In Memoriam Challenger - 1986

Miért öltétek meg őket?... 

 

(Megemlékezés a Challenger-űrrepülőgép 1986-os katasztrófájáról - könyvet is írtam a témáról, ám senki sem meri felvállalni  kiadását...)

 

Óh, kitörtem hát a Föld komor bilincseiből,

És ezüstös-kacagó szárnyakkal táncoltam az égen.

A Nap felé kapaszkodtam és csatlakoztam a felhők

Bolondos játékához - százféle dolgot megtettem

Melyről nem is álmodnál - keringve, forogva

A magasságok hallgatag magányában. Ott lebegve

Üldözőbe vettem a süvöltő szelet, mialatt

Hajóm csapongva szállt át az égi báltermeken.

Fel, fel a végtelen szikrázó kékség felé

Könnyedén túljutottam a szélfútta szférákon

Ahol a pacsirta, s a sas sohasem repült még,

És még a csöndben, emelkedett lélekkel jártam

Az űrt, e felemelő, érintetlen tisztaságot

Kinyújtottam a kezem, s megérintettem az arcod, Uram.

(John G. Magee Jr. Ford.: Aranyi Erzsébet)

 

          1986. január 28, 11 óra 38 perc, Florida. Napfényes, bár meglehetősen hűvös idő, -4 Celsius fok.

             -  Még tizenöt másodperc..., 10..., 9..., 8..., 7..., 6..., a fő motorok égnek, 4..., 3..., 2..., 1..., Start! A 25. vállalkozás űrrepülőgépe emelkedik, maga mögött hagyja a tornyot.

          A houstoni irányítóközpont hamarosan átveszi a szót és ismerteti a repülés adatait:

          - A három motor működése normális, az üzemanyagpótlás is. A sebesség 2257 láb másodpercenként, magasság 4.3 tengeri mérföld. Semmi rendellenesség.

          Valamivel később:

          - Repülési idő egy perc tizenöt másodperc. A sebesség 2900 láb másodpercenként, magasság kilenc tengeri mérföld.

          A robbanás abban a pillanatban következett be, amikor az űrrepülőgép átlépte a 16 km-es magasságot és óránkénti több mint 3000 kilométeres sebességgel próbálta legyőzni a Föld vonzóerejét, hogy kijusson az orbitális pályára.

          A 25. űrrepülőgép-indítás - és egyben a 10. Challenger út - legénysége:

          A 46 éves, veterán asztronauta, Francis Scobee volt a parancsnok. Két gyermek apja...

          A 40 éves pilóta, Michael Smith, még nem vett részt űrvállalkozásban. Ő is nős volt, három gyermek apja...

          A 35 éves Ronald McNair asztronauta, színes bőrű, két gyermek apja...

          A 39 éves hawaii-i születésű asztronauta, Elison Onizuka, két gyermek apja...

          A 41 éves nőtlen asztronauta, Gregory Jarvis...

          A 36 esztendős hajadon asztronauta, Judith Resnik...

 

          A 37 éves civil űrhajós, Christa McAuliffe, tanárnő egy amerikai középiskolában. 11.000 jelentkező közül választották ki, hogy az űrprogram keretében - úgy százórás gyorstalpaló tanfolyam elvégzése után - civilként vegyen részt a hatnaposra tervezett repülésen. Christa két alkalommal jelentkezett volna az űrrepülőgép fedélzetéről, hogy egyenes televíziós adás keretében oktassa az amerikai iskolákban tanuló növendékeket az űrrepüléssel kapcsolatos ismeretekre. A katasztrófa pillanatában a floridai nézőközönség soraiban volt apja, anyja, férje, nővére, valamint 9 esztendős kisfia és 6 esztendő leánya...

          A Challenger robbanása 9 gyermek apját és - a tanárnő esetében - két gyermek anyját ölte meg...

Mindannyiunkért, az egész emberiségért áldozták életüket...

          A tragédiáért mindenki a NASÁ-t okolta, s talán még ma is legtöbben ezt a szervezetet teszik felelőssé a történtekért. Hivatkoznak a túlfeszített programra, Az Amerikai Űrhivatalon belüli szervezetlenségekre, a hírek továbbadásának lehetetlen körülményeire, a kellő oda nem figyelésre, a rutinossá vált és emiatt nem elég alapos munkára, meg még ki tudja mire. Valóban történtek hiányosságok, ám ezek egyike sem vezetett volna önmagában katasztrófához. Az előző startoknál mutatkozó hibákat figyelembe véve még így, összességükben sem okozhatták volna a Challenger robbanását!

          Különböző bizottságokat neveztek ki a katasztrófa okainak megállapítására, leváltottak fontos embereket, mások önként távoztak. A repüléseket letiltották. Reagan elnök szép beszédet mondott, egyhetes gyászt rendelt el. Ő maga ajánlotta annak idején, hogy az első civil éppen egy pedagógus legyen...

