„Csak férfiak jelentkezésére van szükség” -

A Lovelace hölgyek, és a Nem-Annyira-Igaziak

 

Fordította: Aranyi László

 

1961 nyarán a NASA Mercury asztronautái számítottak a legforróbb híreknek. A hét, teljes mértékben amerikai tesztpilóta, az Új Határok úttörői, a „legjobbak legjobbjai” – amiként hivatkoztak rájuk, és a büszke ország, mely hatalmas nemzeti becsvággyal követte hőstetteiket. Mindeközben, egy Új Mexikó-i laboratóriumban 25 pilótát teszteltek a legnagyobb titoktartás mellett, hogy vajon képesek-e leküzdeni az űrrepülés okozta megterheléseket. Szívósak voltak, magabiztosak és magasan képzettek, ám valamennyiük előtt ott tornyosult egy igen nehezen leküzdhető akadály -  mindannyian nők voltak.

 

A Lovelace Alapítvány

Jacqueline (’Jackie’) Cochran nyomorúságos körülmények között nőtt fel, azonban szilárd elhatározással felfegyverkezvén, miszerint repülni akar, számos akadályt győzött le, míg elérte célját. A II. Világháborút követően a világ leghíresebb női pilótája lett, több mint 200 repülési csúcs kötődött a nevéhez, ezek közül 1953-ben állította fel a repülés történetének túlszárnyalhatatlan rekordját, ugyanis ő volt az első nő, aki a hangnál sebesebben repült.

1960-ban csatlakozott W. Randolph Lovelace csapatához, aki az Albuquerque-i – Nem Mexikó állam - Lovelace Alapítvány igazgatója volt, egykoron pedig a NASA egészségügyi igazgatója. Orvos volt és pilóta, egyben unokaöccse annak az embernek, aki létrehozta az alapítványt, egy kutatólaboratórium és egy orvosi klinika ötvözetét.

Cochran, túl öregnek tartván magát ahhoz, hogy űrpilóta-kiképzésre jelentkezzen, arra irányította figyelmét, vajon a női pilóták képesek-e mindazokat a teszteket végrehajtani, melyeken a Mercury asztronautái átesnek. Lovelace is érdeklődött a felvetés iránt, ezért hajlandónak mutatkozott az alapítvány kifinomult berendezéseit a kezdeményezés rendelkezésére bocsátani, azzal, hogy az eredményeket majd a NASA felé továbbítják. Jól tudta, a pszichológiai és az  orvosi ismeretek alapján, a nők sokkal tovább bírják a fájdalmat, a meleget, a hideget és a monotonságot mint a férfiak, ezért minden igyekezetével azon volt, hogy ezt a tényt az űrhajós képzés kapcsán is még inkább megerősítse.

Jackie Cochran gazdag nő lett, a háborút követően megcsinálta szerencséjét a kozmetikai iparban. Ő és férje, Floyd Odlum, elhatározták, hogy állják az utazási és fenntartási költségek túlnyomó részét, mely a meghatározott célra kiválasztott női űrpilóták kiképzésekor jelentkezik. Megegyeztek a Lovelace vezetőivel, hogy a nyilvános hírverés elkerülése végett, a teszteket titokban fogják végrehajtani.

 

Az első női jelölt, aki teljesíti a Lovelace teszteket

1960-ban, a 29 éves Geraldyn (’Jerry’) Cobb volt az első női, akit kijelöltek a Lovelace űrhajós-tesztjei Első Fázisának alanyául. Hivatásos pilótaként érkezett Oklahomából, édesapja tanította meg a repülés fortélyaira tizenkét éves korában, egy speciálisan kialakított, kétfedeles Waco repülőgéppel.

