Értekezés a fényről, időről, fekete lyukakról és a földönkívüliekről

Kutatási anyag - 2004. január

 

„Néha a legegyszerűbb tévedéseinket a legnehezebb belátni….”

A fény elektromágneses rezgés. De mi az, ami rezeg és miben? A rezgések (hullámok) terjedéséhez ugyanis valamilyen közeg kell. Azt tanítják, a foton rezgése kelti az elektromágneses sugárzást, és ez a sugárzás maga hozza létre a teret az önmaga terjedéséhez szükséges teret, mert éter nem létezik, tehát nincs ami rezegjen. (Alapvető hiba: ugyanis nem a részecskék mozgása kelti a teret, hanem a tér kelti a részecskéket, amelyek aztán a térben mozoghatnak….) Ráadásul a fény – állítólag - kettős természetű: részecske és hullám.

 A fentiek persze csak részben igazak Nem létezik rezgés a rezgést továbbító közeg nélkül! - bármennyire is szeretnék ezt tagadni a fizikai világszemléletet jelenleg uralók. Már ugyanis Rutherford meghatározta az éter sűrűségét, melyben a fény, mint rezgés, transzverzális hullámként terjedhet. Mivel erre az értékre 94 db jegyből álló számot kapott, már eleve el is vetették számításait, mint "tévedést". Akkor még nem tudták, amit Feynmann, aki ellenőrizte Rutherford számításait, azokat a legnagyobb rendben találta, s mivel ő már tudta, hogy mi is az a szuperfolyékonyság és szupravezetés, így nem okozott nehézséget a számítások megértése.

 A fény tehát közegben, az éterben terjed, mint hullám, ez a közeg pedig e közönséges víznél úgy 94 nagyságrenddel sűrűbb, viszont szuperfolyékony és szupravezető. Akkor mi a helyzet a fotonnal, az Einstein által kreált fénykvantummal? Természetesen az sem létezik! Akkor mit "látunk"? Azt "látjuk", amikor az éterben terjedő elektromágneses hullám energiája felszabadul a szemünk megfelelő - szintén rezgő - alkotóiba ütközve. De ettől még nem lesz a foton részecskévé!

 A fény keletkezését tulajdonképpen egy magasabb energiaigényű pályán tartózkodó elektron alacsonyabb pályára „ugrásával” magyarázzák. Az „ugrás” következtében kerülne kibocsátása egy foton. Az atom (molekula) mintegy párolgással kerül alacsonyabb energia-állapotba, ami teljesen normális, hiszen a fizikai rendszerek – az élőkkel ellentétben –, minél alacsonyabb energetikai egyensúlyú állapotra törekszenek.

 Párhuzamként nézzük a hangot. A légkörben – vagy bárhol, a világűrt kivéve - töménytelen sok hanghullám terjed mindenféle irányban. Ráadásul, nagyon magas frekvencián (1 milliárd Hz) a hang hajlamos részecskeként viselkedni, el is nevezték ezt a kvázi részecskét „fononnak”. Csak akkor tudjuk a hangot érzékelni, ha az adott hanghullámra rezonáló felületet tartunk elé. Tudjuk, léteznek ultrahangok és infrahangok, mégsem halljuk őket, mert nem olyan a fülünk felépítése. Az öregek is tudják, vannak magas hangok is, de elmeszesedett dobhártyával lehetetlen őket hallani. Meglehetős butaság lenne azt állítani, hogy a hanghullámok a dobhártyánkkal érintkezve "részecskékké" alakulnak, pedig a fény esetében pontosan ezt állítják.... Ahogy a hang elhal ha keltése megszűnik, úgy a fény is, ha beáll a lehető legalacsonyabb egyensúly, elhalását pedig hűlésnek, sötétedésnek nevezhetjük (vöröseltolódás).