          A televíziós felvételeken látható volt az egyik szilárd rakéta rendellenes működése: lángcsóva csapott ki belőle és szemmel láthatóan rángatott. Rögtön utána a mindent elborító robbanás... A videofelvételek kikockázásával az is észrevehető volt, hogy a robbanás előtti töredékmásodpercben az űrrepülőgép hasa alatt rendellenes fényfolt bukkan fel, aztán követi a tűztenger... A két szilárd gyorsítórakéta különösebb károsodás nélkül tovább repült, néhány másodperc múlva mindkettőt megsemmisítették (a mikéntről akkor még bölcsen hallgattak), mert állítólag lakott területek felé repültek. A sokkal masszívabb, erősebb szerkezei felépítésű űrrepülőgép darabjaira hullott. Vajon hogyan lehetséges ez?

          A katasztrófa kapcsán sokan az oroszokat is okolták. Az egyik legnagyobb hidegháborús hullám közepette ezen nem is lehet különösebben csodálkozni. Pláne, ismert tény, hogy az oroszok már a 80-as évek elejétől rendelkeztek űrbázisú lézerfegyverekkel és erőteljesen fejlesztették vadász-űrrepülőgépüket. Az általuk küldött részvéttáviratban sem felejtették el felhívni a figyelmet a "csillagháború" veszélyeire.

          Valahogy a lehető legrövidebb időn belül magyarázatot kellett adni a történtekre. A külső hajtóanyagtartály, melyből az űrrepülőgép az emelkedés során a folyékony hidrogént és oxigént kapja, megsemmisült. Okot kellett találni erre is. Mindjárt találtak is kettőt, két nappal a katasztrófa után. Az egyik szerint a jobb oldali szilárd rakéta felfüggesztése sérült meg, emiatt a szilárd rakéta elmozdult, aztán beütötte a központi tartály kettős falát, megsértve a hajtóanyagtartályokat, szabadon engedve az oxigént és hidrogént, mely gázok keveredése ezután robbanáshoz vezetett. A másik verzió szerint a központi hajtóanyagtartályból kivezető csőpár és az űrrepülőgép érintkezési pontján gázszivárgás történt, s ezek keveredése (háromszoros hangsebességnél?) okozta a robbanást. A jobb oldali szilárd rakétából kicsapó lángnyelveket is meg kellett magyarázni, ez sajnos nem volt különösebben nehéz, hiszen a korábbi 24 startból 20 alkalommal volt velük probléma. Jó néhány esetben teljesen át is égtek. Mégsem okoztak robbanást. Okoltak leváló jégdarabokat, de még meteorokat is.

          A robbanás után jó félórán át nem lehetett a mentési munkálatokat megkezdeni, a roncsok olyan tömegben és sűrűségben hullottak alá. Mindenáron a víz felszínén próbáltak az űrhajósokra bukkanni, a kabint senki sem kereste... Annyi már néhány nappal később elhangzott, hogy érdemes lenne valamilyen mentőrendszerről gondoskodni az űrkabin elhagyása végett, s talán ilyen berendezéssel a Challenger pilótakabinja is elhagyható lett volna. Persze a robbanás után. Ezek szerint volt olyan, akiben már ekkor felmerült: a legénység igenis túlélhette még ezt a robbanást is!

          Napok alatt sok-sok tonna roncs került elő, de a kabinnak nyomát sem lelték. Nem is keresték igazán, hiszen már a katasztrófát követő néhány órában egyszerűen leírták az űrhajósokat. Kerestek viszont egy különös "rendkívül veszélyes" zöld tartályt, s aki ilyet talált, annak azonnal be kellett volna szolgáltatni. E tartály mibenlétéről nem sikerült további hírre bukkannom. Nem valószínű, hogy azonos lett volna magának az űrrepülőgépnek a fekete dobozával. A fekete doboz létét is igencsak igyekeztek eleinte titkolni. Sokáig nem sikerült. Végül ennek az adatait használták fel a hivatalos jelentés elkészítéséhez.

          A gyászszertartást is sebtében megrendezték, jóval azelőtt "temették" el őket, mint mielőtt a pilótakabinban elfogyott volna az oxigén. Persze abban az esetben, ha valaki életben marad és képes üzembe helyezni a tartalékokat. Reagan elnök szavai ennek ellenére igazak és meghatóak maradnak: "Néha, amikor megpróbáljuk elérni a csillagokat, kezünk és életünk rövidnek bizonyul. De bármi történik, újra össze kell szednünk magunkat, s kinyújtott kezekkel kell elindulnunk a csillagok felé."

