortájt született meg Földünk legnagyobb sivatagja, a Szahara.

          A földtörténészek és a régészek jó ideje tudják, hogy mintegy 9000 esztendővel ezelőtt a Szahara középső területein még meglehetősen csapadékos volt az éghajlat. Azok a törzsek, melyek ezt a ma jóformán élettelen sivatagot lakják, halászatból éltek, dúskáltak azoknak a folyóknak és tavaknak a gazdag állatvilágában, amelyek időközben mind kiszáradtak, eltűntek. A monszunesőzések, amelyek korunkban már csak nagy ritkán - kivételes időjárási jelenségként - érintik Afrika nyugati partvidékét, 9000 évvel ezelőtt rendszeresen öntözték a fekete kontinens belsejének buja növényzetű vidékeit is. Arra, hogy volt valaha is ilyen kedvező éghajlat a Szaharában, ma már csak egyes törzsek szájhagyományaiban fennmaradt legendák vannak.

          A Szahara tehát elsivatagosodott. Szibéria viszont lehűlt - és lehetne még további példákat sorolni. Nem szabad azonban minket, az emberiséget érintő változásokról sem megfeledkezni! A legutolsó jégkorszak véget érésével eltűnt az élet színpadáról a Neandervölgyi ősember is. (Már amennyiben valóban eltűnt, s nem maradt fenn jetiként a különböző magashegységekben.) Ez az emberfaj noha nem közvetlen ősünk, szép karriert futott be, jó néhány tízezer évet átfogóan leleteik tucatjai kerültek elő. Koponyatérfogata noha jóval nagyobb volt mint a mienk, tagolt beszédre képtelen volt - legalábbis a jelenlegi ismereteink szerint -, s még valamire, a képi elvonatkoztatásra. Lehet, hogy a végzetét a hideghez való túlságos alkalmazkodása okozta, de lehet, hogy más. Ki tudja?

          Észak-Amerika őslakosságának és ősállatvilágának eltűnése után, valamint a Szahara születése körüli időszak megvizsgálását követően nézzük most meg, hogyan alakult magának az emberiségnek a létszáma!

          Ha feltételezzük, hogy a Kulik professzor által felismert törvényszerűség általános érvényű, s bármely bonyolult önszabályozó rendszerre érvényes, akkor az elmúlt két évezred demográfiai adatait figyelembe véve felrajzolható e törvényszerűségek alapján a múlt demográfiai görbéje. Ezzel a módszerrel olyan eredményre jutunk, mely meglehetősen közel áll a demográfusok számításaihoz. (A Föld lakóinak a száma évezredekig 250 millióra tehető, míg a demográfusok adatai szerint ugyanez a szám 150-200 millió között mozog.)

          Továbbhaladva a múltba, a demográfiai görbe - némi ingadozással - a 8800-8600-as évek határáig csökken, s a Föld népességét körülbelül nyolcmillióra teszi. A görbe néhány évszázadon át szinte párhuzamos a kiindulással, később mind gyorsabb ütemben növekedni kezd, mígnem a Kr.e. 11800-11600 között kiemelkedő csúcsot ér el (körülbelül 500 millió ember).

          Ha megvizsgáljuk ezt a görbét - nem a napjainktól a múltba, hanem úgy, ahogy az a valóságban történt, azaz a múltból a jelen felé haladva -, akkor azt mutatja, hogy a lakosság lélekszáma a fordulatot jelentő pillanatig növekedett, majd a Kr.e. 11800-11600-as évek közötti időszakban hirtelen csökkenni kezdett, s ez a folyamat közel két évszázadig tartott.

          Számítógépes szakember (is) révén annyit szeretnék hozzáfűzni ezen kutatáshoz, hogy mindenfajta ilyen szimuláció elkeni a változások ütemének valódi sebességét. Vagyis, az a bizonyos kétszáz év, amikor a lakosság száma nagymértékben csökkenni kezdett, lehetett egészen rövid periódus is.