Megkapván szólórepülésekre szolgáló jogosítványát 17 évesen, Cobb később három repülési és magassági világrekordot is felállított. 1959-ben megkapta „Az év női Repülője”, és a Nemzeti Pilótaszövetség „Az Év Pilótája” címet. Addig az időpontig, amíg behívták a Lovelace klinikára már 64 különböző repülőgépen végrehajtott, 7.000 repülési órával büszkélkedhetett, főként turbólégcsavaros gépeket vezetett. Fontos megjegyezni, hogy John Glenn, a Mercury hét asztronautájából a „csúcsfazon” mindössze 5.000 óra repülési gyakorlattal rendelkezett, és az is vitatható, hogy a repülési óráinak nagy részét sugárhajtású gépekkel szerezte volna.

Jerrie Cobb, tökéletes fizikai kondícióban vágott neki az ötnapos, az egészségét, a kitartását és a türelmét próbára tevő tesztsorozatnak. A 87 vizsgálat a legkülönbözőbb dolgokat ölelte fel, kezdvén a teljesítőképessége határáig folytatandó kerékpártaposástól a közel egy méter hosszú gumicső lenyeléséig. A fogait és testét röntgensugarakkal vizsgálták, lefényképezték a retináját, vérét és vizeletét analizálták, kész volt hódzsír-olajat inni, radioaktív vizet és fehér-színű folyékony báriumot. Hogy teszteljék, vajon hajlamos-e szédülésre, jéghideg vizet injekcióztak a fülébe és 18 tűt szúrtak a fejébe, hogy rögzítsék agytevékenységét. Mindeközben Cobbot egy asztalhoz erősítették, melyet különböző szögekben megdöntöttek, hogy az orvosok mérhessék a megváltozott szívműködését és vérnyomását.

Egy másik teszt során elrepítették Los Angelesbe a Tudományos Laboratóriumba, ahol egész testét belerakták egy csőszerű eszközbe, a szervezetének káliumszintje megmérése végett. A későbbi jelöltek ezt a vizsgálatot úgy jellemezték, mintha bedugták volna őket egy sütőbe, vagy vasalógépbe, egyikük úgy írta le az eljárást, mintha valakit „elevenen sütnének meg”.

Amikor Cobb eredményei elkészültek, annyira jónak bizonyultak, hogy azonnal elküldték a jelöltet az Oklahoma Cityben található, a Kormány Veteránok Kórházi Laboratóriumába; a kiképzés folytatásaként a Második Fázis, a pszichológiai és pszichiátriai tesztek végrehajtása várt rá. Az egyik vizsgálat során – a jelöltek maguk közt „kutyafürdetésnek” hívták -, berakták egy meleg vízzel töltött izolációs kamrába, egy kicsiny, légmentes, hangmentes és tökéletesen sötét helyiségbe. A víz hőmérsékletét hajszál pontosan hozzáigazították testhőmérsékletéhez, megfosztván bármiféle hideg vagy meleg érzékelésétől. Kis idő múltán a kísérlet alanya mindenféle szenzoros érzékelő képességét elvesztette, szellemi tevékenysége összezavarodott, és hamarosan elvesztette látását, ízlelését, szag- és tapintás érzékelését. Néhányuk szabályszerűen pánikba esett, és hallucinációktól szenvedett. Amikor azonban Jerrie Cobbot kiemelték a tartályból közel 10 órányi mély szenzoros izolációban tartást követően, ő nem szenvedett semmiféle idegrohamban vagy pszichológiai zavarban. Ez kritikus fázisa volt felkészítésének, mivel a vízbe merülési tesztet úgy tervezték meg, hogy a súlytalanság állapotát szimulálja, emellett a világűr magányát és sötétségét. is

A tesztsorozat következő és egyben utolsó állomására a Haditengerészet Légitámaszpontján Pensacolában került sor, Florida Államban, ahol Cobb átesett egy kétnapos pszichológiai és orvosi alkalmassági vizsgálaton. Repülés közben figyelték agyának elektromos tevékenységét, miközben magas g-erőknek tették ki szervezetét; a tesztek végrehajtása közben túlnyomásos pilótaöltözéket viselt, később alanya volt a centrifuga-teremben elvégzett koordinációs teszteknek is. A legrémisztőbb gyakorlat ebben a teremben az ’Eskümegtagadó Dilbert’ volt, mely során a jelöltet, teljes pilótaöltözetben és ejtőernyővel, lecsúsztatták egy szimulált pilótafülkéből egy mély medencébe, neki pedig fent kellett maradni a felszínen anélkül, hogy a pánik bármi jelét is mutatta volna. Egy másik helyszínen centrifuga és katapult gyakorlatokat végeztettek vele.