          Eközben a kutatások folytatódtak a roncsok után, s február első napjaiban egy összeégett pilótakesztyűt sodort partra az óceán vize. Az eseményről beszámoló hír egy kicsit homályos és bizonytalan volt, később úgy látszott inkább szándékosan megrendezett dologról van szó, már csak abból is, hogy a kesztyű témát igyekeztek a hivatalos szervek kerülni. Alaposabban meg sem vizsgálták.

          A Challenger utaskabinjának megtalálásáról hat héttel a katasztrófa után számoltak csak be, akkor is két nappal a tényleges megtalálás után, arra hivatkozva, hogy először a családtagokat értesítették. A beszámoló hangsúlyozottan "roncsokról" és "emberi maradványokról" beszél, nem pedig pilótakabinról és holttestekről. A kabin kiemeléséről bemutatott felvételek viszont a kabint szinte teljes épségben mutatják. Annyira épen, hogy elég merésznek tűnik a feltételezés, miszerint az összeégett pilótakesztyű onnan származott volna.

          A Challenger-katasztrófát kivizsgáló bizottságok közül minden bizonnyal a Rogers-bizottság készítette el a legalaposabb jelentést. A bizottságot 1986 február 6-án nevezték ki, William Rogers, volt külügyminiszter elnökletével. 13 tagja között helyet kapott Charles Yeager tábornok, az első ember aki átlépte a hangsebességet, Neil Armstrong, aki elsőként lépett a Holdra, és Sally Ride, az első amerikai űrhajósnő. Tallózzunk a bizottság 1986 júniusában nyilvánosságra hozott jelentésében!

          A start időpontját először 1985 december 23-án módosították 1986 január 22-ről január 23-ra - A Columbia testvérgép rendetlenkedései miatt. A 23-ból 25-e, majd 26-a lett, időjárási gondok miatt. 26-án azonban "elfogadhatatlannak" minősítették a hirtelen téliesre fordult hőmérsékletből eredő körülményeket. 27-én hajtották végre az első tényleges indítási kísérletet. Éjfél után kezdték el a hajtóanyagtartály feltöltését. Hajnali 5.07-kor ébresztették fel a legénységet. Az űrhajósok 7.56-kor szálltak be a Challengerbe, de a visszaszámlálás 9.10-kor abbamaradt, elromlott a fedélzeti ajtó egyik fogantyúja, nem lehetett a nyílást lezárni. Mire megjavították, a szél úgy megerősödött az esetleges kényszerleszállásra kijelölt kifutópálya közelében, hogy 12.35-kor az indulást másnapra halasztották.

          Az időjárási előrejelzés éjszakára derült eget és fagypont alatti hőmérsékletet jósolt. Éjjel fél kettőkor egy szakértői csoport kiment megvizsgálni a jégképződést a kilövőállványon álló űrhajón. 3.00-kor tértek vissza a bázisra. A felszállás előtt három órával újabb vizsgálatot írtak elő. 6.18-ra tervezték a személyzet ébresztését, de már mind a heten fent voltak. 7.30-kor az alacsony felhőzet és a kényszerleszállás helyénél előrejelzett eső miatt ismét halasztottak. Az egy óra többlet idő lehetővé tette, hogy a személyzet kényelmesen megreggelizzen, majd 8.03-kor a kis csapat beszállt a mikrobuszba, s 8.36-kor elfoglalta helyét a Challengerben, de 8.44-kor a jegesedést vizsgáló csoport jelentése alapján a repülésirányítás úgy döntött, hogy az indulás eredetileg tervezett 9.38-as időpontját két órával elhalasztja.

          11.15-kor kiadták a felszállási engedélyt. A Challenger 1986 január 28-án 11.38.00,010-kor elindult. A repülés minden tekintetben normálisnak látszott, az 57. másodpercben az irányítóközpont jelentette: a hajtóművek teljes erővel dolgoznak, valamennyi rendszer kielégítően működik és kiadták a hajtóművek teljesítményének növelésére vonatkozó parancsot. Francis Scobee parancsnok ezt még visszaigazolta. Ez volt az utolsó emberi hang amelyet a fedélzeti magnók rögzítettek (a bizottság szerint legalábbis): "Roger, go and throttle up." A személyzeti kabinból nem hallatszott vészjelzés. Az űrhajósok nyilvánvalóan nem voltak tudatában a veszélynek. A baleset első jeleit nem a műszerek, hanem a tv-kamerák közvetítették. A repülési idő 73.618-dik másodpercében érkezett az utolsó elektronikus úton küldött adat a Challenger fedélzetéről. (Itt jegyzem meg, hogy a tudósító még hosszú másodpercekkel az űrrepülőgép felrobbanása után is közvetítette a "repülés paramétereit".)