          Maradjunk még a Föld népességénél egy időre, és nézzük meg azon kiindulási adatokat, melyeket a novoszibirszki tudós is felhasznált. A lakosság eloszlásában hatalmas eltérés mutatkozik Ázsia és a többi kontinens viszonylatában - az előbbi javára - jelenleg is, ám ha kétezer évvel visszapörgetjük az idő kerekét ezek az eltérések és aránytalanságok még jelentősebbekké válnak. Az akkori Amerikának mindössze tízmillió lakosa volt, 26 millió Afrikának, 30 millió Európának és 133 millió Ázsiának! (Ausztráliáról nem állnak rendelkezésemre adatok.) Ezeket a kiugró eltéréseket nem lehet kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb éghajlattal magyarázni, s az Európán végigsöprő pestisjárványokkal sem, hiszen ilyen járványok, vagy hasonlóak, a Föld más pontjain is a maguk törvényszerű rendje szerint fel-felütötték a fejüket. Valami iszonyatosan nagy dolognak kellett történnie a Föld másik részén, hogy még kétezer évvel ezelőtt is a Föld összlakosságának háromnegyede Ázsiában éljen, feltételezve a korábbi egyenletes elterjedést, amire a régészeti leletek utalnak. A nyomok tehát a népesség-eloszlási adatokat figyelembe véve is az Atlanti-óceán medencéjére terelik a figyelmet, ezért célszerű most már tüzetesebben körülnézni ott is.

          Az óceán aljzatát több expedíció vizsgálta, ezek közül talán legismertebb a francia, melynek tudósai az óceán mélyéről olyan lávaszerű bazaltos kőzeteket hoztak a felszínre melyek egyértelműen a szabadlevegőn szilárdultak meg, s korukat a jelenleg is tárgyalt 10-14000 évvel ezelőtti periódusba teszik. A minták származási helye több, mint 3000 méterre volt a felszíntől.

          Vegyük most elő az Atlanti-óceán fenékdomborzatát ábrázoló térképet, mely a Világatlaszban is megtalálható, és nézegessük végig az óceán mélyének földrajzi neveit. A kutatni vágyó olvasó jobb eredménnyel jár, ha sikerül megszereznie a National Geographicban megjelent hasonló térképet, de végül is nem létszükséglet.

          Mindjárt két olyan elnevezést is találunk, melyek enyhén szólva is: gyanúsak. Egyik a kettő közül a Nagy Meteor táblahegy. A Kanári-szigetektől mintegy 1000 km-re nyugatra található, s mindjárt akad egy másik érdekesség is - a Világatlasz és a National Geographicban megjelölt mélységadat eltérő, az utóbbi, az újabb térkép negyven méterrel a felszínhez közelebb adja meg a Nagy Meteor táblahegy legmagasabb pontját. (Újra kiemelkedne az elsüllyedt szárazföld?) A másik földrajzi név sokkal egyértelműbb: Atlantisz fenékhegy. Ha soha nem létezett volna Atlantisz, vajon miért szerepelnek ezek a földrajzi elnevezések a térképeken, s ha Atlantiszt nem meteor pusztította el, akkor miféle ötlet sugallhatta a névadást, mindjárt "nagy" meteorról beszélve? Szerettem volna e két földrajzi név eredetére, és névadójára bukkanni, de teljesen kudarcba fulladtak ilyetén próbálkozásaim.

          No de nézzük tovább a térképet, van rajta még érdekesség bőven!

