Vadászmenyét-” és radarfelderítő mesterséges holdak

az amerikai katonai felderítés hajnalán

 

A hidegháború kezdetén a fotófelderítő mesterséges holdak jelentették az Egyesült Államok légiereje számára a „Szent Grált” – a katonai felderítés legfontosabb eszközét. Az ok teljesen nyilvánvaló: ezek a műholdak igen értékes adatokkal látták el az USA-t a szovjet katonai arzenálról. Amikor az első sikeres fotófelderítő mesterséges holdakról a Földre visszaereszkedett kapszulák filmjeit kiértékelték az 1960-as évek elején, az eredmények valóságos forradalmat jelentettek az Egyesült Államok hírszerzése számára

 

1.ábra. A Thor hordozórakéta erősen nagyított képe, orrkúpjában a Quill radarfelderítő mesterséges holddal az 1964 decemberi start alkalmával. A visszatérő egység tisztán látható. (fotó: Peter Hunter)

 

         Habár a fotófelderítés - vagy ahogy gyakran nevezik „képi felderítés” (IMINT) – rendkívüli jelentőséggel bírt a még igencsak gyermekcipőben járó amerikai felderítő-mesterséges hold programban, más jellegű felderítő műholdak megépítésére is történtek erőfeszítések, mindenekelőtt az emberi szem számára láthatatlan tartományokban működőkre. Ezek a szatelliták az aránylag ismeretlen ELINT program keretében, valamint a legnagyobb titokban végrehajtott RADINT program részeként épültek meg.

         Sajnos, az említett programokra vonatkozó információk többségét is rendkívüli titoktartás övezi, és messze nem rendelkezünk annyi ismerettel a programokon dolgozókról sem, mint a fotófelderítő mesterséges holdak kapcsán. Nem tudjuk, hogy kik építették ezeket a titkos berendezéseket, kik irányították és működtették őket, nem tudunk azokról a problémákról sem, melyekkel munkájuk során kellett szembesülniük, és azt sem tudjuk, munkájuk vajon milyen eredménnyel járt. Azonban úgy tűnik, elérkezett az idő, amikor nagy vonalakban megismerhető miféle munkálatokat végeztek akkoriban és néhány részletet is megtudhatunk ezekről a már-már misztikus korai műholdkísérletekről.

 

Az elektronikus űrfelderítés kezdete

 

         Az elektronikus felderítés – ELINT – keretében olyan, különböző elektromágneses sugárforrások jeleit vizsgálják, melyek nem részei a kommunikációs átviteli eszközöknek; ezek közül legfontosabb a radar. Az ilyesféle felderítés már a kezdetektől része volt az amerikai katonai űrprogramnak, azonban, különösen a korai években, messze lemaradt jelentőségében és prioritásában a fotófelderítés mögött. Az elektronikus felderítés és a kommunikációs felderítés (COMINT) egyaránt jelek felderítésére (SIGINT) utal.

 

2. ábra. Vázlatrajz a szovjet Micsurinszk Radar Állomásról a Corona felderítő mesterséges hold fényképei alapján. Az igen nagy számban elhelyezett radarokat a NATO a következő kódnevekkel látta el: Gage, Rock, Cake/Stone, Cross out/Bar lock ésPatty cake. Ezen állomások helyének meghatározása és sugárzási teljesítményük meghatározása volt az amerikai vadászmenyét műholdak feladata. (Nemzeti Fotó Kiértékelő Központ)

 

         Az ELINT szerepet kapott az elektronikus hadviselésben a II. Világháború folyamán mindenekelőtt a brit, azon belül a Royal Air Force, vezetése alatt. A háborút követően az Egyesült Államok számos programot hajtott végre, beleértve különböző repülő szerkezetekre erősített speciális vevőkészülékeket, melyeket a Szovjetunió határának közelében vetettek be. Ezek a vállalkozások fokozott veszélyt jelentettek, igen problémás volt a különböző alkalmazások taktikai kidolgozása. Az egyes repülőgépeknek olykor különösen közel kellett repülniük a határhoz, és gyakran át is kellett repülniük fölötte, azért, hogy provokálják a légvédelmi rendszerek kezelőit, kapcsolják be radarkészülékeiket, melyek jeleit aztán rögzíthették. Mindez a taktikai alkalmazás azért történt, hogy kikényszerítsék az ellenfelet, leplezze le saját védelmi aktivitási képességeit. Az ilyen jellegű akciókat nevezték el „az áldozatát a föld alá Vadászmenyét” akcióknak; hasonlóan ásva megszerző ragadozó állathoz; az RB-47H rendszeres Vadászmenyét repülőgép alkalmazásban állt, a Szovjetunió területe felé közelítve kiprovokálta a radarberendezések bekapcsolását, miközben csendesen hallgatózott elektronikus jelek foszlányai után a levegőből.