          Az automata műszerek, érzékelők és fotoberendezések adatai alapján lehet levezetni a történteket. A felszállás után 0.678 másodperccel szürke füst jelent meg a jobb oldali szilárd hajtóanyagú rakétafokozat leghátsó illesztési pontjánál. A tolórakétát 11 részből szerelték össze, a füst ott jelentkezett, ahol a rakéta a központi tartályhoz illeszkedett. Nyolc, egyre sötétebb füstpamacs látszott a 0.836 és 2.500 másodperc közötti időben. A füst utoljára a repülés 2.733-dik másodpercében volt látható. Ezután az űrhajó ugyanis úgy felgyorsult, hogy maga mögött hagyta a saját füstjét. 3.375 másodpercig még láthatók voltak a szürke pamacsok a Challenger mögött. A szürke-fekete szín, valamint a füst sűrűsége arra utal, hogy az illesztési pont szigetelése, az úgynevezett "dupla O-gyűrű" égett

          A repülési idő 58.788-dik másodpercében fény jelent meg azon a helyen, ahol korábban a tolórakéta füstölt. A tűz az 59.272-dik másodperctől jól kivehető volt. Ez az az időpont, amitől kezdve a számítógépek rögzítette adatok eltérő tolóerőt jeleztek a két szilárd hajtóanyagú rakétában. A jobb oldali erőtlenebb (a gázszökés miatt). A 64.660 másodperckor megváltozott az égés színe. Az adatok jelezték: szökik a hidrogén abból a hatalmas üzemanyagtartályból, amelyhez a Challenger és a két tolórakéta hozzá van erősítve. (A tartályban egymástól válaszfallal elkülönített tartályokban folyékony hidrogén és oxigén van. 72.200 másodperckor levált a jobb oldali tolórakétát az üzemanyagtartályhoz rögzítő alsó merevítő és a rakéta elfordult a felső rögzítési pont körül. A kiáramló hidrogén nagy nyomást gyakorolt az üzemanyagtartály belső válaszfalára. A tolórakéta hegye behatolt az oxigéntartályba. 73.137 másodperckor pára jelezte: az oxigén kiszabadult. Közel háromszoros hangsebességnél, 13800 m magasan, a száguldó űrrepülőgép testét tűz borította el. Az űrhajó 0.5 másodperc múlva darabokra hullott. A tengerfenékről visszanyert roncsok alátámasztják az események ilyetén lefolyását.

          A roncsok elemzését a bizottság így kommentálja: a szilárd hajtóanyagú tolórakéta illesztésénél az egyik rész "kengyelt" alkot, amelybe a másik rész "csapja" illik bele. Ezt úgy kell elképzelni, ahogyan a bútorokat enyvezik össze, az egyik fél kiemelkedő része a másik vájatába illik bele. Csak mindez kör alakban. Az "enyv" a szigetelés, ezen kívűl pedig két O-gyűrű is van, melyek gumiszalagként, a működés közben esetleg keletkező rést zárják le.

          Az Atlanti-óceánból előkerült roncsok között volt két olyan darab, amely éppen a kritikus részt mutatta (milyen különös, a rádióparanccsal felrobbantott tolórakétákból éppen a kritikus darab maradt meg!). A kengyel 131. számú darabja és az ehhez illeszkedő 712. számú csap szelvénye között 33 hüvelyk átmérőjű, külső és belső oldalon egyaránt átégett lyuk tátongott. Az átégett rész kiterjedt egészen a tolórakéta alsó illesztési pontjáig. (rendkívüli balszerencse: a szigetelés éppen ott mondta fel a szolgálatot, ahol a kicsapó láng leégette a szilárd hajtóanyagú rakéta alsó illesztését, így az elfordulhatott a tengelye körül és átszakíthatta az üzemanyagtartályt - a bizottság szerint legalábbis.)

          A hideg idő hatása. Kísérletileg bebizonyították: ha működik a tolórakéta, a kengyel és a csap között (a nyomatéktól függően) 0.17-0.29 hüvelyk nagyságú nyílás támad, melyet a rugalmas O-gyűrűknek kell kitölteniük. Ez a két gyűrű azonban a hidegben egészen másként reagál mint normális hőmérsékleti körülmények között. A bizottság által elrendelt kísérletek bebizonyították, hogy 25 Celsius fokon ötször gyorsabban nyerik vissza eredeti formájukat, mint fagyponton.

          21 alkalommal indult útnak űrrepülőgép 17 Celsius fok feletti hőmérsékleten. Ezek közül 4 alkalommal égett meg az egyik szigetelőgyűrű. Háromszor szállt fel az űrhajó 17 fok alatt. Kétszer az egyik gyűrű teljesen elégett, egy esetben pedig a második biztonsági szigetelés is komolyan megsérült. Olyan hideg azonban korábban sohasem volt, mint amikor az 51-L jelű misszióval a Challenger megkezdte végső vállalkozását.