          A Nagy Meteor táblahegytől északra található az Atlantisz fenékhegy, most forduljunk el keletre, majd vegyük az irányzékot Portugália felé. Közvetlen az ibériai ország partvonala mellett egy szabályos, kör alakú alakzat ötlik a szemünkbe. Hatalmas sáncfalakkal körülvett, 5179 méteres mélység. Aki már valaha is látott holdtérképet, s netán távcsővel is megszemlélte kísérőnket, annak a számára ezen alakzat értelmezése nem lehet kétséges, bizony itt egy kráterrel állunk szemben. Igen ám, csakhogy a holdat vizsgáló tudósok a mai napig nem tudnak egyértelmű álláspontra helyezkedni az ügyben, hogy egy holdbeli krátert egy meteor becsapódása okozta-e vagy vulkáni tevékenység, a vulkánnak a felrobbanása. Furcsa mód ezen kráterről sem lehet ezt egyértelműen eldönteni, én egyfajta hibrid megoldást választottam: egy kis bolygóbecsapódás által kiváltott fokozott vulkáni tevékenység miatti robbanást.

          Több ilyen katasztrófát ismerünk a földtörténetből amikor egy vulkán robbanása vezetett kultúrák megsemmisüléséhez, szökőárakhoz, hamuesőkhöz, hogy csak a legjellemzőbb tulajdonságokat ismertessem. Időben legközelebb hozzánk a Krakatau vulkán múlt századi pusztulása áll, ennél jóval nagyobb katasztrófa volt mind méreteire, mind kihatásaira való tekintettel a Szantorin vulkán felrobbanása. Ez a tűzhányó katasztrófa gyökeresen megváltoztatta a Földközi-tenger népeinek az erőviszonyát, és ezzel magát a történelmet is, gondoljunk csak a krétai-mükénéi civilizáció elbukására, vagy a zsidók egyiptomi fogságukból való megmenekülésükre! Még ennél is hatalmasabb pusztítást okozott egy malaysiai vulkánnak a felrobbanása, de ez már az írott történelem előtti időkben történt, s inkább csak régészeti leletek vallanak a katasztrófa méreteire.

          Furcsa mód a felsorolt katasztrófák tényét manapság nemigen vitatja senki. Akkor vajon miért az a hatalmas érzelmi töltés sokakban, hogy Atlantisznak még a létét is tagadják, holott pusztulása maga jóval nagyobb volt, az egész Föld bolygóra kiterjedt, és ennek megfelelően erről van a legtöbb régészeti, valamint írásos emlékünk, illetve fennmaradt kulturális hagyományunk. Mért akarták és akarják valakik elfeledtetni velünk e büszke és nagyravágyó civilizáció puszta létezését is. Megannyi kérdés. Talán egyszer ezekre is választ kapunk.

          15000 évvel ezelőtt bolygónkon javában tombolt a jégkorszak, aztán pedig nagyon gyorsan véget is ért, hogy az északi félgömbön, az Atlanti-óceán északi térségére koncentrálódva egy ezer évig tartó lehűlés kezdődjön. Itt a hangsúly a "nagyon gyorsan" fogalmon van, és ez - a klímakutatások jelenlegi álláspontja szerint - maximálisan 20 évet jelent. Ennyi a mérésekben a hibahatár, és ha akarnának sem tudnának a folyamatokra egyelőre pontosabb adatot adni. A jégnek jelentős fajhője van, rengeteg energia szükséges felolvasztásához, ráadásul több kilométer vastagon fedte be dél-Európáig terjedően az egész északi féltekét.

          Ekkora jégmennyiség megolvadásához tekintélyes mennyiségű energia kell, nem is beszélve arról, hogy a déli félgömbön hasonló nagyságú jégmező terpeszkedett. A jégmennyiség érzékeltetésére igen szemléltető az az adat, miszerint a világtengerek akkori szintje több mint száz méterrel múlta alul a jelenlegit, sőt, egyes tudósok véleménye szerint, 200 méterrel. Ekkora vízszintkülönbség miatt természetesen jóval nagyobb volt a szárazföldek területe, az ősi szövegekben és legendákban egyébként szó is esik két nagyobb szárazulatról, már-már kontinensről, mellesleg ezekhez szintén magasan fejlett civilizációkat kapcsolnak a már említett források. Mu-ról és Lemuriáról van szó.