         A hidegháború korában számos repülőgépet vesztettek el az amerikaiak, amikor a szovjet vadászrepülőgépek lelőtték őket, de a 2001 tavaszán lezajlott dél-kínai incidens is mutatja, milyen veszélyekkel járnak az efféle küldetések. Ekkor az Amerikai Haditengerészet EP-3E Aris II Vadászmenyét repülőgépe kényszerült leszállni Kína területén. A gyakran hősies máskor egész egyszerűen őrült (és fatális) akciók ellenére, a hidegháború idején számos radarállomás, mélyen a Szovjetunió területén, rejtve maradt az ilyen jellegű felderítések elől. A világűr jelentette a legjobb megoldást az efféle radarállomások felderítésére, hiszen egy mesterséges hold átrepülhet a „tiltott területek” fölött bármiféle támadási kockázat nélkül, azonban az Egyesült Államok Légiereje számára jó időbe telt, amíg felismerte ezt a tényt.

 

3. ábra A térképen látható a CIA által felderített föld-levegő rakéták gyűrűinek elhelyezkedése Moszkva körül. Új kilövőállások, mint például az SA-3, sikeres detektálása történt meg fotografikus úton, valamint kisugárzásuk alapján, az amerikai Grab/Dyno, a Program 102, és a Program 989 műholdjai segítségével. A radarok elhelyezkedése és üzemelési paramétereinek ismerete fontos volt az amerikai bombázó repülőgépek Moszkva elleni bevetésének tervezésénél. (Nemzeti Fotó Kiértékelő Központ)

 

         Műholdakkal végrehajtott Vadászmenyét küldetések nem szerepeltek azokban az amerikai jelentésekben, melyek a világűr katonai célú felhasználásáról szóltak. 1946-ban a Douglas Repülőgépgyártó Társaság elkészítette a RAND (Preliminary Report on the Utility of a World-Circling Vehicle) nevet viselő előtanulmányát föld körüli pályán keringő eszközök használatának előnyeiről. A RAND tervezet utalást tesz arra, hogy a világűr felhasználható „megfigyelésre”, de nem jelöl meg semmiféle konkrét elektronikus lehallgató eszközt ilyen jellegű küldetések kivitelezésére.

         1953-ban a RAND Társaság (az 1947-es RAND tervezet tagjaiból alakult) tanulmányt készített a „Szovjetunióról gyűjtendő elektronikus információk” címmel. Ez a tanulmány demonstrálta, hogy teljességgel lehetetlen nagyfrekvenciás jeleket fogni a Szovjetunió hatalmas belső területeiről ha csak szárazföldi telepítésű berendezéseket és repülőgépeket használnak. gyökeresen új technikai megközelítéseket kell alkalmazni, ha az Egyesült Államok légiereje számára fontos, hogy ELINT információkhoz jusson a Szovjetunió, határoktól távoli, belső területeiről.

         Mesterséges hold elektronikus felderítési célokra való használatának első említése kétségtelenül az áttörést hozó RAND tervezet 1954-ben keltezett jelentéséből való. A titkos beszámoló leírja egy televíziós alapelven működő műhold katonai előnyeit az Amerikai Légierő számára. Ugyanez a jelentés említi meg egy rövid, a végén helyet kapott széljegyzetben, az elektronikus felderítés lehetőségét. „Mind a kommunikáció, mind a technikai jellegű sugárzás (mint például radarjelek), melyek magasabb frekvenciákon bocsátanak ki, rejtve maradnak földi vevőkészülékeink előtt, a Föld görbületének köszönhetően…” A jelentés szerzője folytatja: „Mesterséges hold jellegű repülő eszközök kínálják a rendkívül értékes megoldási lehetőséget ezen jelek összegyűjtésére, miközben meghatározhatók a jelek karakterisztikái, és szerfelett fontos kommunikációs adatokhoz is juthatunk.”

