A Draco program - "titkos" rakétaindítások Cape Canaveralből 1959-ben

          Az olvasót talán meglepheti, ha arról értesül, hogy a Cape Canaveralben tesztelt rakéták indításait nem minden esetben dokumentálták megfelelően, illetve nevezték meg a típusokat az egyes publikus forrásokban. A legtöbb programról köztudott, hogy a honvédség felügyelete alatt valósult meg, azonban volt közöttük egy, 1959-ben, melynek nevét és létezését az akkori sajtóforrások meg sem említik - néhány ritka kivétellel (a manőverezőképes robbanófejek tesztsorozata keretében próbálták ki tulajdonképpen az első emelőtest - lifting body - típusú szerkezeteket). Ez a rejtélyes program a Draco nevet viselte, az alábbi történet pedig arról szól, hogyan illeszkedtek össze a tervezet egyes elemei kerek történetté, s hogyan került az egész elképzelés végül nyilvánosságra.

 

Titkos indítások

Egyike a három Draco indításnak

          Évekkel ezelőtt, miközben jelen tanulmány szerzője a The New York Times tartalomjegyzékét böngészte rakétaindításokról és űrkísérletekről megjelent adatokat keresve, rábukkant egy misztikusan hangzó hírre, miszerint egy "titkos", 12,2 méter hosszú, szilárd hajtóanyagú rakétát bocsátottak fel, mely "karcsúbb, mint a Polaris", az indítási dátuma és helyszíne pedig: Cape Canaveral, 1959. Február 16. A felbocsátott rakéta neve nem szerepelt a hírforrásban, és semmi további információ a starttal kapcsolatban. A szerző felkutatta az Aviation Week és a Missiles and Rockets magazinok adott évben kiadott számait, de kutatása semmi eredménnyel sem járt, egyetlen utalás sem szerepelt az adott napra jelzett rakétaindításra. (Mint később kiderült, az Aviation Weekben több részletet is közöltek a programmal kapcsolatban, azonban dátumok és nevek nélkül, így csak később derült ki, hogy valójában az adatok a Draco tervezetre vonatkoztak.) A továbblépésre nem nyílt lehetőség, így a szerző félretette feljegyzéseit (ám nem feledkezett meg róluk), mígnem évekkel később felbukkant egy különleges hír.

          A jelen cikk szerzője évekkel ezelőtt több alkalommal megkereste a Légierő Patrickban levő támaszpontján dolgozó történészt, aki átadott számára egy statisztikai összegzést a Cape Canaveralből történt rakétaindításokról, az 1950-es évvel kezdődően (csak az egyes típusok felsorolásával, dátumok nélkül). 1959-re vonatkozóan három különleges hivatkozást tartalmazott ez az egyszerű dokumentum, egy rakétára, mely a Draco nevet viselte. Lehet-e vajon a Draco az az egyetlen különleges név a 37 különféle típust felsoroló rakétatípus között, amelyre a New York Times hivatkozik, mint "titkos" rakétaindítás?

          Azonban a projekt nevének említése önmagában még messze nem volt elég ahhoz, hogy az indítások céljáról is meg lehessen tudni valamit. Jónéhány további év telt el, míg a szerzőnek véletlenül sikerült rábukkannia az Aviation Weekben, 1964-ben megjelent szokatlan reklámfelhívásra. Ebben, a McDonnell Aircraft Corporation későbbi nevén a McDonnell Douglas a cég részvételét reklámozza négy különböző, a földi légkörbe visszatérő berendezések kutatását végző programban. Ezek közül háromnak a neve jól ismert, a következők: Mercury, Gemini és a hiperszónikus ASSET siklógép. A negyedik azonban meglehetősen különleges nevet visel: "Aeroballisztika". A szöveg állítása szerint az Aeroballisztika 1959-től szállt fel Cape Canaveralből, hogy egy manőverezőképes, a légkörbe visszatérő eszközt teszteljen. Vajon az Aeroballisztika név az egyéb néhány hivatkozásban fellelhető Draco programnévvel azonos?

