Élet a Vénuszon?

2007. május

  

A bolygókutatók kedvence mostanában a Mars. Azonban felmerül a kérdés – ismerve a Mars- és a Holdfotók mögött álló hamisítási tevékenységet, vajon a Vénuszról közzétett adatoknak mekkora a hitelessége. Talán a Vénusz is – a Marshoz hasonlóan, nagyon is alkalmas fejlett élet hordozására.

 

Április végén, május elején, az Esthajnalcsillag, azaz a Vénusz bolygó fényessége csúcsán ragyogott a nyugati égbolton. A Nap és a Hold után a legfényesebb objektumként az égen. Bizonyára sokan UFO-nak is nézték… Habár már több mint egy éve vizsgálja a bolygót az európai Vénusz Express űrszonda, sajnos, igen kevés adatot tesznek közzé mérési eredményeiből, ha egyáltalán. Vajon mi az oka a titkolózásnak? Talán a Föld nővére is lakott a Marshoz hasonlóan? Ezen a kijelentésen talán már meg sem lepődünk, hiszen számos kutató számolt be vénuszlakókkal folytatott találkozásairól. Mi lehet az igazság? A kérdés korántsem költői, hiszen nemrégiben a SETI Intézet egyik kutatója, David Ginspoon is foglalkozott vele egyik tanulmányában.

 

 

A Vénusz felszíne radarfelvételen

 

Habár az égbolton a belső bolygószomszédunk, az Esthajnalcsillag, jócskán elnyomja fényével külső bolygószomszédunkat, a Marsot, az asztrobiológusok érdeklődése mégis összehasonlíthatatlanul nagyobb a Vörös Bolygó irányában, mint a Föld Nővére felé. Ennek talán bizonnyal az is oka, hogy immár megcáfolhatatlan bizonyítást nyert a Marson egykor hömpölygő hatalmas tengerek egykori léte, és a jelenleg is megfigyelhető kisebb-nagyobb vízfolyások. Ezek a felismerések hatalmas lökést jelentettek a Marson egykor, illetve ma is létező élet felkutatásához. Mindezek mellett és ellenére nem lenne ildomos, ha a Naprendszerünk más bolygóiról és nagy holdjairól megfeledkeznénk, mindenekelőtt a Vénuszról.

A jelen kor embere számára a Vénusz a szerelem és szépség istennője helyett a Naprendszerünk igazi „poklát” jelenti, a maga közel 500 Celsius fokos felszíni hőmérsékletével és a földinél 100-szor nagyobb légnyomásával – már ha hihetünk a hivatalos adatoknak. Érdekes módon, a Vénusz másik neve „Lucifer” volt, és már nem is vagyunk olyan messze a „pokoltól”…, elnevezésben legalábbis. Az űrkorszak hajnaláig számos kutató meg volt ugyanakkor győződve arról, hogy a Vénusz ragyogó felhői hasonlóképpen vízjégből állnak, mint a Földé, alattuk a felszínen pedig még elviselhetően meleg és párás klíma uralkodik, és természetesen, burjánzik az élet. Hatalmas ősmocsarakat és őserdőket képzeltek el.

 

 

A Vénusz a Mariner-10 űrszonda felvételén.

 

Az 1600-as évektől kezdve, amikor először pillantották meg távcsővel, közel 400 éven át tartotta magát ez az elképzelés, egészen addig, amíg az első űrszondás eredmények meg nem születtek. (Sőt, jóval azután is, amikor a magán rádióteleszkópok mérete és teljesítménye olyan minőségűre fokozódott, hogy amatőr kutatók is közvetlen meg tudták mérni a Vénusz felszíni hőmérsékletét, ezek a mérések bizony határozottan ellentmondtak a hivatalos paramétereknek.) Garett Serviss elképzelése szerint: „Talán intelligens lények milliónyinak szolgál lélegzetül, s a földihez hasonlóan árnyalt nyelvek muzsikájától hangos.”