 

4. ábra. A Lockheed P-11 kutató mesterséges holdjának két képe. A Program 989 vadászmenyét szub-műholdak valószínűleg ezen a konstrukciós bázison alapultak, beleértve a többszörös antennarendszert. Ezt a mesterséges holdat eredetileg a Samos-4 névvel látták el. (Fotó: Dwayne A. Day)

 

         A jelentés szerzői kijelentették, hogy az elektronikus felderítő műholdak kifejlesztése várhat addig, míg az alap mesterséges holdakat megépítik. Mindezt azért, mert a Légierő számos más frekvencián is érdekelt volt és nem rendelkezett olyan egyszerű antennarendszerrel, amellyel ezeket a hullámsávokat le tudták volna fedni, összetett elektronikus lehallgató rendszereket kellett tehát tervezni, lehetőleg úgy, hogy ugyanazt az alap műholdfelépítést használják.

         A jelentés leszögezi, a legvalószínűbb célpontok minden bizonnyal a szovjet S-sávú légvédelmi radarok lesznek, melyeket legalább 10 tengeri mérföld pontossággal (18.5 km) kell lokalizálni, amennyiben a Légierő egy esetleges atomháború során meg akarja ezeket semmisíteni. A légvédelmi radarok fontosabbak, mint a célkövető radarok, mert a légvédelmi radarok sokkal nagyobb területet védenek, és elpusztításuk esetén, egy háború során, több repülőgép tudja sikeresen célba juttatni terhét, anélkül, hogy detektálnák.

         A szerzők felhívják a figyelmet a műholdtervezés azon lehetőségére is, hogy azok képesek legyenek elfogni kommunikációs tornyok között mikrohullámokon továbbított telefonbeszélgetéseket. Egy precízen megtervezett mesterséges holdnak „jó esélyei vannak rá, hogy titkos jelzéssel ellátott információkat gyűjtsön miközben áthalad az átviteli állomás antennaerdeje fölött” – állapítják meg.

         A jelentéstevők már 1955-ben felhívták a Légierő figyelmét arra, hogy kezdjenek el előzetes kutatásokat végezni felderítő mesterséges holdak kifejlesztésére. Ez a program a Weapons System 117L (117L fegyverrendszer), Modern Felderítő Rendszer – nevet kapta. A Vadászmenyét küldetések a WS-117L program részét képezték, ám láthatóan jóval alacsonyabb prioritást kaptak, mint a látható tartományban érzékelő felderítő küldetések. A WS-117L projekttel kapcsolatos legfőbb munka a mesterséges hold felépítésére és az általa sugárzandó televíziós jelek vételére, illetve a későbbiek folyamán az leexponálandó filmtekercsek begyűjtésére irányult, nem pedig kifejezetten ELINT küldetésre. Azonban a WS-117L súlyosan alulfinanszírozott volt, így a kezdeti években nem haladt kellő ütemben.

 

A Samos

 

         1957 környékén, gazdasági megfontolásokból, a WS-117L számos különböző alrendszerre oszlott fel, mindegyiküket egy A-tól G-ig terjedő betűjellel látták el. Az űreszközökkel magukkal foglalkozó tervezet az A-Alrendszer nevet kapta, míg az irányítással és az ellenőrzésekkel kapcsolatos tervezet a G-Alrendszer elnevezést, stb. A fotófelderítéssel foglalkozó tervezet az E-Alrendszer volt, míg az elektronikus felderítéssel az F-Alrendszer foglalkozott. A vizuális felderítési célokra tervezett különböző kamerákat E-1, E-2, stb. jelzésekkel látták el, az elektronikus felderítő rendszereket pedig F-1 és F-2 hivatkozásokkal. Azonban az első Szputnyik fellövése után jóval alacsonyabb prioritást kaptak, mint a fotófelderítő rendszerek.

 

5. ábra. Az Általános Elektronikus Visszatérő Egység (SRV) sematikus rajza. Egyaránt használták a Corona és a Gambit fotófelderítő mesterséges holdakhoz, valamint ezt alkalmazták a Quill repülése során is 1964. decemberében. Az SRV-t alkalmazták az adatok Földre hozatalára, a rögzítés valószínűleg mágnesszalagra történt. (NRO)

 

         1958-ban a WS-117L három fő területre vált szét, melyeket Samos (eredetileg Sentry), MIDAS és Discoverer névvel jelöltek. A Discoverert kezdetben hivatalosan tudományos és műszaki-technikai tesztprogram céljaira tervezték, arra, hogy állatokat hozzanak vissza a világűrből, valamint különböző műholdas rendszereket kívántak üzemközben ellenőrizni. Igazából az elnevezést fedőnévként alkalmazták, a CIA által vezetett Corona felderítő mesterséges hold programját takarta. A MIDAS infravörös tartományban működő korai riasztó mesterséges hold volt, rakétaindítások detektálása céljából építették.