 Az elemi részecskék oszthatatlanok! – hirdeti hangosan az akadémikus fizika. A valóságban természetesen egész más a helyzet. A fotont, más szóval elektromágneses kvantumot, szintén elemi résznek tartják, mint ahogy pl. az elektront, is. De akkor mi a helyzet a kétréses kísérlettel, amikor egyetlen, eleminek nevezett, részecske képes mindkét résen áthatolni?! A megoldás: vagy nem elemi (tehát oszthatatlan) vagy pedig nem részecske! – a szó eddig értelmezett módján. Ez utóbbi lesz a megoldás.

 Abban sincs semmi különös, hogy a gerjesztett részecskék csak bizonyos hullámhosszúságú fény kibocsátása képesek. Ezt azzal magyarázták, hogy az energia csak kvantált formában létezhet. Azonban semmi ilyen erőltetett magyarázatra nincs szükség. Ahogy egy A húr, ha megpendítjük, csak A hangon képes szólni (illetőleg a felharmonikusain), egy rezgő részecske, ami tulajdonképpen „megpendített” azaz gerjesztett állapotban van, szintén csak bizonyos hullámhosszon képes „megszólalni”, azaz – kvázi - fényt kibocsátani.

 Van, aki állítja, hogy a fény = idő. Ez meglehetősen „különleges” kijelentés. Hogyan lehetne egy rezgés, melynek paraméterei vannak - rezgésszáma, amplitúdója, stb. -, azonos egy mérhetetlen, végtelen és kiterjedés nélküli, feltételezett „fizikai" fogalommal. Idő ugyanis nem létezik - a szó fizikában tanult mivolta szerint legalábbis. Idő címén ugyanis mozgásokat hasonlítunk össze, tehát az ember számára az idő nem más, mint periodikus mozgások egymáshoz arányítása (Pl. a Föld keringése a Nap körül = egy év.). A periodikus mozgások közül pedig egyetlen egy sem lehet kitüntetett, mint ahogy nem létezik a "világ közepe" sem (Habár mágneses tengelye létezik...).  Ezek szerint a vízben a helyi fénysebességnél 10%-kal gyorsabban haladó elektron „időnélküliséget" élvez? Mármint egyes kutatók állításából ez következne.

De mindezt igen könnyű belátni. Tegyük fel létezik valahol egy olyan bolygó, mely három csillag körül kering kaotikus ám stabil pályán, és nem rendelkezik holddal. Ha felszínén értelmes élet alakul ki, akkor lakói soha életükben semmiféle periodikus mozgást nem figyelhetnek meg, Ilyen fogalmuk tehát ki sem alakul. Fel sem fog ötleni legkitűnőbb tudósaikban sem, hogy léteznek bármiféle "idő".

 Mivel a fizikában alapvetően rosszul értelmeznek már alapfogalmakat is, az egész fizikai világkép csakis téves lehet, illetve egyes területei lehetnek csak a valóságosnak megfelelően leírva, de közöttük - a töménytelen sok hiba miatt - nem ismerhető fel az összefüggés.

 Mihelyt a fényt megfosztjuk kitalált „kettős természetétől", minden mást is megfoszthatunk ettől, amire igyekeztek rávarrni.

 A fény egészen más. Egészen pontosan oszcillon, azaz egyfajta kvázi-részecske. Ahogy az összes többi „elemi részecskének” nevezett valami is. A közeget, ahol ezek az oszcillonok keletkeznek természetesen a vákuum, az éter jelenti. A foton tehát, nem „kvantum” a szó szoros értelmében, hanem a vákuumrezgés energia-sűrűsödési csomópontja.

 Nem azért a fénysebesség az anyagi hatások számára a maximális sebesség, mert a fénysebesség valami abszolút dolog lenne, hanem azért, mert az éter közegellenállása ekkora maximális sebességet engedélyez, ilyen típusú hullámok számára. Amikor valamit gyorsítunk akkor nem a gyorsított test „tömege növekszik", hanem a közegellenállás, amit le kell győzni! Azért lehet egyre nehezebben gyorsítani a részecskéket, mert a (használt) gyorsító erő maximum fénysebességű lehet, s minél nagyobb a sebesség, annál kisebb az az érték ami a gyorsításra fordítódhat ténylegesen. A legnagyobb erő a közegellenállás legyőzésére kell (erre a jelenségre találták ki a „relativisztikus tömegnövekedés” névvel jelölt agyrémet). Hasonló a példa a konyhából: forró vízzel nem lehet vizet felforralni! Fénysebességű hatással nem lehet testeket fénysebességre gyorsítani! Tiszteletben tartott fizikusaink úgy látszik nem jártak a konyhába – étkezésen kívül....