Nem sokkal később, ahogy véget ért a Második Fázis, Jerrie Cobb meghívást kapott Tulsába egy konferenciára, a világűr békés felhasználása kapcsán. A bankett estéjén egy vidám NASA tisztviselő, James Webb bemutatta őt a közönségnek, majd bejelentette, konzultánsként számítanak rá a formálódó űrhivatalnál.

 

További jelöltek a Lovelace tesztsorozatra

Eközben, felfegyverkezve Jerrie Cobb tapasztalataival (olykor rendkívül különleges tapasztalatokkal) Cohran és Lovelace elhatározta, hogy további 25 női pilótát választ ki, elhozza őket Albuquerque-be néhány elsődleges vizsgálat elvégzése céljából. Jerrie Cobb segített a kiválasztásban.

 

 A Mercury 13 emblémája

 

1961 nyarán Amerika női pilótáinak legjobbjai, titoktartási esküt követően, megérkeztek és készen álltak a Jerrie Cobb által korábban kidolgozott tesztsorozat végrehajtására. Sokan közülük már ismerték egymást szakmai berkekből, néhányan a WASP (A Légierő Női Szolgálati Pilótái) tagjai voltak a háború során, míg mások az egyik női pilótacsapatnak voltak tagjai, ezt a csoportot „99-esek” néven ismerték. Nem csoportként vettek részt a teszteken, hanem egyesével vagy párosával. Gene Jessen elmesélt néhány dolgot ezekről a vizsgálatokról:

„Biztos állásom volt az Oklahomai Egyetemen, mint repülésoktató, amikor hallottam a tesztsorozatról. Írtam doktor Lovelace-nek, csatoltam megbízólevelem, válaszul meghívást kaptam a jelöltek közé. Ugyanolyan várakozással tekintettem a ránk váró erőnléti vizsgálatokra, mint a többi 24 női pilóta. Fiatal voltam és fit, az ütemezés is megfelelt. Soha sem mondták nekünk, hogy valaha is bármi esélyünk lesz űrhajóssá válni, megértettem, ez mindössze egy tesztprogram, ami teljesen különbözik egy kiképzési programtól.”

Jane Hart, a legidősebb azok közül, akik alávetették magukat a Lovelace-teszteknek, egyben felesége volt, az akkori a michigani szenátornak,  Philip Hartnak, így emlékezik vissza:

„Úgy tűnt, sorban teltek a napok egymás után, anélkül, hogy bármit élelmet is kaptunk volna. Nem kaptunk túl sok beöntést. És aztán, ott volt az a borzalmas időszak, amikor felraktak a biciklire…”

Myrtle Cagle (aki jobban szereti, ha ’K. Kapitány néven hivatkoznak rá), visszaidézte azokat az időket, amikor „össze-vissza bedrótozták a fejemet, aztán ágyba dugtak, és a mellete lévő valamennyi csöngőt egyszerre bekapcsolták. Tudtam, hogy mindez egyfajta koncentrációs teszt, ezért elképzeltem, egy űrkapszulában vagyok és vészhelyzet van. Végig kell mennem az ellenőrzési listán rendkívül figyelmesen. Bizonyára működött a dolog, merthogy átmentem!”