 

 

A Vénusz a Hubble űrtávcső felvételén

 

1962-ben éppen a Vénusz szolgált célpontul az első sikeres amerikai bolygóközi űrszondának, a Mariner-2-nek. Az elsődleges eredmények azt mutatták, a felszín sokkal forróbb, mintsem ott folyékony víz, netán szerves anyag, vagy élet létezhetne. Ám mivel a műszereket nem ilyen várható körülményekre kalibrálták, ezek az eredmények nyilvánvalóan tévesek is lehetnek. Később az is kiderült, a bolygót borító sűrű felhőzet egy része kénessavból áll, ami vélhetően kellően tömény ahhoz, hogy a legtöbb földi élőlény testét szétmarja, de még az üveg felületét is. A felszínre ereszkedett űrszondák ennek ellenére a légkörön való áthatolást minden komolyabb károsodás ellenére gond nélkül átvészelték. A hivatalos verzió szerinti 500 fokos felszíni hőmérséklet, a közel százszoros földi légnyomás, a kénessav-eső, valóban „kénkövessé” teszi ezt a „poklot”.

Az asztrobiológusok nyilvánvalóan a hivatalos adatokkal dolgoztak, és nem az azoknak olykor jelentősen ellentmondó, amatőr műszerekkel szerzett információkkal. Ennek megfelelően, a Vénusz bolygót szinte iskolapéldájaként említik az olyan égitesteknek, melyeken nem létezhet élet. Mivel az asztrobiológusok kifejezetten „életcentrikusak”, ebben a szellemben igyekeznek összeállítani a Naprendszer-kutatási programokat is, igyekezvén megérteni a földi élet eredetét is, ez esetben akkor vajon mi oka lenne annak, hogy a Vénuszra, erre a „pokoli” bolygóra is űrszondát küldjünk?

Mindezek után eretnek gondolatnak tűnhet, ám nem kizárható, hogy jelenleg is létezik élet a Vénuszon. Mióta az Alvin kutatóhajó lemerült a Mexikói-öbölbe, és 4000 méteres mélységben, 400(!!) atmoszférás nyomáson, tengeri hőforrások közelében, 350-450 Celsius fokon nyüzsgő és gazdag életet talált, még a hivatalis vénuszi paraméterek mellett is joggal kereshetjük testvérbolygónkon az élet nyomait. A Vénusz magasabb hegyein, netán a légkörében, mely a víznél mindössze hétszer hígabb(!!) ugyancsak élőlényekre bukkanhatunk.

 

 

A Vénusz domborzati képe, hamisszínes kiemeléssel

 

Ha a Vénusz meglehetősen rossz minőségű (vajon miért?) radartérképére tekintünk, az rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy „kontinensek” emelkednek kis jó néhány km-re a nagyjából „tengerszintnek” tekinthető alapszintből. A kontinensek kiterjedésben és számban jóval alulmúlják a földi kontinenseket. Találkozhatunk emellett hatalmas repedésvölgyekkel, mint pl. a földi megfelelő az Észak-Atlanti hátság esetében, de szinte alig láthatunk becsapódásos krátereket, legfeljebb elvétve. Ebből a felépítésből az tetszik ki, valaha a Vénuszon is hatalmas óceánok hömpölyöghettek. Mivel pedig a becsapódások pár milliárd évvel ezelőtt jóval gyakoribbak voltak, mint manapság, biztosak lehetünk benne, az egyes primitívebb életformák is eljutottak egyik bolygóról a másikra, hogy ott aztán fejlődésnek induljanak. Nem tudjuk, a Vénuszon mitől erősödött fel ennyire az üvegházhatás, azt tudhatjuk, a Vénuszra jutott élőlények minden bizonnyal ezt a folyamatot átvészelhették. Lehet, hogy csak év-százmilliókig bírták, de az is lehet, hogy akár évmilliárdokig is, vagyis egészen máig. Lehet, már a kezdetekkor voltak olyan élőlények, baktériumok, de akár fejlettebb szervezetek is, melyek feljutottak a felhőrétegekbe, ám ez később is megtörténhetett. A felső légkör ma is lakható lehet baktériumok és más lények számára. A légkör magasabb részeiben vízgőz is jócskán előfordul, a hőmérséklet és a nyomás is jóval elviselhetőbb, igen összetett molekulák jelenléte mellett még a kémiai úton való táplálkozásuk is megoldott. A napsugárzás aránya is megfelelő, a gyilkos erejű összetevőket a felső légkör jó ki tudja szűrni. A felhőzetben megfigyelt szokatlan kémiai folyamatok, a felhőket alkotó részecskék különleges tulajdonságai arra vallanak, hogy ezt a térséget sokkal alaposabban meg kell még vizsgálnunk, mielőtt ott az élet kialakulását és létezését egyáltalán kizárhatnánk.