 

A Draco program nyilvánosságra kerül

          A két program közötti kapcsolat megerősítést nyert egy nemrégiben napvilágot látott indítási táblázat alapján, mely a Cape Canaveralből felbocsátott űreszközök kronológiai sorrendjét tartalmazta. Ez alapján ellenőrizhetővé vált a New York Timesban eredetileg 1959. február 16-ra tett indítási dátum, s további kettő is felbukkant: 1959. Március 16 és 1959 április 27. Sőt, megerősítést kapott a McDonnell Douglas kapcsolata az Aeroballisztikával a dokumentum program összesítőjében. A McDonnell neve szerepelt a Draco (vagy Aeroballisztika) program elsődleges kivitelezőjeként, mely tervezet hivatalosan az 199-D jelölést kapta. Bármiféle illusztráció híján maga a rakéta azonban továbbra is rejtélybe burkolózott.

          A Draco mindeddig ismeretlen hordozórakétája szerkezetére vonatkozóan rendkívül érdekes információ bukkant fel, s a lehető legváratlanabb helyen. A Floridai Kennedy Űrközpont déli bejáratánál található egy kis kávézó, s ennek falán volt egy kép, a képen pedig az űrközpontból felbocsátott nevezetes rakéták egyfajta fotómontázsa. A (képet mára már eltávolították, tulajdonosváltás miatt). Miközben jelen cikk szerzője alaposan szemrevételezte ezt a különös képet, észrevett egy szokatlan formájú rakétát az általa jól ismert Atlasok, Titanok és a Thor hordozórakéták között. Vajon ez a bizonyos fotórészlet a Draco indítását ábrázolja? Mint később kiderült, a képen valóban a Draco látható, ám sajnos teljességgel lehetetlen volt a hordozórakéta típusát azonosítani pusztán annak alakjából. Felmerült a kérdés, vajon létezik-e egy olyan eddig ismeretlen forrás, mely alapján azonosítható maga a hordozórakéta is? És vajon mi volt a Draco projekt konkrét célja?

          Ezen a ponton a kutatás akár be is fulladhatott volna, azonban újabb szerencsés esemény következett be. Egy napon a szerző egyik kollégája érdekfeszítő üzenetet küldött számára: miközben átlapozta a Missiles and Rockets magazin számait egészen 1961-ig visszamenően, rábukkant egy cikkre, az Alpha Draco kísérleti eszköz leírásáról, mely nem volt más, mint a McDonnell Aeroballisztikája. A Draco-t McDonnell 122B modell néven katalogizálták, a program kezdete pedig 1957. Október volt. Habár a hordozórakétát magát továbbra sem nevezték meg, a cikkből mindenesetre annyi kiderült, hogy a hadsereg taktikai rakétaindító komplexumát, az Honest Johnt, használta a Draco. Ez a startkomplexum jelenleg is működik, a Navaho rakéták indítására használják. A Navaho rakéták korábbi kiszolgálóépületeit szintén használta a Draco kiszolgáló személyzete.

          A cikk mellőzi bármiféle dátum említését (mely folyamatosan megakadályozta a kutatókat az Alpha Draco azonosításában, s így mint "titkos" Cape Canaveral-i indításra hivatkoztak rá), azonban bizonyos részleteket közöl a hasznos teher repülési profiljáról. Az első fokozat kiégését követően a második fokozat kapcsolódik be, s gyorsítja a rakétát ötszörös hangsebességig 30 km-es magasságban. Stabilizáló szárnyakat szereltek fel a második fokozat aljára, s miután a hajtómű befejezte a működését, ezek az elemek biztosították a széllökésekkel szemben a pályatartást és a lapos siklást. A tesztrepülés végén a stabilizáló szárnyakat nulla fokos, a legkisebb légellenállás irányába eső szögbe fordították, s a Draco levitorlázott az óceánba. Begyűjtése nem szerepelt a tervek között.