Geraldine (Jerri) Truhill szintén kísérleti alany volt. „Ha valaha is láttad az ’Igaziakat’, akkor láttad a teszteket is. Mostanra már primitívnek tűnnek, de emlékeztetni kell arra, hogy semmiféle tapasztalatunk (USA) nem volt a világűrben, még egy roncsdarabbal sem rendelkeztünk. Ezért, mivel semmit sem tudtunk arról, mivel szembesülhet odakint az ember, vagy egyáltalán képes-e ott az életben maradásra, a legkülönfélébb dolgokat teszteltek rajtunk, amit csak képesek voltak kitalálni. A legtöbbjük igen fájdalmas volt és komoly fizikai felkészülést igényelt elviselésük. Az egyetlen életben maradt orvos nyilvánosságra hozott állítása szerint, utasították, hogy semmit, a legkisebb dolgot sem változtathatja meg, semmin nem enyhíthet – és ennek megfelelően is cselekedtek. Később hozzátette még, hogy pontosan úgy végezték feladatukat, mintha férfiakkal dolgoztak volna, a legtöbb esetben még annál is keményebben. Nem hiszi, hogy az ország ne szerzett volna rendkívül fontos ismereteket a vizsgálatok által akkoriban; sajnálatos módon, a oroszok után történt mindez.”

 

Az „Igaziak” közé tartozás vágya

Amikor az eredményeket közzé tették, tizenketten csatlakoztak Jerrie Cobbhoz, mint pszichológiailag és orvosilag képzett hölgyek, készen állva űrhajóskiképzésen való részvételre.

A csoport tagjai a következők voltak: Irene Leverton, Jean Hixson (A második hölgy, aki áttörte a hanghatárt), Mary Wallace (’Wally’) Funk II, Gene Nora Stumbough, Myrtle Cagle, Marion és Jan Dietrich az ikerpár, Rhea Allison, Geraldin Sloan Truhill, Jane Hart, Bernice Steadman és Sarah Gorelick. A társaság később mint az „Asztronauta-képzés Hölgytagjai” (FLATs) néven vált ismerté, illetve ’Mercury 13’ csoport.

 

 

A Mercury 13 csoport tagja, Jerri Trunhill egyik - a tizenegy közül -, F51s repülőgépének szárnyán.

 

Női űrhajós felbocsátására vonatkozó késztetés egyre sürgetőbbé vált. Sokkal könnyebbek voltak férfi társaiknál, abban a korszakban, amikor minden egyes parányi súly, amit sikerült megspórolni az ember világűrbe küldésekor rendkívüli fontossággal bírt. Emellett sokkal kevésbé voltak hajlamosak szívproblémákra, jóval könnyebben tudták elviselni a szélsőségesen magas és –alacsony hőmérsékletet, kevesebb értékes oxigént fogyasztottak, és láthatóan eredményesebben oldották meg azokat a feladatokat, ahol precíz mozdulatokra volt szükség.

Amikor kiderült, hogy nőket tesztelnek esetleges űrrepülések céljából, a NASA-ra igen erős nyomás nehezedett, valljon színt, szándékában áll-e számolni velük, mint az űrhajós társaság tagjaival. Mindeközben a 12 nő készen állt a következő tesztfázis végrehajtására a Pensacola légitámaszponton, a klinika már el is rendezte repülőjegyüket Floridába. 1961-ben, ám mindössze két nappal felszállásukat megelőzően, űrrepülésről szőtt álmaikat, mindenféle előzetes jel nélkül, lerombolták. A hölgyeket tájékoztatták, a Pensacola-i teszteket törölték, A NASA semmiféle igényt nem tart további szolgálataikra.

Meglehetősen feldühödve, Jerrie Cobb és Jane Hart elutazott Washington DC-be, ahol lobbizni kezdtek az akkori alelnöknél, Lyndon Johnsonnál. Az Elnök jelentős nyomás alatt, utasította a Kongresszust a helyzet ismételt áttekintésére.