          Az eddigiekben röviden vázoltam a hivatalos álláspontot, most hasonló tömörséggel felsorakoztatom a cáfolatot jelentő tények igen szűk csoportját, melyekből azonban már így is adódik a végkövetkeztetés: a Challenger űrrepülőgép és legénysége előre megtervezett merénylet áldozata lett.

          Azt hiszem azzal kapcsolatban semmi kétségünk sem lehet, hogy melyik ezredmásodpercben és hol csapott ki füst a Challenger szilárd gyorsítórakétáiból. Azonban erős kétségek merülnek fel bennem aziránt, hogy e szilárd rakéták bármelyike is benyomódott volna a központi hajtóanyagtartályba. Erre semmi bizonyíték nincs, ez csak elmélet! A fokozat rendellenes működése jól látszik az (utólag!) bemutatott felvételeken. A Challenger startját bemutató tv-híradós képsorokon még nyoma sincs a rendellenes lángcsóvának! A jobb oldali tolórakéta saját tengelye mentén történő elmozdulására sincs látható bizonyíték. Az viszont tisztán kivehető, hogy az egész űrrepülőgépes rendszer - valamilyen ok miatt - rángat. Utólag kiderült, az emelkedő rendszert két futóáramlás is oldalba kapta, a rángatás tehát ennek tudható be, s nem a szilárd gyorsítórakéta hibájának. Különben is, elképzelhetetlen, hogy ha a szilárd rakétának valóban számottevően csökkent volna a tolóereje (mint ahogy ezt állítják), akkor a pilóta ezt ne jelezte volna a repülésirányításnak!

          Az űrrepülőgép közel háromszoros hangsebességgel száguldott. Ha a tartály fala valóban átszakadt volna, ekkora sebességnél lehetetlen az üzemanyag keveredése, pláne olyan mértékben, hogy az robbanjon is! De tegyük fel azt a lehetetlen dolgot, hogy így történt, és a szilárd rakéta orra behatolt a központi hajtóanyag tartályba, olyan mértékben, hogy az egymástól méterekkel elválasztott hidrogén- és oxigéntartály falát egyaránt átszakította (erre a világon semmi bizonyíték sincs!), akkor a robbanásnak ebből a térségből kellett volna kiindulnia. Ez pedig messze nem így történt.

          Bizonyos érzékelők hidrogéngáz szökését jelezték. Ennek sokkal inkább lehetett az oka az, hogy a Challengert a központi hajtóanyagtartállyal összekötő üzemanyagvezeték az erős szélrohamok következtében kissé eresztett. Ha valóban maga a tartály szivárgott volna, akkor azt a pilóta abban a pillanatban érzékelte volna a megfelelő riasztó műszerek bekapcsolódásából. Ugyancsak riasztást kellett volna kapni a pilótának a szilárd rakéta falának átégéséről, ugyanis ebben az esetben csökkent volna a tolóereje. Ez sem történt meg! A szilárd rakéta tehát vagy nem eresztett olyan mértékben, ahogy ezt állítják, vagy az összes (több ezer!!!) érzékelő mondott csődöt. Ez utóbbit meglehetősen nehéz elképzelni. Ráadásul ugyanezt a hibát kellene feltételezni a központi hajtóanyagtartály vonatkozásában is.

          Az egész űrrepülőgép-rendszernek egyik legkritikusabb pontja a már említett, csőcsatlakozás, ahol a külső hajtóanyagtartály üzemanyagvezetékei az űrrepülőgépbe torkollnak. Számos startot kellett elhalasztani az itt jelentkező hibák miatt. Előfordult, hogy maga a vezeték repedt meg, de olyan is, hogy a szigetelése eresztett. Ilyen problémákat is képesek lettek volna jelezni a műszerek, hiszen érzékenységük a néhány hidrogénmolekula kimutatásáig terjedt! A robbanás egyébként sem indult ki innen.

          Hasonlóan robbanásveszélyes hely az űrrepülőgép főhajtómű-rendszere. Az előkísérletek során néhány fel is robbant. Most nem ez történt, a felvételek ezt alátámasztják! Hát akkor mi robbant valójában?

          A videofelvételek bizonysága szerint a robbanás nem az űrrepülőgép hossztengelyével párhuzamosan, hanem éppen ellenkezőleg, arra merőleges irányban következett be! A két szilárd gyorsítórakéta mindenféle látható károsodás nélkül átvészelte a szörnyű katasztrófát, viszont az orbiter - a hírekkel ellentétben ha nem is darabokra hullott, de meglehetősen - széttöredezett. Ez is egy olyan pont, ahol feltétlenül meg kell állni.