          A McDonnell később vezető szerepet játszott a hiperszónikus sebességgel légkörbe visszatérő szerkezetek irányíthatóságát kutató programban is. 1968. februárjában indították a BGRV-t (Nagysebességgel Visszatérő Siklógép), mely sikeres repülést tett a Légierő vandenbergi támaszpontjáról indított Atlas rakétán. Tervek születtek arra vonatkozóan is, hogy egy aeroballisztikus szerkezet önállóan végez nagy magasságból repüléseket, igen hasonlatos módon, mint a NASA "emelő test" koncepción alapuló siklógépei, melyek felépítése sokkal hosszabb siklási pályát tettek lehetővé, mint a hagyományos elképzeléseken alapuló robbanófejek. Ily módon az 1959-es három Draco indítás tulajdonképpen az "emelő test" koncepció első gyakorlati kipróbálásának tekinthető.

 

Légi indítású ballisztikus rakéták

          Az 1959-ben megjelent szakirodalomban különös módon hiányos adathalmazt tanulmányozva jelen cikk szerzője visszatért az Aviation Week magazin számainak ismételt átnézéséhez, hogy vajon fellelhető-e valamiféle kereszthivatkozás a Draco programmal kapcsolatban. Az eddigi erőfeszítések igazolásaképpen sikerült rábukkanni egy meglehetősen homályosan megfogalmazott szakaszra az 1959. március 2-i számban. Semmiféle dátum sem volt megadva, de szó esett egy légkörbe visszatérő manőverezőképes eszközről, s - tévesen -, említésre került, hogy ennek az eszköznek az Honest John lett volna a hordozórakétája. Egyértelmű utalás történik a Dracora, s az újságcikk megemlíti azt is, hogy a projekt a McDonnell elképzelését tartalmazta egy olyan prototípus megépítéséről, mely versenybe szállhatott a Pentagon által kiadott szerződéstervezetért, ebben egy légi indítású ballisztikus rakétáról volt szó (ALBM), s ami tulajdonképpen a Skybolt program megvalósításához vezetett.

          A versenytársak között megtalálhatjuk a Martin Company által épített, és egy B-47-es szuperszónikus bombázó által indított Bold Oriont (Program 199-B), a High Virgo kódnévvel jegyzett (Program 199-C), s csak a legutóbbi időkben fényképeken is hozzáférhető, a Convair által elkészített, és egy B-58 repülőgépről felbocsátott hasonló céllal elkészített berendezést. A Bold Orion később kétes hírnevet szerzett magának, amikor is egy kísérleti repülés során kigyulladt, hasznos terhe, az Explorer-6, lett volna az első éles bevetése egy műholdelhárító fegyvernek.

          A későbbiek folyamán Douglas lett a győztese a Pentagon által meghirdetett Skybolt programnak, azonban a megvalósítását Kennedy elnök 1962-ben leállította (miután a brit kormány elhatározta, hogy a tenger felszíne alól indítható Polaris rakétákat választja a Skybolt helyett, saját nukleáris elrettentő erejének elemeként). A Skybolt kísérleti repülései jól haladtak, 1850 km-es távolságot sikerült velük elérni az Eglin AFB kísérleti terepen észak Floridában, amikor a fegyverrendszer fejlesztését leállították. Egy B-52-es bombázó szolgált a Skybolt rakéta indító bázisául.

          A további kutatások során kiderült, hogy számos egyéb hivatkozás is megjelent a Dracoval kapcsolatban, többek közt egy egész oldalnyi fénykép az Aviation Week 1959. október 26-i számában (a cikk címe: A McDonnell fellebbenti a fátylat légi indítású ballisztikus rakétájáról - a tervezettel kapcsolatban azonban a Draco név nem került megemlítésre. Egy kicsit megkésve napvilágot látott egy további hivatkozás is a Dracora, egy, a világűrrel és a rakétaindításokkal kapcsolatos indítási táblázatban 1960-ban, a szerzője Frederick Ordway. A hivatkozáshoz képmellékletek is találhatók, melyeket a szerző kérésére egyenesen a washingtoni archívum szolgáltatott ki, ezek a fényképek pedig egyértelműen alátámasztják az Aviation Weekben megjelent képek hitelességét.