 

A „Nem-Annyira-Igaziak”

1962 júliusában a két nő nyilvánosan kijelentette a Képviselőház Űrbizottsága előtt, hogy a NASA teljesen megmagyarázhatatlan módon diszkriminációt alkalmaz. Elkeseredettségüknek adtak hangot, mert távol akarják a nőket tartani a világűrtől, mivel előírták, asztronauta csak sugárhajtású gépek tesztpilótái közül kerülhet ki, és akkoriban ez egyértelműen katonai (főleg férfiaknak fenntartott) dominancia volt. Az asztronauták számára egyik alapvető előírás volt, amit szintén kifogásoltak, a jelöltek számára kötelezően előírt tudományos fokozat. A hét Mercury asztronauta közül kettő nem rendelkezett az előírt végzettséggel: John Glenn és Scott Carpenter.

Válaszában Glenn megvédte a NASA politikáját, láthatóan szívből szólva hangot adva véleményének, ha lennének képzett hölgyek, a NASA nyilvánvalóan bevenné őket az asztronauták csapatába. Azt állította, a női tesztpilóták hiánya – és ebből következően a női űrhajósoké is -, csupán az akkoriban megszokott életfelfogásból következett.

A NASA egyik szóvivője cáfolta azt a kijelentést, miszerint nemzeti cél volt női pilóta űrbe juttatása. Az albizottság előtt az állította, női űrhajósok kiképzése csak elvonta volna a forrásokat a hivatal sokkal fontosabb céljától – az emberes holdra szállástól.

 

 

Gene Jessen Beech Aircraft vállalat pilótája nem sokkal a Mercury 13 tesztek után.

 

Kétségek a koedukált programmal kapcsolatban

Jackie Cochran mindezek után tanúbizonyságot tett a meghallgatáson, majd a Lovelace hölgyek, akik végigcsinálták az egészet, legnagyobb megdöbbenésére hozzátette, a NASA és a katonai szervezetek pénzkidobásnak tartják nők kiképzését űrhajósnak, mivel igazából sohasem fogják befejezni a programot, merthogy bármifajta női pilótaképzésnek „alapvető ellenvetése a házasság”.

Wally Funk, a világ egyik legképzettebb női pilótája.

 

A meghallgatást követően Cochran elmondta:

„Nem hiszem, hogy bármiféle szándék vagy aktuális diszkrimináció lett volna akkoriban a női asztronautákkal szemben. A pilótás űrrepülés drága volt és rendkívüli fontossággal bírt a nemzeti ügyek vonatkozásában, ezért az asztronauták kiválasztásánál természetes és helyes volt olyanokat beemelni a csoportba, akik már bizonyítottak korábban, repülőgépek tesztelése során és nagysebességű precíziós repülések kapcsán, így kellő tapasztalatot és képzettséget szerezhettek, találkozhattak az új környezetben esetlegesen jelentkező vészhelyzetekkel. Mivel csak igen kevesen jöhetnek szóba, mint asztronauták a közeljövőben, és nem szenvedünk hiányt jól képzett és nagy tapasztalatokkal rendelkező férfi pilótákból, akik mint űrhajósok szolgálhattak később, ebből az következett, akkoriban női űrhajósok alkalmazása, mindezen vonatkozásban, akkori szükségletekkel nem találkozott. A nőket nem azért hagyták ki az űrrepülésből, mert nők voltak, akármit is jelent ez – ezt mondtam a vizsgálóbizottságnak is.”

A vége az lett a dolognak, hogy a Kongresszus visszautasította a NASA-ra való nyomásgyakorlást a koedukált űrprogrammal kapcsolatban, magára hagyva a megkeseredett hölgyeket, akik Cochran támogatását sem élvezhették többé. Gene Nora Jessen néhány éve így emlékezett vissza az akkori eseményekre:

„Nem tudom, bántotta-e a mi helyzetünk vagy sem. Néhányan úgy vélik, meglehetősen mocskos dolgok voltak ezek, míg mások úgy vélik, talán a hűségét akarta így kifejezésre juttatni. Az volt a benyomásom … mindez már előre lefutott dolog volt, a Mercury űrhajósai teljes erejükből azon voltak, hogy ne legyenek nők a közelükben az űrprogram során. Így is lett.”