         A Samos megjelölés magába foglalta mind a látható tartományban végzendő, mind a Vadászmenyét típusú felderítést és teljes mértékben a Légierő műveleti körébe tartozott. Ténylegesen több Samos küldetésre is került sor, beleértve a filmkiolvasási és a filmbegyűjtési technikák alkalmazását is. Ezeket a repüléseket Samos E-1, E-2, E-5 és E-6 hivatkozási számmal látták el, azoknak a kamerajelzéseknek megfelelően, melyeket az egyes utak során alkalmaztak. A Samos fotófelderítő mesterséges holdak igazából sohasem voltak teljesen sikeresek, s emiatt a Samos programot törölték is, azért, hogy az igen kecsegtető Corona műholdprogram kapja meg az anyagi támogatást, illetve a még újabb Gambit tervezet, mely 1960 nyarán kezdődött, nem sokkal Gary Powers CIA pilóta U-2-es repülőgépének lelövését követően.

 

6. ábra. Szovjet „Tyúkól”, légi és világűri célkövető radar - egy amerikai felderítő mesterséges hold fényképén. Ezek a radarok részét képezték a szovjet antiballisztikus rakéta rendszernek (ABM). Tevékenységük megfigyelése aa legfontosabb feladata volt az amerikai ELINT mesterséges holdaknak a hidegháború idején.

 

Legalább három F-1 Vadászmenyét berendezés épült, 1959-ben kezdték meg a gyártásukat, és legalább kettő közülük repült is, másodlagos hasznos teherként, a Samos E-1 fotófelderítő mesterséges hold fedélzetén. Az F-1 repülés hivatalosan, kutató- és a korszerű technikák tesztelését végző műhold volt. Az első F-1 repülésre egy Atlas-Agena hordozórakéta felhasználásával, 1960. október 11-én került sor, a Samos E-1 jelű út keretében, az Agena rakéta azonban meghibásodott, így a műhold nem érte el az orbitális pályát. A második Samos E-1 indítás 1961. január 11-én már sikeres volt, a hordozórakéta szintén egy F-1 Vadászmenyét hasznos terhet juttatott pályára.

         Nem sikerült még teljes mértékben tisztázni, hogy vajon a harmadik, az 1961. szeptemberében indított Samos, vajon felvitte-e az F-1 másodlagos hasznos terhet. Ennek az űreszköznek az elsődleges hasznos terhe a Samos E-2 kamerarendszer volt, az E-1 nehezebb és korszerűsített változata, s talán nem maradt elég hely az F-1 Vadászmenyét szerkezet számára. Akárhogy is, a start sikertelen volt. Az Atlas rakéta elektromos rendszere leállította a hajtóműveket egy másodperccel a startot követően, amikor a hordozórakéta-komplexum még csak alig egy méterre emelkedett el a talajtól. Így a visszazuhant a startasztalra és felrobbant, elpusztítva magát a hasznos terhet is.

 

Nehéz Vadászmenyét műholdak

 

         Noha az F-1 kutató- és a korszerű technikák tesztelését végző műhold volt, a Samos-2-re úgy hivatkoztak, mint „Általános Digitális Hírközlési Hasznos Teher”, és az első olyan mesterséges hold volt, amelyet a Légierő hivatalosan is Vadászmenyét műholdnak nevezett. Eredetileg úgy tervezték, hogy az akkoriban rendelkezésre álló lehető legnagyobb hordozórakétával bocsássák fel, az Atlas-Agenaval. Mind az F-1-et, mind az F-2-őt a New York, Long Island-i székhelyű Airborne Instruments Laboratory Company gyártotta.

 

7. ábra. Az ötödik „nehéz vadászmenyét” műhold a Program 102 keretében 1964. február 28-án startolt. Habár az orrkúp mérete megegyezik a harmadik vadászmenyét mesterséges hold egy évvel azelőtti indításánál használttal, azonban a hordozórakéta a Thor rakétának egy jóval erősebb változata, megerősítve három szilárd gyorsító rakétával.