 

A Draco hiteles adatai

          Az Alpha Draco a maga hiteles valóságában végülis egy docens (az Egyesült Államokban főiskolai vagy egyetemi tanár) különös megjegyzése nyomán látott napvilágot, aki, hivatása mellett, Cape Canaveralben a Légierő Űrtudományi Múzeumában látott el önkéntes szolgálatot. Miután jelen cikk szerzője jónéhány nem igazán közismert, az 1950-es években Cape Caneveralben végrehajtott, programról folytatott érdekes beszélgetést, Mr Lee Arnold felajánlotta segítségét, hogy szívesen szolgál információval ezekre a tevékenységekre vonatkozóan. Nem volt egyértelműen elvárható, hogy tényleges, konkrét adatokra derül ezáltal fény, a szerző válasza mégis a Draco volt, s miután kicserélték névjegykártyáikat, barátságban váltak el. Néhány hónappal később csomag érkezett Mr. Arnoldtól, tele figyelemreméltó dokumentumokkal: a Draco program legelső emberének beszámolója a Légierő Múzeuma Alapítványának lapjából, a Friend's Journalból. Ebből kiderült, hogy a Draco első fokozata a Thiokol által gyártott XM-20-as szilárd hajtóanyagú rakétafokozat volt, ugyanaz, amelyet az X-17 visszatérő kísérleti eszköznél használtak. Az XM-20-as 6.1 m hosszú és 0.78 m átmérőjű volt, s átlagosan 200 kN tolóerőt adott le. A hajtómű égésideje 32 másodperc volt. A rakéta teljes hossza elérte a 14 métert.

          A manőverezőképes Dracot az 54.8 kN tolóerejű, Thiokol X-30-as szilárd üzemanyagú, a Nike Hercules rakétájából átvett, 37 másodperces égésidejű második fokozat hajtotta meg. A maximálisan elért magasság körülbelül 30.5 km, volt, a becsapódási távolság 370 km, a teljes repülési idő pedig 421 másodperc. Az első két repülés igen sikeres volt, az előre meghatározott pályától csak egy egészen minimális elhajlás történt, a harmadik rakétát azonban a biztonsági tisztnek fel meg kellett semmisítenie, nem sokkal az első fokozat leválása után, az irányítórendszer végzetes hibája miatt. A Draco erősen balra sodródott, ezért kiadták az önmegsemmisítő parancsot, mikor az ezúttal már 36 576 méteres magasságban repült.

          A szokásos helyszínen, egy Kakaó Part-i motelben tartott megbeszélést követően a Draco projekt felelős személyiségét biztosították a McDonnell részére adandó további megbízatásokról. Amikor elérkezett az idő a Légi Indítású Ballisztikus Rakétákról (ALMB), szóló szerződés megkötésére, s a McDonnell megkapta ezt a megbízatást, a Draco (199-D) program igen gyorsan jelentőségét vesztette, s a kollektív feledékenység tengerébe merült. Az ironikus az egészben az, hogy igazából semmilyen részletét nem rejtették el, s nem minősítették titkosnak. A tervezetre vonatkozó információkat kicsiny szeletekben helyezték el különböző forrásokban, s a sajtó sem kísérte a megszokott figyelemmel az eseményeket, ennek következtében jó néhány évnek el kellett telnie, amíg a történet a maga teljes egészében végre összeállt. Az Egyesült Államok rakéta- és űrkutatási történelme elválaszthatatlanul összekapcsolódik Cape Canaveral nevével. Csak miután minden egyes fejezete helyére kerül ennek a történetnek (melynek talán a Draco program a legkülönösebb darabja), lehet csak Cape Canaveral igazi történelmi jelentőségéről beszélni a hordozórakéták fejlesztése terén.

Fordítás: Spaceflight 2000. Április - Joel W. Powell: Draco: The 'Secret' Launches at Cape Canaveral

Vissza a nyitólapra