A Challenger 10. repülésének 72. másodpercében készült fényképsorozat (Gesztesi Albert felvételei). a: A bal oldali szilárd hajtóanyagú rakétafokozat felett váratlan fényfoltok jelennek meg. b: Az űrrepülőgép (jobboldalt), valamint a nagy hajtóanyagtartály között újabb fényfolt tűnik fel.

 

c: A középső lángok rákúsznak az űrrepülőgépre, és beborítják azt. d: A lángoló űrrepülőgép felett egy erős robbanás kékesfehér lökéshullámfrontja jelenik meg. Ez utóbbi, tizedmásodpercek alatt felrobbantja a külső hajtóanyagtartályt és a Challengert 1986 január 28-án.

Az amerikai Space Shuttle űrrepülőgéprendszer szerkezeti vázlata a Challenger robbanási helyeinek feltüntetésével: 1 - a nagy hajtóanyagtartály folyékony oxigént tároló része. 2 - a nagy hajtóanyagtartály folyékony hidrogént tároló része. 3 - az oldalsó szilárd rakétafokozat. 4 - az űrrepülőgép. 5 - az űrhajósok tartózkodási helye az űrkabinban. 6 - a jobb oldali szilárd hajtóanyagú rakétafokozat kilyukadt oldalfalánál égő alsó tűz. 7- a középső tűz helye az űrrepülőgép és a nagy hajtóanyagtartály között. 8 - a robbanás felső helye. (A fenti fotók az Élet és Tudomány 1987. 268-270. oldalairól valók a képaláírosokkal együtt.)

          A roncsok elemzése alapján a Rogers-bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az űrrepülőgép a robbanás pillanatában apró darabokra hullott. Ez már akkor is elég gyanúsnak tetszett, hiszen sokkal masszívabb szerkezetről van szó, mint az alig hat milliméter falvastagságú szilárd gyorsítórakéták! Ha az űrrepülőgép szétesett, akkor ott valóban nagy robbanásnak kellett bekövetkeznie. A pilótafülke még a gép testénél is jobban meg volt erősítve, a katasztrófát súlyosabb károsodás nélkül átvészelte, még a tengerbe való becsapódást is - akkor is, ha ezt nem egészen így mondták.

          Terry Armentrout, aki a Nemzetközi Szállítások Biztonságtechnikai és Balesetkivizsgálási Kutatóintézetének igazgatója, azt nyilatkozta a katasztrófával kapcsolatban, hogy a központi hajtóanyagtartály nem robbant fel, ugyanis ha ez bekövetkezik, akkor sokkal hatalmasabb tűzvésznek lehettünk volna szemtanúi. Természetesen ez is egy álláspont, ha nem is akárkié, és feltétlen figyelmet érdemel. Mr Armentroutnak módjában állt számos katasztrófát - sajnos - tanulmányoznia, azt hiszem szava szakvéleménnyel bír.

          Látszólag egyre messzebb kerülünk az eredeti kérdés megválaszolásától, de ez csak a látszat, valójában a kör szűkül tovább: ha nem a szilárd gyorsítórakéta, ha nem a központi hajtóanyagtartály, ha nem valamelyik hajtómű, vagy üzemanyagcella, vagy űzemanyagvezeték hibája okozta a robbanást, akkor mi?

          A végső válasz megadása előtt szeretnék még további érdekességeket megemlíteni. A NASÁ-t teljesen sokkolta a katasztrófa. Nem készültek fel a mentésre (a mentőhajók el sem foglalták pozíciójukat a repülési görbe mentén, mint a megelőző 24 alkalommal!), teljesen szervezetlenül, ad hoc módon hajtották azt végre, és egymásnak is ellentmondó nyilatkozatokat adtak, míg végül rábukkantak a szilárd rakéta hibájára, ehhez egyre komolyabbnak és megdönthetetlenebbnek látszó elméleteket gyártottak, végül aztán maguk is elhitték. Okolták a jeget is, de az ugye elolvad, így nem lehetett bizonyítékként felhasználni. A láng kicsapott a szilárd rakétából, később ezt mindenki láthatta is, a halottak sajnos nem támadnak fel, nyugtassuk meg a kedélyeket és gyerünk tovább. Látszólag ez történt, s nem valószínű, hogy néhány igazán bennfentesen kívűl valaki is mást gondol ennyi évvel később. Viszont felbukkantak olyan személyek, akik egyre nagyobb hangot adtak sejtésüknek, miszerint a legénység túlélte a robbanást, s a NASA súlyosan hibázott amikor nem a kabint kereste azonnal.