 A szuperfolyékony héliumban sincs közegellenállás, egészen addig a pillanatig, amíg a benne mozgó test gyorsuló mozgást nem végez. Akkor ugyanis abban a pillanatban jelentkezik, szuperfolyékonyság ide vagy oda.

 Egy hangnál sebesebben haladó szerkezet hangja nem hallható (vagy csak esetleg jóval később). Ugyanígy, egy fénynél sebesebben haladó szerkezet nem látható! (Csak esetleg jóval később.) A fénynél nagyobb sebességgel haladás nem jelent a térben tényleges ugrást, csak legfeljebb a megfigyelő számára, aki nem látja, nem láthatja, nem érzékelheti a tényleges sebességet. („Hangugrásról” sem igazán van emiatt értelme beszélni.) Talán éppen emiatt a tény miatt ködszerű, illetve áttetsző a legtöbb UFO űrhajó, mozgása oszcilláló, és esetleg a radarok számára érzékelhetetlen.

 Ahogy a hangok érzékelésére fül, az elektromágneses sugárzás bizonyos, szűk tartományára a szem alkalmas, úgy a fénysebességnél nagyobb sebességgel haladó információ érzékelése számára egy „más” érzékszerv szükséges. Ahogy füle és szeme van mindenkinek, ezzel a „más” érzékszervvel is valamennyien rendelkezünk. A különbség az, hogy míg életünket túlnyomó részben hangok és fényjelek irányítják (a szaglás, ízlés és tapintás alapesetben csak korlátozottan használatos), ezért szemünk és fülünk „viszi el” agyműködésünk legnagyobb részét, az összes többi érzékszerv használatára, s magára a gondolkozásra is csak töredék agyterület jut, addig e „más” érzékszervünket a hétköznapokban szinte egyáltalán nem használjuk. Csak vészhelyzetben kapcsolódik be magától, illetve meditációs módszerekkel tanulható meg használata. Hiszen ugyanúgy tanulni kell használatát, mint ahogy a látást és a hallást is tanuljuk. (Pontosabban: a látás és a hallás szolgáltatta információk feldolgozását tanuljuk.) Ezt az érzékszervet nevezik „harmadik szemnek”, illetve a használatát „tisztánlátásnak”, itt igazából, a szó szoros értelmében nem „látásról” van szó, hanem egyfajta idő és térnélküli abszolút érzékelésről, melynek lehetőségét Einstein óta folyamatosan tagadja az akadémikus fizika, habár szűk területen, éppen az Einstein-Podolsky-Rosen paradoxon révén mégis elismerik.

 A fény tehát rezgés, ugyanúgy mint a hang. Éter ugyanúgy létezik, mint ahogy légkör, vagy más közegek. Az elektromágneses hullámokat az éter, s a vezető anyagok továbbítják, a hangot meg az éter nem(?) azon kívül minden más. Ahogy a hangsebességet át lehet lépni a hangsebességnél nagyobb energiát jelentő gyorsító erővel (légcsavaros megoldással ez nem igazán kivitelezhető…), ugyanúgy a fénysebességet is át lehet lépni a fénysebességnél nagyobb gyorsító erővel! És hogy mindezt a logikai levezetést, illetve a mögötte álló fizikát miért tagadják le előttünk? - annak nagyon egyszerű oka van. Többé ugyanis nem lehetne elmismásolni a Föld világűrből történő elérhetőségét, s az egész maszlag a fizikáról, az emberi evolúcióról kártyavárként bukna össze, meg persze az idegenek idelátogatását tagadók álomvárai is.