          Lemuria az Indiai-óceánban a jelenlegi Seychelle-Mauritiusi Platón terült el, megmagyarázhatja egykori léte Madagaszkár különös állat- és növényvilágát, míg Mu a Csendes-óceánban a Galapagos-szigetek környékén, vagy a Tuamotu-szigeteknél. E szárazföldekről, szigetbirodalmakról vándorolhattak ki sok nép ősei, ahogy ezt az AB0 vércsoportok világméretű eloszlása is igazolni látszik. Különös módon, forrásaim közül egyik sem említi meg, hogy ezt eddig valaha valaki is kutatta volna! Ebben az összefüggésben.          

 

A katasztrófa

          Most már elérkeztünk oda, hogy megkísérelhessük az események rekonstruálását. Természetesen lehetséges az eddig tárgyalt dolgokat véletlen egybeesésekkel is magyarázni, de azt hiszem a felsorolt különböző tudományterületek közel egybehangzó állításait nehéz lenne olyan globális véletlenrendszerrel értelmezni, ami elmosná a tényeket. Ugyanis, az a kráter márpedig ott van.

          A Portugália partjai mentén található, víz alatti, több mint ötezer méterbe nyúló krátert, két dolog is létrehozhatta. Egy tíz kilométeres átmérőt is meghaladó kisbolygó becsapódása, vagy pedig egy méreteiben minden előzőt és utóbbit meghaladó vulkáni robbanás. A kisbolygó-becsapódás mellett több érv szól, figyelembe véve a fennmaradt különböző nyelvi és kulturális emlékeket, de a vulkáni működés felerősödése is ugyanezen a forrásokban említésre kerül. Lehet, hogy mindkét tényező működött.

          A kráter déli részén keresztülhalad az Európát Afrikától elválasztó törésvonal. Ezen törésvonal mentén közeledik jelenleg egymáshoz a két kontinens, s a közeledés eredményeként gyűrődik fel az Eurázsiai-hegységrendszer Európai része, Afrikában pedig az Atlasz hegység. Ezen a törésvonalon találhatók Olaszország híres-hírhedt vulkánjai, az Etna a Vezúv és a Stromboli. Ez a törésvonal a kráter térségében nem látszik. Ez arra vall, hogy a kráter még nagyon fiatal lehet geológiai értelemben, hiszen ha sokkal idősebb lenne, akkor a kontinensek közötti elválasztó vonalként jelentkező törésvonal már magának a kráternek az alakját is eltorzította volna. Vagy - s ez egy másik dolog - a belseje feltöltődött volna üledékkel. Ennek sincs különösebb nyoma. Rendkívül különlegesnek tartom, hogy akik a dinoszauruszok pusztulásához vezető kisbolygóbecsapódás kráterét keresték, hogyan nem bukkantak erre? - de ez egy más téma.

          A becsapódást kisebb méretű égitest is végrehajthatta, de mivel éppen a már említett törésvonalat érhette az ütközés - s az ilyen törésvonalak mentén jelentős hőfeláramlások, illetve vulkánikus tevékenység zajlik - a becsapódás erejét megsokszorozhatták az azt követő vulkáni működések. Én végül is ezen az állásponton vagyok.