 

 

Becsapódásos kráterek a Vénuszon – radarfelvétel.

 

A Vénusz felhőrendszerében esetlegesen létező élettel szemben a leggyakoribb ellenvetés a savas környezet. Ám ez az ellenérv is elbukott a legfrissebb földi felfedezéseket követően, az extremofil élőlények ugyanis pontosan ilyen közegben szeretnek létezni. A következő ellenvetés a vénuszi légkörben előforduló esetleges életformákkal szemben az, hogy miért nincsenek a földi légkörben is élőlények? De – ahogy az eddigi ellenérvek – ez sem igaz. Ugyanis osztrák kutatók, nemrég az Alpok felett lévő felhőzetben szaporodóképes mikroorganizmusokat fedezett fel. Mindezt annak ellenére, hogy a földi felhők – melyek nem állandók, nem összefüggőek és igen hidegek -, sokkal szélsőségesebb életfeltételeket biztosítanak csak az élőlényeknek, mint a Vénusz meleg, zárt és stabil felhőtakarója. A Marson vagy a Jupiter Európa nevű holdján feltételezett élet mellett szóló érvek sokkal elfogadottabbak, valószerűbbeknek tűnnek, mint bármely más égitest esetében. A tudósok azonban továbbra is csak valószínűségekről beszélnek, nem konkrét tényekről. A valószínűségek pedig nem bizonyítékok. A Vénusz bolygón létező logikai érvekkel szembe semmi sem állítható.

Akár van a Vénuszon élet, akár nincs, mindenképpen hiba lenne kihagyni az „életcentrikus” kutatási program célállomásai közül, mivel az itt szerzett ismeretek hozzájárulhatnának a földi élet kialakulásának megértéséhez is. A Naprendszer égitestjei között a Vénusz rendelkezik néhány, asztrobiológiai szempontból, egyedi tulajdonsággal. Méretét tekintve ugyanis majdnem hajszálpontosan ugyanakkora, mint a Föld, a sűrűsége is közel azonos, emellett a Hold után hozzánk a legközelebbi nagyobb méretű égitest. A Vénusz tanulmányozása emellett lehetővé teszi, hogy a Föld globális tulajdonságait, fejlődését és jelenlegi aktivitását is jobban megérthessük, szélesebb körben értelmezhessük. A két bolygó eltérő fejlődésének megértése rendkívül fontos ahhoz, hogy meghúzhassuk a Naphoz hasonló csillagok körüli lakható zóna belső határát.

 

 

Átlagos vénuszi felszín  - radarkép.

 

Amikor földönkívüli életről beszélünk, szinte mindig hozzátesszük, abban a formában, ahogy mi ismerjük. Természetesen érdekel bennünket az élet mindenfajta formája, azonban mivel csak a földi életet ismerjük, igazából nem tudjuk, mit is keressünk. Praktikussági okokból tehát a hagyományos utat választjuk, és a Földön megtalálható és ismert élethez biokémiailag hasonló életformákat keresünk. Valamennyi elképzelésünk egy idegen életformáról pusztán a kivetítése az egyetlen, szülőbolygónkon rendelkezésünkre álló példa alapján. Vagyis igazából a „víz nyomát” követjük szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. Mindenesetre ez logikus taktika, az élet eddigi alapfeltételeiből kiinduló módszer, s talán bizonnyal egyszer sikerre is vezet. Ám mindenekelőtt próbáljunk meghatározni néhány alaptulajdonságot, melyek alapján az egyes égitestekről eldönthető lenne, hogy az élet keresése utáni kutatás szempontjából mennyire ígéretesek – legyen az akár általunk ismert forma, akár nem.