 Ahogy ultrahang segítségével előállítható fény, úgy fény – pontosabban elektromágneses rezgés - segítségével is előállítható (megjeleníthető) az az energiaformátum, mely a fénysebességnél gyorsabban halad. Kérdés az lehet majd, hogy sebessége végtelen-e, vagy ugyanúgy véges, mint a fényé? Ennek a fénynél gyorsabb energiafajtának szintén közegre van szüksége a terjedéshez, és máris eljutottunk egy teljesen más fizikai világhoz. A világegyetemben ezek a fizikai világok akár végtelen sok szinten is elhelyezkedhetnek egymás fölött, s akár „létsíkoknak” is nevezhetjük őket. Ami fenn az lenn.

 Ez a fajta „fénynél gyorsabban terjedő” energiafajta bizonyára érzékelhető is számunkra. Ez a fajta energia lehet az a bizonyos „belső fény” melyet a halálközeli élményt megtapasztalók megláthattak, de ugyan úgy megtapasztalhatták az UFO-eltérítések alanyai is. Ez egyfajta „totális térérzékelést” jelent, a dolgok teljes és pontos „látását”, akár teljes sötétségben is.

 Bölcsen hallgatnak az 5. erőről is. Pár cikk megjelent róla, de aztán jobbnak látták agyonhallgatni a dolgot, ugyanúgy, mint a hidegfúziót. Az 5. erő lényegében egyfajta gravitációs erő. Az érdekessége az, hogy a Föld felszínétől 300 méteres magasságig néhány százaléknyi értékben vonzóerőként mutatkozik (növeli a ténylegesen várt gravitációs erő mértékét), míg kb. 300 méteres mélységig csökkenti (ennyi volt a mérési hibahatár). A jelenséget már Eötvös is kimérte, de ő mérési hibára gyanakodott. A mérése helyességét többször igazolták, de igazolták a Naprendszerből kifelé tartó űrszondák is, valamennyiük sebessége csökken, egyenlő mértékben, habár a legkülönbözőbb irányokba haladnak. Magyarán: a gravitációs erő nagyobb mértékben csökken, mint a távolság négyzete! Van valami plusz erő, vagy valamiféle együttható, ami a szondák mozgását befolyásolja, de a Föld sem akar például a Napba hullani.

 Fekete lyukak pedig éppen ezért nem létezhetnek és nem is léteznek. Ugyanis, az 5. erő a tömeg növekedésével egyre jelentősebb hatást fejt ki. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb az antigravitációs, azaz a – befelé mutató - taszító erő! Ezért robbannak fel a szupernóvák! A szupernóváknál megvan egy tömeghatár: ha nincs meg kellően nagy tömeg, a csillagnak esze ágában sincs felrobbanni és nem is teszi. Mielőtt egy fekete lyuk egyáltalán létrejöhetne, előtte már réges-régen szétveti az antigravitáció. Ugye hallottak már a robbanó galaxismagokról? Vajon mitől robbannak fel, ha a bennük lévő „fekete lyuk" magába szív mindent? Persze hogy az antigravitáció erősödésétől.


 

Hiperhangok

 1984-ből, egy lézerkísérletről szóló beszámolóból arról értesülhetünk, hogy erős lézersugárzás hiperhangokat kelthet. Miféle fizikai jelenség a hiperhang? Hol jut érvényre és mi a tudományos jelentősége? A hang a közeg sűrűségének zavarási állapota, tehát lényegében mechanikai rezgés, amely a közeg rugalmassági tulajdonságaitól függően minden irányban tovaterjed. Az általunk ismert mechanikai rezgések csak igen kis száma hallható hang. Ezen rezgések értéke a másodpercenkénti 20 és 20 000 között van. Az ennél nagyobb rezgésszámúak az ultrahangok.