          Az ütközés olyan rettenetesen nagy energiával történhetett, hogy a kisbolygó még a Föld szilárd kérgét is átszakíthatta! Erre úgy nyílt mód, hogy valószínűleg retrográd pályán (az óramutató járásával megegyező irányban) keringett a Nap körül, és ilyenkor a Föld keringési sebessége, amely közel harminc kilométer másodpercenként, hozzáadódott a kisbolygó keringési sebességéhez, a két sebesség pedig együttesen akár a 70 km/s-ot is meghaladhatta! A becsapódás éjféli időpontjára abból gondoltam, hogy a szibériai mamutok vígan táplálkoztak abban az időben, és hasonlóan tettek az Észak-Amerika nyugati részén élő ősállattársaik is. A mamutok és az említett többi állat főleg nappal táplálkozott, így született ez a becslés a becsapódásra vonatkozóan. Az augusztusi dátum is hasonló módon adódott. Az őslénytankutatók meghatározták azokat a növényeket, melyeket a hirtelen elpusztult állatok éppen fogyasztottak. Ismerve a növények virágzási-termési ciklusait, jó közelítéssel ki lehetett jelölni azt az időpontot, amikor a becsapódás történhetett. Augusztusban egyébként több meteorraj pályáját is keresztezi a Föld, ezek közül a legismertebb a Perseidák. A meteorrajokhoz általában nagyobb égitestek is tartoznak vagy tartoztak, és elképzelhető az, hogy egy ilyen nagyobb, valamelyik meteorrajból kivált égitest okozhatta a pusztítást.

          A meteorrajok többnyire úgy keletkeznek, hogy az öreg üstökösök darabjaikra hullanak, és ezen darabok sokáig együtt keringenek a Nap körül, miközben az így keletkező felhő mindinkább elnyúlik. Megfigyelték néhány évvel ezelőtt, hogy a földközelben járt Halley -üstökös is két darabra vált, ez a két darab össze-össze fog ütközni, ezáltal még apróbb darabokra kopik. Valószínűleg a Halley-üstökös néhány keringés múlva csak már mint meteorraj fog visszatérni. Szinte minden üstökösnek ez a sorsa.

          Az üstökösök a Naptól körülbelül egy fényévre található üstökösfelhőből, az Oort-féle felhőből származnak. Ebben a felhőben milliárd számra keringhetnek, hogy aztán egymásra ható gravitációs terük, vagy a hivatalosan még fel nem fedezett Nemezis, vörös törpe kísérőcsillagunk gravitációs hatása a Naprendszer belső tere felé lendíti őket. Itt azután különböző elnyúltságú ellipszis pályára állnak, melyeknek egyik gyújtópontjában a Nap áll.

          Nagyon érdekes megfigyelést tettek csillagászok jó néhány évvel ezelőtt, miszerint minden nagybolygónak meg van a maga üstököscsaládja. Ez azt jelenti, hogy a Nap körül keringő üstökös az adott nagybolygó naptávolságában fordul újra pályája során a Nap felé. A legnagyobb üstököscsaládja a Jupiternek van, Naprendszerünk legnagyobb bolygójának, de például a Halley üstökös, melyről korábban szó volt, a Neptunusz üstököscsaládjához tartozik. Ilyen üstököscsaláddal - ha jóval szerényebb méretekben, s szerényebb méretűekkel - természetesen a Föld is rendelkezik.

          A becsapódó kisbolygó tehát átszakíthatta a szilárd földkérget is, ez pedig azért volt különösen veszélyes, mert a hirtelen feltárult, igen magas hőmérsékletű földköpeny, közvetlenül érintkezhetett a tengervízzel. De magától a becsapódástól is, a katasztrófa helyén, több száz, de az is lehet, hogy több ezer köbkilométernyi tengervíz párolgott el a másodperc parányi töredéke alatt. Ez óriási légnyomáshullámot gerjesztett, a Földet ért óriási ütés miatt pedig a környező törésvonalak mentén szinte azonnal erőteljes vulkanikus tevékenység kezdődött.

          A becsapódás térségében egyszerűen megszűnt a légkör. Ennek a jelenségnek a magyarázata a következő. Amikor egy kisbolygó vagy üstökös beleütközik valamely légkörrel rendelkező bolygóba, akkor a robbanáskor keletkező forró gázok gyorsabban terjednek ki, mint a bolygón a szökési sebesség. Ezek a gázok magukkal ragadhatják a környező légkört, és vele együtt akár a bolygóról is megszökhetnek. Két Egyesült Államok-beli csillagásznak e gondolatsor alapján elvégzett számításai azt valószínűsítik, hogy a Marsnak korábban hasonló légköre volt, mint a Földünknek, ám azt, a belécsapódó objektumok miatt miatt - elveszítette. A Mars bolygó sokkal közelebb fekszik a kisbolygó-övezethez, mint a Föld, így rendszeresen csapódhattak felszínébe nagyobb égitestek, ami aztán légkörének szinte teljes elvesztéséhez vezethetett. A Földet ritkábban érik ekkora kozmikus csapások (szerencsére), így van idő a légkör újratermelődésére.