 

         Ellentétben az F-1-gyel, az F-2 nem másodlagos hasznos teher volt, hanem az egyetlen berendezés, amit a hordozórakéta felvitt; nem kapcsolódott vizuális felderítő küldetéshez. 1960 elején a Légierő elhatározta, hogy újragondolja az F-2 programot, s a mesterséges holdat inkább Thor hordozórakétával juttatja fel, a sokkal terjedelmesebb és drágább Atlas-Agena helyett. A Vadászmenyét program soha sem kapott magas prioritást a Légierőnél, 1960. augusztusában egy magas szintű ellenőrző bizottság megállapította, hogy ez a fajta felderítő tevékenység meglehetősen alulértékelt – a csoport egyértelműen leszögezte, hogy a Légierő felderítő mesterséges hold programjai egyértelműen a fotófelderítésre irányultak és nem az elektronikus felderítésre.

         A Légierő az F-2 mesterséges holdjaira a „titkos” osztályba sorolt Program-102 megjelölést adta. Ezek a műholdak valamennyien a nehéz Vadászmenyét kategóriába tartoztak az amerikai katonai űrtevékenység hajnalán; önállóan repültek, nem másodlagos hasznos teherként vagy más programok részeként.

         A mindösszesen 16 program keretében 102 indítást hajtottak végre 1962. február 21. és 1971. júliusa között. Az első repülést, melynél egy Thor-Agena hordozórakétát használtak, lehet egyértelműen azonosítani a Samos F-2 küldetéssel, a későbbi Program-102 megjelölés keretében felbocsátott mesterséges holdak minden bizonnyal más megjelölést kaptak. Mindenesetre 1960-ra négy F-2 start volt betervezve. Közel sem egyértelmű, hogy ebből az elképzelésből mennyi valósult meg. Azonban annyi ismert, hogy a Program-102 keretében végrehajtott első négy start során minden egyes alkalommal kis kapacitású hordozórakétát használtak, ezért feltételezhető, hogy ez a négy indítás volt az a bizonyos négy F-2 start. Ezek szerint az 1963. június 18-i Thor-Agena-B, az 1963. január. 16-i Thor-Agena-D, az 1963. június 29-i erősebb Thor-Agena-B talán egy-egy Samos F-2 indítást takar, a későbbi műholdak nagyobbak voltak és erősebb hordozórakétákat igényeltek.

         Az F-1 és F-2 megjelölésű hasznos terhek mellett, a Samos műhold minden bizonnyal felvitt F-3 és esetlegesen F-4 megjelölésű űreszközöket is az 1960-as év elején. Az F-3 a jelek szerint az F-2 modernizált változata volt, s ugyancsak a Thor-Agena hordozórakéta juttatta földkörüli pályára.

         Habár a 16 program keretében 102 indítást hajtottak végre, egyáltalán nem világos, hogy ezek vajon valamennyien az F-2 megjelölést viselték, vagy csak az első néhány repülés volt F-2-es, az összes többi pedig F-3-as. Az első Samos F-3 startra minden bizonnyal 1964. február 28-án került sor, egy megnövelt tolóerejű Thor-Agena-D hordozórakéta felhasználásával.

         Úgy tűnik, hogy egy bizonyos időpontban, talán 1963-ban, a Samos F megnevezés használatát felfüggesztették. Ez a feltételezés onnan ered, hogy nem repült egyetlen mesterséges hold sem F-3 megjelöléssel. Néhány, a titkosítás alól felmentett iratból kiderül, az F-3 megjelölést törölték, azonban a dokumentumok megjegyzik, hogy a dolog nem maradt folytatás nélkül, nem egyszerűen egy zsákutcába futott programról van szó.

         Habár a pontos természete ezeknek a repüléseknek nem ismert, az teljesen nyilvánvaló, hogy a Légierő jó néhány Vadászmenyét küldetést hajtott végre. A Program 102 műholdjai a különböző fedélzeti berendezések és antennák széles skáláját szállították fel, a fókuszban az elektronikus hírszerzés által megjelölt célpontok voltak, ahogyan azt az 1954-es jelentés előre vetítette. A legkorábbi küldetések minden bizonnyal a nagyobb városok, mint például Moszkva, körül elhelyezkedő légvédelmi radarok pontos helyének felderítésére irányultak. Egy igen jelentős légvédelmi rendszer felállítását kezdték meg a szovjet főváros körül az 1950-es években. Ennek nagy részét sikerült feltérképezni U-2-es átrepülések során, majd később a Corona felderítő mesterséges holdakkal. Azonban a rakéta radarok működési paramétereit pontosan meg kellett határozni, valamint más légvédelmi radarokét is, különösen a Szovjetunió északi területein felállított állomásokét, valamint ezek pontos elhelyezkedését is. Az F-2 műholdak valószínűleg elsősorban ilyen jellegű tevékenységet folytattak.