          Egyébként éppen a NASA újonnan kinevezett űrhajózási vezetője közölte a nagyvilággal, Richard Truly, aki maga is repült az űrrepülőgéppel, hogy a legénység tagjai egyértelműen túlélték a robbanást, bekapcsolták egymás oxigén-vésztartalékját (ezt saját magának senki sem tudja bekapcsolni, egy másik társának a segítségére van szüksége, akinek ki kellett szíjazni magát, s a zuhanó űrrepülőgépben elérni a rászorulót, s végrehajtani ezt a rendkívül - mármint ilyen körülmények között! - nehéz műveletet). Bizonyíték van rá, hogy legalább ketten elhagyták ülésüket és megpróbáltak társaikon segíteni, annak biztos tudatában, hogy ezzel saját életben maradási esélyeiket csökkentik! Hatalmas lélekjelenlétre, és valahol emberfeletti bátorságra és tettrekészségre vall. Ezért voltak igazi hősök! A halál torkában is képesek voltak egymást segíteni. Milyen kár, hogy nem szoríthatjuk meg ezért a kezüket! Jó erősen.

          A zuhanás percei alatt végig beszélgettek, s a tengerbe csapódáskor valószínűleg elvesztették az eszméletüket. Valószínűleg. Az én véleményem szerint még a becsapódást is túlélhették, akár több órával is. Valóban súlyos és megbocsáthatatlan hiba volt a NASA részéről, hogy az első pillanattól fogva nem a pilótakabint kereste. Azonnal be kellett volna vonni a honvédség eszközeit, s nem csak napokkal később. A radarernyőkön végigkövették a kabin pályáját. Pontosan tudták, hova zuhan. Csak a bent ülők esetleg nem kívánatos dolgokról számoltak volna be. Persze ez már csak mind utólagos kesergés.

          Nem kapott szélesebb nyilvánosságot a Challenger fekete dobozából nyert adatok ismertetése sem. Talán mert ebből kiolvasható volt a válasz? Szintén elkendőzték Christa McAuliffe tanárnőnek a kis kézi magnójával készített felvételét. Ő közvetítette magát a rajtot, s a kis szerkezet még akkor is működött amikor már nem volt semmi amit közvetítsen. A szalag hetekig ázott a sós tengerben, s csak igen fáradságos munka árán sikerült lejátszhatóvá tenni. Természetesen ez a felvétel is igazolja, hogy túlélték a katasztrófát, egymást vigasztalják, imádkoznak. A nagy hírveréssel beharangozott sajtótájékoztató a szalag nyilvános lejátszásáról aztán nagy hirtelen és minden indoklás nélkül elmaradt, azóta is várat magára. Megértem - jobban mondva nem értem meg, mert azt nem lehet megérteni - a hozzátartozók gyászát, ám a Challenger hőseinek tartozunk ennyivel, hogy utolsó szavaikat, melyeket értünk is kimondtak, megismerhessük, és leróhassuk tiszteletünket az értünk is áldozott életükért. Az űrben megszűnik a hovatartozás. Mindenki emberként száll fel, az emberiség követeként - értünk.

          E kis kitérő után térjünk vissza magához a robbanáshoz. A felvételeken teljesen tisztán látszik, hogy a katasztrófa előtti töredékmásodpercben az űrrepülőgép hasa alatt egy világos folt jelenik meg, s később ugyancsak felbukkan egy hasonló folt a külső hajtóanyagtartály átellenes pontján. A robbanás az űrrepülőgép hasa alól indult ki. Itt van felszerelve az önmegsemmisítő rendszer. Ezt működtették!

          Nyilván nem a NASA alkalmazottai tették, hiszen ők az űrprogramokból élnek. De akkor ki vagy kik, és miért?

          Már korábban is megpróbálták felrobbantani az űrkompokat, s ez néhány esetben hajszál híján sikerült is. Egyszer nem töltötték tele kellően a külső hajtóanyagtartályt, így az űrrepülőgép nem tudta volna elérni a kellő pályamagasságot - a szenátorral a fedélzetén. Egy technikus állította le a rajtot 21. másodperccel a gyújtás előtt "műszaki hibára" hivatkozva. A Challengernek többször is belenyúltak a számítógép-rendszerébe, átprogramozták azt. Az egyik alkalommal a számítógép - a hajtóművek túlmelegedésére hivatkozva - elkezdte sorban lekapcsolni a hajtóműveket, de a pilóta észrevette, kézi vezérlésre kapcsolt és felszállt két hajtóművel (a három helyett). A Challenger repülését közvetlenül megelőző Columbia űrrepülőgép útját is majdnem tragédia kísérte. A Challenger repülése többszörös jubileumnak ígérkezett, valakik ezt nagyon is jól tudták. Fiatalok többször is könnyen bejutottak a szigorúan titkos számítógépes állományokba és majdnem kirobbantották (évente kétszer-háromszor átlagban) a harmadik világháborút. Bár az űrrepülőgépekhez minden egyes repülés előtt más önmegsemmisítő kódot kombinálnak ki, egy többszörösen elhalasztott start előtt bőven volt idő és lehetőség ennek a kódnak nyomára bukkanni, és végrehajtani ezt az alattomos és aljas tettet.