          Az átmenetileg megszűnt légkör térségében a Nap gyilkos sugarai szinte akadálytalanul bombázták a Földet. Ez a jelenség vezetett a sugárkárosodott élőlények megjelenéséhez, amire a csontleletek egyébként egyértelműen utalnak. Hasonló, habár jóval kisebb mértékű, sugárkárosodás jelentkezett a Tunguszkai-katasztrófa idején, amit aztán sokan földönkívüli űrhajó atomreaktora felrobbanásának tulajdonítottak.

          Az ütközéskor felszabadult energia nem kis részben járult hozzá a jégtakarók rendkívül gyors elolvadásához. Atlantisz megszűntével a Golf-áramlás előtt szabaddá nyílt az út az északi területek felé, persze csak a Dryas periódus után, amikor kialakult az Atlanti-óceán északi térségében a jégsapka. A Szahara éghajlata is ekkor változott meg, és nem a katasztrófát követően azonnal. A geológiát és az élővilágot érintő hatásokról már hosszadalmasan beszélgettünk, tulajdonképpen egyvalami maradt ki, éspedig a Vízözön.

          A hirtelen elpárolgó óceánvíz helyére a környékről rögtön új víztömegek érkeztek, melyek szinte azonnal elpárologtak az iszonyatosan magas hőmérséklet miatt. Hatalmas szívóhatás jelentkezett, és tulajdonképpen elkezdtek az ég vizei egy helyre feltornyosulni, már amikor a hőmérsékleti egyensúly végre helyreállt. A víznek elég nagy a tehetetlensége, tehát minden bizonnyal még hosszú-hosszú napokig akkor is Atlantisz helye felé áramlott, amikor a hőkiegyenlítődés már végbement. Mialatt az óceán vize egy helyre hömpölygött, egymás után robbanhattak fel Atlantisz vulkánjai a magmakamráikba beszivárgó víz miatt, míg a fő magmakamra felrobbanása vághatta ki azt a krátert, mely a mai napig megfigyelhető Portugália partjainál. A víz tehát félelmetes magasságokba tornyosult fel, egy hosszú pillanatig - amíg a szívóhatás és a kifelé ható nyomóerő kiegyenlítette egymást - megállt, majd teljes erejéből nekilendült.

          A becsapódást rögtön is követhette egy kisebb szökőár, de az csak szelíd cirógatásnak minősülhetett e második mögött. Több kilométer magas vízfal söpörhetett végig bolygónkon! A pusztítás erejére mi sem jellemző jobban, hogy több kilométeres tengerszint feletti magasságban fellelhető barlangok mélyén egy métert is meghaladó vastagságú márgaréteg található, és mind e réteg alatt, mind felette emberi lelet-együttesek. A márgarétegek azonban többnyire semmiféle őslény maradványait nem rejtik, csak egyszerűen ott vannak! Észak-Amerikában is vannak ilyen barlangok, ezek pedig szintén Amerika kétszeri benépesülését igazolják, de maga az a tény is, hogy a hopi indiánok élénken emlékeznek az arizóniai meteorkráter keletkezésére, az ezt kiváltó becsapódás pedig akkor történt, amikor sokak szerint az Amerikai földrészen még emberek sem éltek. Ők már csak tudják.