         A kezdeti ELINT küldetések elsődleges célja a szovjet antiballisztikus rakéták (ABM) rávezető radarjainak detektálása volt, mint például az igen masszívra épített „Tyúkól” és a „Kakasülő” melyek akkoriban tűntek fel a Corona fotófelderítő mesterséges hold felvételein. A légvédelmi radarokkal ellentétben, ezek pontos helyét nem ismerték a Szovjetunió peremterületein, ahol egyébként repülőgépes Vadászmenyét akciókkal detektálhatók lettek volna. Vagyis mindenféleképpen szükség volt egy műholdas küldetésre, a pontos helyük felderítésére és jelzéseik rögzítésére. A szovjet ABM kutatási erőfeszítések, vagy ahogy közismerten nevezték akkoriban: „az ellenrakéta-rakéta (AMM) rendszer” központi helyet foglalt el az amerikai technikai felderítési adatok gyűjtése terén az 1960-as években.

         Az is lehetséges, hogy a Program 102 mesterséges holdjai végrehajtottak kommunikációs adatgyűjtéseket (COMINT) is, átrepülvén a szovjet mikrohullámú átjátszóadók sugárnyalábjain. Azonban a kis magasságban repülő Program 102 műholdak alkalmatlanok voltak erre a feladatra, hiszen a hatékony COMINT adatgyűjtés céljából hosszasan kell figyelni a kommunikációs rendszereket abból a célból, hogy az igazán fontos néhány üzenetet sikerüljön elfogni. Az alacsony pályán keringő mesterséges holdak túl gyorsan kikerülnek a megfelelő pozícióból, ezért nyilvánvalóan erre a célra csak magasabb orbitális pályán mozgó objektumok felelnek meg. Ez volt az alapvető oka annak, hogy a Légierő nekilátott a Canyon mesterséges hold kifejlesztéséhez, mely kvázi-geoszinkron pályán keringett. Az első Canyon műholdat 1968-ban lőtték fel.

 

Szub-műholdak és a P-11

 

         Az Egyesült Államok Légiereje kisebb műholdak sorozatának fejlesztésén is dolgozott, melyeket az Agena hordozórakéta végfokozatának hátsó részében helyeztek el, miközben az elsőszámú hasznos teher valamilyen fotófelderítő mesterséges hold volt. Ezek a kis műholdak repültek mind a Corona, az Argon, a Lanyard, a Gambit és később a Hexagon fotófelderítő mesterséges holdakkal.

         Ezek a Vadászmenyét szub-műholdak közös hasznos teher vázat használtak, melyeket a Lockheed fejlesztett ki, és tudományos jellegű űrkísérletek során is alkalmazott, mint például a P-11. A Vadászmenyét küldetések eredetileg minden bizonnyal a Samos F-4 megjelölést viselhették (a titkosítás alól feloldott dokumentumok azt sejtetik, hogy számos további Vadászmenyét akciót terveztek az eredetileg tervezett F-1 és F-2 akciókon felül 1960-ban.) Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a Program 989 megjelölés ezekre a mesterséges holdakra vonatkozik.

         Tucatnyi Vadászmenyét szub-műholdak bocsátottak fel évtizedek alatt. Az elsődleges feladatuk valószínűleg a szovjet légvédelmi radarok helyének és működési paramétereinek meghatározása volt, így szerettek volna felkészülni azokra a körülményekre, melyekkel adott esetben az amerikai stratégiai bombázóknak szembesülniük kellett volna.

 

A Grab és a Dyno

 

         Némiképp ironikus, hogy a Vadászmenyét koncepciót ugyan a Légierő dolgozta ki, mégis az Egyesült Államok Haditengerészete alkalmazta először. Ez volt a Grab mesterséges hold, melyet a Haditengerészet kutatólaboratóriumában fejlesztetek ki, és 1960. áprilisában bocsátották fel. 2000. októberében a Nemzeti Felderítő Hivatal és az Amerikai Védelmi Minisztérium, mely hivatalok a műholdas felderítő tevékenységeket irányítják, nyilvánosságra hozták, hogy a Grab elnevezést később Dynora módosították, valószínűleg 1962-ben. A Grab/Dyno tervezet valószínűleg a Samos F-1/F-2 programot követte, ám néhány példánya már azt megelőzően repült.