 Az ultrahangok kutatása során megfigyelték, hogy igen nagy frekvenciákon egészen különleges jelenségek mutatkoznak. Ezeknek a hatásoknak a bekövetkezése a másodpercenkénti 1 milliárdos tartományban kezdődnek. A milliárdos tartományon felüli rezgésjelenségeket újabban hiperhangoknak is nevezik. A hiperhangok létezését Brilluin már 1922-ben megjósolta. Kísérletileg – a kristályrácsok hőmozgásának optikai megfigyelésével – 1937-ben egy indiai kutató, Taghavendra Rao mutatta ki először. Az ötvenes évek elején más mesterséges gerjesztéssel is sikerült a hiperhangok tartományába behatolni. Ezek a kísérletek igazolták, hogy a korábban feltételezett fonon-fogalom fizikailag létezik.

 A fonon lényegét talán a legegyszerűbben így ismertethetjük: ahogy az elektromágneses sugárzási tér energiája kvantumokban létezik – ezt a fizikában fotonnak hívják – ugyanúgy feltételezhető volt, hogy a hiperhangok rezgési energiája ugyancsak kvantumokban létezik. A közönséges hanghullámok, sőt az ultrahanghullámok is, hőcsere nélküli, úgynevezett adiabatikus hullámok. Z említett rácsrezgések azonban mintegy magukkal viszik a hőenergiát, fizikai nyelven szólva, izotermikusak.

 Az átmeneti tartomány éppen az egymilliárd körüli rezgéstartományban van. Ebben a tartományban tehát a mechanikai rezgések és a hőrezgések már azonos sajátságokat mutatnak, és így, egyrészt érthetővé válik a fotonok létezése, másrészt a fizika egy újabb meglepetéssel szolgál, amennyiben a mechanikai és az elektromágneses rezgések viselkedését ugyanazok a törvényszerűségek írják le. A lézersugarak hiperhang hullámokon való szóródásának tanulmányozása során már az az ötlet is felmerült, hogy a fononok erősítő hatása a lézersugarak hatékonyabbá tételére is felhasználható. Ugyancsak szóba került a termonukleáris reaktorok fűtéséhez szükséges több millió fokos hőmérséklet előállításához a hiperhang hullámokkal való akusztikus fűtés lehetősége.  


 Hogyan lesz a hangból fény?

 A szonolumineszcencia az energiafajták egymásba alakulásának egyik legfurcsább módja. Egy vízzel teli tartályban megfelelő hanghullámmal elérhető, hogy a nyomásingadozásból keletkező légbuborékok az akusztikus energiát annyira összesűrítsék, hogy rendkívül rövid ideig tartó fényvillanások keletkezzenek. Eddig sem a felvillanások időtartamát, sem a buborékokban lévő levegő hőmérsékletét nem tudták meghatározni, bár föltételezték, hogy ez a levegő forróbb, mint a Nap felülete.

 A jelenséget a fizikusok eddig úgy képzelték el, hogy a hanghullám a légbuborékot összenyomja (a), ennek hatására a buborék falától egy befelé tartó lökéshullám indul el (b), a gáz egyre inkább összenyomódik és fölmelegszik (c). A lökéshullám a buborék energiáját a középpontban sűríti össze, amely ettől szétrobban, s az eközben felszabaduló energia fény formájában távozik el (d). Mindez nagyon rövid idő alatt megy végbe, s a fény keletkezése arra mutat, hogy a gáz eközben plazmaállapotig hevül.

 Sokan úgy gondolták, hogy eközben az említettnél is jóval magasabb, akár több millió fokos hőmérséklet is előállhat, s a jelenség így akár talán a magfúzió „begyújtására” is alkalmas. Ha ez igaz, akkor a jelenségnek lehetnek a lézerrel gerjesztett magfúzióval közös vonásai: ezért megpróbálták az arra kidolgozott számítógépes programmal a szonolumineszcenciát szimulálni. Az adatok megfelelő beállításával sikerült elérniük, hogy az utánzás eredményei jól egyeztek az észlelt jelenségekkel. Ebből arra következtethettek, hogy a keletkező plazma felületének hőmérséklete 90 000 Celsius fok körül lehet (a belseje még forróbb), a fénykibocsátás időtartama pedig mintegy 50 billiomod másodperc. Ha ez beigazolódik, akkor összeomlanak azok a remények, amelyeket a szonolumineszcencia esetleges fúziós felhasználásához fűztek.