          A becsapódás helye felett állandó páraréteg alakult ki, ez felnyúlt egészen a magaslégkörig - állandó utánpótlása révén, valamint a nagy feláramlási sebesség miatt. A napfény jelentős részét visszaverte, azáltal az éltető meleg nem tudott lehatolni a felszínig, kialakult a már emlegetett jégsapka (a Golf-áramlás melegítő hatásának ellenére is!). Atlantiszból eleinte nem maradt más csak egy fortyogó, mocsaras terület, majd a nagyobb szigetek egymás után merültek el a hullámsírba, manapság pedig a büszke szigetbirodalomból csak néhány kisebb szigetcsoport maradt, mégpedig a következők: az Azori-szigetek, a Zöld-foki szigetek, Madeira, valamint néhány kisebb-nagyobb hegycsúcs. A fő szárazulat maga is hatalmas robbanások közepette az óceánba merült, bár még a mai napig is vannak a felszínhez közelebbi vidékei is, ezekről a területekről majd később esik szó, földjének nagy része felett azonban 3 km mély óceán hullámzik. Hogy ezek a mélyen fekvő területek valaha valóban szárazföldek voltak, illetve sekélytengerek aljzatát képviselték, erre vonatkozóan a szovjet tudósok végeztek méréséket, melyeket részletesen ismertettem, de találtak olyan vulkanikus kőzeteket is, melyek egyértelműen légkör jelenlétében szilárdultak meg.

          Van azonban még egy eljárás, mellyel igazolható, hogy az Atlanti-óceánban egy kisebb kontinensnyi szárazföld terült el - persze apróbb méretű kontinensnyi - ez pedig a következő: a kontinensek "gyökerekkel" rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy belsőbb területeiken a földkéreg jóval vastagabb, mint az óceánpartok felől eső széleiken. Míg a szárazföldi földkéreg nagyjából 30 km vastag, ez a belsőbb területeken meghaladhatja a 60-70 km-t is. Ilyen képződmény - a földrengéshullámok terjedésének mérése szerint - egyértelműen létezik Atlantisz helyén! A kontinensek gyökerei magára a Föld belső magjára is hatást gyakorolnak, és az Atlanti-óceán középső térségében a földmag olyan, mintha felette kontinens terülne el! Ezeket az adatokat viszont már nagyon nehéz lenne véletlenek különös egybeesésével magyarázni.

          A pusztítás nagyságára vonatkozóan: az élőlények (nem fajok!) legalább 80 százaléka kipusztult. Ehhez hasonló katasztrófa a dinoszauruszok kipusztulásának idején volt, valamint a perm-triász átmenetben, melynek szintén nem ismerjük a kiváltó okát. Az emberiségre vonatkozóan még szomorúbb a statisztika, a becsapódást megelőző mintegy félmilliárdos létszámuk mindössze néhány milliósra apadt, a túlélők nagy része pedig egymástól elszigetelten, jobbára éhezve-fázva tengette életét. A büszke civilizációk megsemmisültek, ám néhány túlélőjük azért minden bizonnyal megmaradt és próbálta menteni a menthetőt.

          Fejlett csillagászati eszközeik révén a kisbolygó közeledését észlelték, hogy a becsapódásra magára gondoltak-e vagy csak egy erős földmegközelítésre, ezt ma még nagyon nehéz lenne eldönteni. Talán csak egy szokatlanul erős dagályra számoltak és ezért figyelmeztették a Föld népeit a közelgő veszélyre? Ki tudja? Azonban már maga a figyelmeztetés ténye azt jelenti, tudták, hogy történni fog valami - ha ennyire rosszra nem is számítottak.

          Mindenesetre az tény, hogy egy égitest tömegét nem lehet meghatározni addig, amíg el nem halad egy másik, ismert tömegű égitest mellett. Talán ez a körülmény okozhatta azt, hogy tévedtek, a kisbolygó esetleg még a Hold mellett is elhaladt, és ez a körülmény csak növelhette a hibalehetőséget. A Nap melletti elhaladásnál pedig nem lehetett tudni mennyi a pályaváltozásból magának a Napnak a hatása, mennyi az égitest felszínéből kitörő gázsugaraknak a reaktív erejéből származó pályaváltoztatás, mennyi a tömegcsökkenés, valamint a naplégkör fékező hatása. Az összes paraméter így külön-külön - de együtt meg pláne - szinte lehetetlenné tette a pontos tömegszámításokat.