 

 

A szovjet Venyera-14 szonda egyik eredeti felvétele a Vénusz felszínéről közvetlen leszállásának környékéről.

 

Ebből a szempontból tekintsük át, mi teszi a Földet különlegessé. Az első lépésként meg kellene határozni a lakható zónát, amely biztosítja az élet létrejöttének lehetőségét. Korábban ezt a zónát a víz folyékony fázisának központi csillagtól való távolságának arányában határozták meg, ám kiderült, ez nem érvényes már magára a földi életre sem, hiszen a világtengerek mélyén 350-450 fokon komplex életközösségeket találtak, illetve a nyílt világűr körülményei között is fennmaradtak földi életformák. Ha csak a Naprendszerünket tekintjük, annak szinte valamennyi égitestjén létezhet élet. Vannak persze „kedvencek”, mint a Mars, az Európa, a Titán, vagy a Triton. Ám ezek csak a „mi” jelöltjeink, nem feltétlen az életé.

Ami szintén aránylag egyedi a Föld tekintetében, annak geológiai aktivitása. Így már csökken a „jelöltek” száma, és egyes égitestek felszínén is bizonyos korlátok lépnek fel. A Föld geológiai aktivitásának döntő szerepe van az élet fenntartásában, elsősorban ez segít fenntartani a lakhatóságát évmilliárdokon át: bio- és geokémiai ciklusai szabályozzák a klímát, és folyamatosan friss anyagokat hoznak a felszínre, miközben az üledékes kőzetek megkötött elemeit/molekuláit újra „visszaforgatják” a ciklusba. Feltehető, hogy ez a folyamatosan működő bio- és geotermikus motor legalább olyan fontos, mint a folyékony víz jelenléte. A kőzetbolygók közül a Vénusz mutat aránylag jelentős aktivitást, de a Jupiter-holdak közül az Io, az Európa és a Gannyemédesz, a Szaturnusz holdak közül mindenekelőtt a Titán és az Enceladus igen vonzó hely.

 

 

A Venyera-13 szonda felvétele korunk számítógépes technikájával feldolgozva.

 

A Marsra is jellemző némi aktivitás, a Neptunusz Triton holdjára, de a Jupiter Callisto holdjára is. ezek inkább a Napból, illetve központi bolygójuktól eredő hatások következményei. A jelenleg kevés aktivitást mutató Mars, a Merkúr és esetleg a Hold talán csak fosszilis nyomait hordozza az egykori életnek, míg az aktívabb égitestek talán ma is nyüzsgő életet hordoznak. Ám nyilvánvaló, hogy a jelenleg kevés aktivitást működő égitestek a távoli múltból nagyon is átmenthették a jelen helyzethez alkalmazkodó életformáikat.

A Vénuszon ezzel ellentétben nem igazán tudnánk fosszilis nyomok után kutatni, hiszen a felszín folyamatosan változik, újra és újra „megtermékenyül” a geológiai aktivitás következtében. Ideális körülményeket teremt tehát az általunk talán nem, de a természet által mindenféleképpen ismert élőlények otthonának.

Mindezen kérdésekre sajnos a közeljövőben nem valószínű, hogy választ kapunk. A Vénusz bolygó felszínére leszálló űrszonda indítását talán tíz év múlva tervezik, vagy még annál is későbbre. Addig marad a feltevések rendszere, illetőleg a rádióamatőrök olykor meglehetősen meghökkentő mérési eredményei.

 

 

Mai technikával feldolgozott eredeti Venyera-14 felvétel Vénusz felszínéről. Sajnos a kép egyik esetben sem színes, pedig az eredeti az volt!

 

 

Vissza a nyitólapra