Oszcillionok – folyadékokban is

 A természet előszeretettel rendezi az energiát meghatározott formációkba: gondoljunk például a forró atomok sugárzásának jellegzetes, egyedi színképére, vagy az egyes orgonasípokon megszólaltatható hangokra. Hasonló jelenség szemcsés anyagokban is megfigyelhető. Ezekben megfelelő körülmények között (például vibráció hatására) részecskeszerűen viselkedő egységek, úgynevezett oszcillonok jelennek meg. Jeruzsálemi egyetemi kutatók 1999-ben ezekhez kísértetiesen hasonlító képződményeket figyeltek meg kolloidokban.

 Az oszcillonokat 1997-ben fedezték fel texasi kutatók, akik kísérleteik során apró, homokszemcsényi méretű bronzgolyócskákat szórtak egy erősen légritkított (13 Pa) lapos tartály fenekére, majd a tartályt ütemesen rázták, föl-le. Ennek hatására a golyócskaréteg felületén jól körülhatárolható, kisméretű kiemelkedések és bemélyedések („kúpok” és „kráterek”) jelentek meg, amelyek maguk is f/2 frekvenciával oszcilláltak e két állapot között. Ezeket a stabilnak bizonyuló képződményeket, amelyek akár több milliónyi rezgés után is fennmaradtak, a kutatók oszcillonoknak nevezték el.

 Már akkor megfigyelték, hogy az oszcillonok nemcsak stabilan fennmaradnak, hanem mozognak, sőt egymás közelébe kerülve kölcsönhatásba is lépnek, mégpedig ahhoz hasonlóan, ahogy az elektromos töltések, azonos állapotú oszcillonok taszítják, az ellentétes állapotúak pedig vonzzák egymást. Ennek megfelelően vagy kitérnek egymás elől, vagy közelednek, s részben átfedésbe is kerülnek. Ez utóbbi eredményeképpen kötött állapotok („dipólusok”, „tripólusok”, stb.), sőt, hosszú láncok és más szabályos szerkezetek, sávokból, négyszögekből, hatszögekből, vagy akár spirálokból álló „rácsok” is kialakulhatnak. A jelenségre sem akkor, sem azóta nem adódott kielégítő elméleti magyarázat.

 1999-ben a jeruzsálemi egyetem fizikusai ehhez nagyon hasonló jelenséget figyeltek meg kolloid oldatokban. A kolloidok általában véve jellegzetesen finom eloszlású anyagok, amelyek egy diszperziós közegben (amely lehet folyadék vagy gáz) nagy mennyiségben szétoszlatva egy másik anyag 1-500 mikron nagyságú részecskéit tartalmazzák. (Kolloid, pl. a köd, a füst, a felhő, az aeroszolok vagy éppen a tej is.) A jeruzsálemi kutatók apró anyagrészecskéket tartalmazó kolloidokat tettek ki függőleges irányú rezgéseknek, és eközben figyelték meg az oszcillonokhoz nagyon hasonló képződmények kialakulását. A szemcsés anyagokban kialakuló oszcillonokhoz hasonlóan ezek is hosszú ideig fennmaradtak, és kölcsönhatásba léptek egymással.

 A dolog azért meglepő, mert a szemcsés anyagok és a kolloid oldatok egyébként merőben más természetűek: a szemcsék független, önálló részecskék, amelyek közvetlenül ütköznek egymással, míg a kolloid oldatokban lévő diszperz részecskék a diszperziós közeg közvetítésével lépnek egymással kölcsönhatásba. Ezért az, hogy hasonló külső hatásra mindkettőben hasonló képződmények alakulnak ki, arra mutat, hogy a jelenség mögött valamilyen átfogó törvényszerűség állhat. Ha pedig így van, akkor oszcillonok a természetben valószínűleg önmaguktól is kialakulnak, legfeljebb eddig nem ismertük fel őket.

Vissza a nyitólapra