         Mindösszesen 5 Grab/Dyno mesterséges holdat lőttek fel 1962-ben a Solrad tudományos műholdsorozat, mint fedőnév, keretében. Azonban csak három került közülük orbitális pályára. A Grab-ot felváltotta a jóval fejlettebb Poppy néven ismert rendszer, mely műhold kaszkádokat alkalmazott. Főleg a radarantennák helyét próbálták általuk beháromszögelni, felhasználva a technika adta lehetőséget a műholdak helyzetének hajszál pontos bemérésére. Műholdkaszkádok használata egyúttal a megbízhatóságot is növelte.

 

A Quill

 

         A hidegháború kezdeti éveiben más információszerzési technikákat is alkalmaztak a Szovjetunióval szemben – radarokat. Amerikai repülőgépek közelítették meg az orosz kikötőket és városokat, miközben az orr-részükre szerelt radarberendezésekkel igyekeztek feltérképezni a jelentősebb alakzatokat. Habár a radarok sokkal kevésbé éles képeket adtak, mint a fényképfelvételek, használatuk előnyt nyújtott. Éjszaka is bevethetők voltak, valamint olyan időjárási körülmények között amikor a célterületet extrém sűrűségű felhőréteg fedte. A radarfelderítés magára a bevetésben részt vevő repülőgép számára is biztonságosabb volt, hiszen távoli célpontokat tudott megfigyelni anélkül, hogy veszélyes közelségbe került volna az adott ország területéhez.

 

8.ábra. A Program 102 egyik korai „nehéz vadászmenyét” műholdjának indítása Thor hordozórakétával 1963. január 16-án.

 

         Az Egyesült Államok Légiereje támogatta a mesterséges hold fedélzetére telepítendő aktív radar kifejlesztését is, már az 1960-as évek elején, mielőtt még egyáltalán ismert lett volna az ehhez szükséges technológia. Mindössze egyetlen, a Quill kódnévvel állátott, műhold került felbocsátásra.

         A Samos program irányítói már az 1950-es legelején felvetették a lehetőségét az aktív radarral felszerelt mesterséges hold kifejleszthetőségének. Azonban, amikor az elképzelést felvázolták Dwight Eisenhower elnöknek, aki meglehetősen idegenkedett a mesterséges holdaktól, a tervezetet el kellett süllyeszteni, így a Légierő tudósai nem kezdhették meg egy ilyen típusú műhold fejlesztését az idő tájt. A Fehér Ház és a Védelmi Minisztérium képviselői úgy ítélték meg, hogy ha a világűrből érkező radarjeleket a Szovjetunióban detektálják, akkor ezt egyértelműen ellenséges tevékenységnek értelmezhetik. Eisenhower kormányzata nem akarta provokálni a szovjeteket, és alapot adni bármiféle, amerikai mesterséges hold ellen irányuló, ellenséges tevékenységnek.

         A Quill-program valószínűleg 1961-ben indult, nem sokkal John F. Kennedy elnökké válását követően. A program igazgatója William Bradburn tábornok volt. Három mesterséges hold épült meg, két repülési és egy technológiai modell. A Quill esetében is ugyanazt a repülőgépes adatbegyűjtési módszert alkalmazták, mely már a Corona programból is ismert, az adatokat mágnesszalagra rögzítették. Emiatt a technikai megoldás miatt az orbitális pályán a műhold hossztengelyével egybeeső irányban keringett, nem pedig orrával a Föld felé irányulva (a visszatérő egység az orr-részben volt elhelyezve, és esetleg a radarberendezést zavarhatta volna). Nem ismert, hogy a mesterséges hold energiaellátását kémiai-, vagy napelemek szolgáltatták.

         Egyetlen Quill műholdat bocsátottak fel mindössze, 1964. december 21-én, meglehetősen szokatlan 238-264 km-es ellipszis pályára. Négynapos küldetést teljesített és sikeresen működött. Az eredmények azonban nem váltották be a hozzáfűzött reményeket, nem alapozták meg hasonló repülések előkészítését, ezért mind a repülési modellek, mind a technológiai modellek a raktárba kerültek (ahol legalább egészen 1970-ig maradtak; jelenlegi helyük ismeretlen). A tervezet törlésének feltételezett oka az abban az időben elérhető meglehetősen korlátozott felbontás volt. Habár a radarral felszerelt mesterséges hold képes volt a felhőtakarón keresztül is adatgyűjtést folytatni, valószínűleg alkalmatlan volt azoknak a célpontoknak a meghatározására, melyek a hírszerző hivatalok számárak a legérdekesebbek lehettek.