          Az Atlantisziak közül csak kevesen maradhattak meg, annyira kevesen, hogy itt a Földön már nem tudtak ismét egy virágzó civilizációt megteremteni. Persze nem lehet kizárni azt, hogy ezt más égitesten megtették, például a már említett Nemezis valamelyik bolygóján. Bázisaik korábban behálózhatták - és esetleg ma is behálózhatják - akár az egész Naprendszert is, és a Földre is visszalátogathattak-visszalátogathatnak. Bizonyára köztük is vannak kisebb termetűek - nem mindannyian óriások - akkor pedig akár közöttünk is élhetnek, teljesen észrevétlenül. Különböző titkos társaságok tagjai között is előfordulhatnak. Vannak ilyenek jócskán, és szinte minden nép írásos hagyományában szó is esik ilyen csoportokról, kasztokról.

          A veszély azonban, hogy egy újabb kisbolygó-becsapódás várható, napjainkban is fennáll. Legalább 150 kisbolygó kering olyan pályán, mely erősen megközelíti, alkalmasint keresztezi a Földét. Mostanában már a hírek is beszámolnak ilyen találkozásokról. Néhány évvel ezelőtt az USA felett egy 1,5 km átmérőjű kisbolygó szinte súrolta égitestünket, mindössze 35-40 km közötti magasságban húzott el a felszín fölött, igen nagy sebességgel. Az amerikaiakban nem is tudatosult a veszély, aznap is nyugodtan bementek a tőzsdére, még az árfolyamok sem nagyon változtak. 1992 március 13-án egy kisbolygó súrolópályán érintette a Földet, mintegy 1000 km-es magasságban száguldott el Hazánk, valamint Törökország felett. Ez utóbbiban komoly földrengéseket váltott ki, 800 ember halt meg. 2000-ig még legalább négy ilyen "találkozásra" számíthatunk. Szomorú látni azt, hogy azok az országok, melyek végül is tehetnének valamit, mégsem tesznek...

          Még elgondolni is szörnyű, mi lett volna ha... Ha egy tized fokkal arrébb száguld el az említett két kisbolygó..., ha a Tunguszka folyó vidékén történt eset lakott területeket érint..., ha a szihot-alini meteoreső Európa felett következik be... Mindnyájunkon áll, egyenként is, hogy úgy 13000 év múlva ne azon filozofálgasson a Földön valahol egy valamilyen intelligens lény, amikor fejlődése során eljut égi kísérőnk, a Hold felszínére, hogy vajon miféle alakzat lehet az az ovális forma - vékony barázdákkal keresztbe - a Hold porában, és vajon mit jelenthetnek a közelében lévő fémtáblán azok a különös jelek...?

 

(A további részletek, valamint a tárgyi és a kulturális bizonyítás a könyvben található. Tartalom / regényeim - tudományos munkáim / Atlantisz - az elfeledtetett civilizáció)

 

Források (a teljesség igénye nélkül):

Charles Berlitz: Mysteries of the Forgotten Worlds

Andrew Thomas: Atlantis - from Legend to Discovery

Daniken: According to the Evidence

Norbergen: Az elveszett fajok titkai

Gorbovszkij: Elsüllyedt legendák

Ceram: Az első amerikai

Csaba György: Orvosi biológia

Reader's Digest: Into the Unknown

Tudomány 1987/7 Számítógépes éghajlati modellek

Tudomány 1990/3 Mi váltja ki a jégkorszakokat?

Delta 1986/4 Belefúrtak Atlantiszba?

Delta 1982/? A Szahara születése

Platón összes művei 3. kötet

 

 

Vissza a nyitólapra