          Nagyon meg sem kellett erőltetni az illetőnek (illetőknek) magát. Ma is megtörténik, hogy teljesen véletlenül többször is betörik a rakodódaruval valamelyik űrrepülőgép ajtaját, az Atlantist például kinn hagyták az esőben (emiatt tönkrement a hővédő pajzsa) mondván nem volt hova bevinni. A NASA gyakori trehányságán csak ámulni lehet, a felelőtlenségükön, hogy a sorozatos szabotázsokat nem nyomoztatják le.

          Hosszasan lehetne elemezni a katasztrófa utáni ködösítést, a hírek manipulálást, a bizonyítékok meghamisítását, bizonyítékok kreálását, a pszichológiai (és még ki tudja milyen) nyomás gyakorlását a NASA-ra hogy "elvigye a balhét", a szándékos hazudozásokat - hiszen egy átlagember nem ismeri az űrrepülőgépes-rendszert annyira, hogy felismerje a becsapására irányuló törekvéseket. A Challenger után az egyik alkalommal az űrrepülőgép -12 Celsius fokos hidegben startolt, ha valóban a hideg lett volna a katasztrófa oka, akkor ezt nem engedték volna az ugyanabból az anyagból készült, bár háromszoros O-gyűrűkkel. Ha azonban valamit elég gyakran hangoztatnak még az is elhiszi, aki eleinte kételkedett.

          Kinek volt érdeke mindez? Legalább három csoportnak. Az első talán a "tréfás kedvű komputerkalózoké", akik heccből megtehették ezt, esetleg csatlakoztak hozzájuk azok, akik mindig is ellenezték Amerikában az emberes űrrepülést, s a NASA hanyagsága kapóra jött.

          A másik két csoportnak már komoly érdekeltsége volt. Az amerikai vezérkar mindig is szerette volna bebizonyítani Reagan elnöknek, hogy az űrrepülőgép alkalmatlan katonai célokra. A Challenger pusztulásával legalább 70 milliárd dolláros megrendelést kaptak, 10 évre elosztva. Többek közt az Aurora kifejlesztésére. Vonzó összeg...

          Az oroszokat sem lehet teljesen leírni. A Challenger végső repülése előtt a Columbia űrrepülőgép ugyanis Moszkva űrből történő bombázását szimulálta. Leereszkedett Moszkva fölé 80 km-re, majd visszatért az űrbe. Nyilván az oroszok ezt meglehetősen zokon vették. A katasztrófa után látványos enyhülés következett be a két ország viszonyában.

          Ami biztos. Az űrrepülőgépet emelkedése közben egészen közelről magánrepülőgépek követték (a katasztrófa után ezt a szokást Reagan elnök személyesen tiltotta meg!). Tisztán látható a videofelvételeken egy aláereszkedő ejtőernyő. A NASA emberei azt állították, hogy ez a bizonyos ejtőernyő az egyik szilárd rakétához tartozik (elfelejtették hozzátenni, hogy a tolórakétának hármas ejtőernyőrendszere van!), később azt mondták, hogy a kabin ereszkedett le így (nyilvánvaló hazugság, az űrrepülőgép orr-részébe sohasem volt ejtőernyő felszerelve, most sincs, ott az orbitális pályabeállító hajtóművek vannak!). Az ejtőernyőt nem találták meg a tenger felszínén sem. Az első egy-két napon elhangzott, hogy valaki követte az űrkompot egy magánrepülővel. Ő lehetett, aki Floridától kellő távolságra érve, de még mielőtt az űrrepülőgép túl magasra jutna, rádióparanccsal aktivizálta az űrrepülőgép önmegsemmisítő rendszerét, aztán kiugrott ejtőernyővel a gépből, ahol már egy tengeralattjáró várt rá. Feltűnés nélkül megtehette, hiszen a mentőhajók - az eddigi 24 repüléssel ellentétben! - a kikötőkben várakoztak.

          A Challenger legénysége pontosan ismerte a történteket. Ezért kellett meghalniuk, miközben a gyilkosok szabadon és némán élik világukat. A NASA is tisztában van a valós eseményekkel. Mégis hallgat. Az emberek is tudják, hogy valami sántít. De annyi mindennel és annyi évtizeden át bolondítják őket! (Kennedy-gyilkosság, Marilyn Monroe, Rosenberg-házaspár, Roswell, Lindberg-bébi,stb.)

          Gyáván és alattomosan cselekedtek néhányan - ki tudja milyen érdekből. Olyanokat pusztítva el, akik értük is indultak az űrbe. Muszáj volt?

          Miért öltétek meg őket?... 

 

Vissza a nyitólapra