         Bár a Quill hosszú időn át szigorúan titkos volt, mégis történt egyfajta kiszivárogtatás a létezéséről 1964-ben. Az év decemberében, a jól ismert repülési szaklap, az AW&SP röviden beszámolt róla, hogy az amerikai Légierő elkezdte egy nagyfelbontású radarral felszerelt mesterséges hold fejlesztését térképezési célokra, valószínűleg egy Thor-Agena rakétával bocsátják fel, s visszatérő egységgel is rendelkezik. A beszámoló kétségtelenül megrázhatta mindazokat, akik a Quill-progtam titokban tartásán fáradoztak. Azonban ha a cikk főbb vonalakban meg is felelt a valóságnak, hibázott azon állításában, miszerint a mesterséges hold fejlesztés alatt áll – amikor az említett írás megjelent, a Quill már készen volt s kilövésre várt.

 

A menedzsment

 

         A Grab és a Samos vadászmenyét mesterséges holdakat a Haditengerészet és a Légierő közösen fejlesztette. Ezen eszközök által szolgáltatott adatokat megosztották egymás közt és a Nemzeti Titkos Ügynökséggel (NSA), a Védelmi Minisztérium keretében működő katonai ügynökséggel, mely finanszírozta a programot, s feldolgozta a más országokból származó kommunikációs és elektronikus jeleket. Azonban a felvázolt háttér ellenére mégsem az NSA volt a Grab és a Samos által nyert adatok elsődleges használója. A Légierő Stratégiai Légi Parancsnoksága (SAC) volt igazából az elsődleges felhasználója a Haditengerészet Grab műholdjának, és minden bizonnyal hozzá jutottak el a Program 102 és a Program 989 vadászmenyét bevetések hírszerzési információ is.

         1961-ben létrehozták a Nemzeti Hírszerző Hivatalt (NRO), hogy irányítsa az amerikai felderítő mesterséges holdakat. Ez a Hivatal kapta meg a már futó Grab és Samos programokat. Saját képviselője volt a Haditengerészetnek és a Légierőnek az NRO-n belül, s együttműködésük során további ELINT mesterséges holdakat építettek, s adtak irányvonalat a fejlesztéseknek. Azonban, a kezdeti években a Nemzeti Titkos Ügynökség és az NRO kapcsolata nem volt igazán felhőtlen. Míg az NRO szakértőket kért fel együttműködésre a Légierőtől, a CIA-től és a Haditengerészettől, addig az NSA részéről nem, így az NSA láthatólag nem került be az ELINT programokat irányító, az NRO által összefogott csoportba.

         Habár a Nemzeti Hírszerző Hivatal építette az ELINT műholdakat, beleszólásuk meglehetősen korlátozott volt a tervek kivitelezése szempontjából. Az elérni kívánt célokat ugyanis a katonai ügynökségek határozták meg. Az NSA is megkapta a hírszerzési adatokat, azonban igen nagy nyomás alatt állt a katonai szervezetek részéről a gyűjteni kívánt adatok fontosságának meghatározása tekintetében. Az 1960-as évek közepére a CIA is kialakította a maga álláspontját a megszerzendő információ milyenségéről. Ez nem sokkal később következett be, amikor az NSA és az NRO viszonya javulásnak indult, és az NSA munkatársai is alapítói jogokat kaptak az ELINT mesterséges holdak programjainak meghatározását illetően. Ténylegesen az NSA beleszólása a különböző mesterséges holdak által gyűjtendő jelek meghatározásába jóval nagyobb lett a katonai ügynökségekénél.

         A Quill műhold kifejlesztése a Légierő NRO-n belüli csoportjának, a Los Angeles-i székhelyű Különleges Projektek nevéhez fűződik. A Quill adatait a Stratégiai Légi Parancsnokság dolgozta fel (mely szervezetnek akkoriban aktív radarral felszerelt bombázó repülőgépei végeztek felderítéseket), valamint a CIA washingtoni székhelyű Nemzeti Fotó Kiértékelő Központja (NPIC).

         Idővel azonban az amerikai hírszerző mesterséges holdak programja felnőtt riválisához, a fotófelderítő műholdakhoz méretben és költségben egyaránt. Radarfelderítő mesterséges holdak évtizedeken át nem repültek, egészen addig, míg jelentős technológiai fejlődés nem következett be, ami sokkal használhatóbbá tette őket. Radarfelderítő műholdak az 1980-as évektől teljesítenek felderítő küldetéseket, az 1990-es években kiléptek a titkosítás függönye mögül és háttérbe szorították a Quillt.

 

Fordítás: A Spaceflightban 2001-ben megjelent cikk alapján

 

 

Vissza a nyitólapra