 

Jene Jessen megtalálja álmai hivatását

Jessen, akárhogy is, a kudarc ellenére is, sikeres karriert épített.

„Amikor meghívtak bennünket további tesztelésre Pensacolába, egyben arra is rávettek, hogy hagyjam ott a munkahelyem… mivel képtelen lennék megfelelő mennyiségű szabadidőt szerezni mindezekre munka mellett. Amikor az átfogó teszteket törölték, minden igyekezetemmel munkát szerettem volna kapni, az űrprogrammal kapcsolatos parányi érintés csak mint lényegtelen, felejthető lábjegyzet kerül be a történelembe. Azonban a program révén beköszöntött hozzám a jószerencse. Meglehetős boldogsággal töltött el, hogy az egyetemen végzett zsákutcának ígérkező munkát abbahagytam, és most nem nehezedett rám a folytatás réme, de igyekeztem minél gyorsabban új munkahelyet találni, ezért mindenhova jelentkeztem, ami csak elfogadhatónak tűnt. Rendkívül fontossá vált számomra, hogy repülőgépeket vezethessek. Sürgetett az a tény, hogy habár nem voltak női űrhajósok 1962-ben, nem voltak női pilóták a kereskedelmi légi forgalomban, de a honvédség kötelékében sem.”

„Két nő volt az országban, akik repülőgépgyárak alkalmazásában álltak, mint pilóták. Levelem éppen akkor érkezett a Beech Aircraft Corporationhöz, amikor új modell bevezetését tervezték. A társaság egy női pilótát alkalmazott, ám elhatározták, ezután két női pilóta fogja vezetni a társaság két vagy három gépét, alakzatban, 90 napon át, mind a 48 államba folyamatosan, ezáltal nagyobb nyilvánosságot kapnak, mintha férfiakat alkalmaznának. Így tehát felvettek. Ez volt az igazi álom munka valamennyi álom munka között. Ha nem lett volna semmiféle kényszer az egyetem otthagyására, soha sem repülhettem volna a Beech vállalatnál – soha nem repülhettem volna a vadonatúj gépeken, nem ismerhettem volna meg a járat rendkívül bonyolult berendezéseit, nem tanulhattam volna a tesztpilótáktól, nem szerezhettem volna különböző pilóta-fokozatokat, és mindenek felett, nem ismerkedhettem volna meg ott a férjemmel!”

 

A NASA politikájává válik: ’Nincs szükség női jelöltekre’

A következő évben az orosz Valentyina Tyereskovát fellőtték a világűrbe, miáltal kiélesedett a szópárbaj a NASA és a női csoportok között. Az űrhivatal, igyekezvén mindig azt a látszatot kelteni, mintha innovatív és előrelátó lenne, visszakozott korábbi álláspontjától, miszerint ’Nincs szükség női jelöltekre’.

Irene Leverton úgy érezte, az 1962-es Kongresszusi meghallgatása semmi egyéb nem volt, mint a dolgok „tisztára meszelése”. Semmiféle érdemleges kérdésről nem esett szó, arról, miért törölték a tesztek folytatását, amikor már egy csomó pénzt ráköltöttek. Valójában szükség volt a hölgyek megfelelő vizsgálati eredményeire. Sokkal többet adtunk, mint azt az emberek gondolnák; remélem segítettünk eljutni a női asztronautáknak oda, ahol most vannak.”

Az egykori Mercury program repülési igazgatója, Christopher Kraft visszaemlékezése szerint a NASA különleges helyzetbe került a női űrhajósok kiképzése kapcsán. „Ha egy női űrhajóst elvesztettünk volna, egy férfi helyett, csak azért, mert a mi döntésünk alapján repült, akkor egész egyszerűen kasztráltak volna bennünket!”

 

Jerrie Cobb és mások, folyatják

Jerrie Cobb megkeseredve a ténytől, hogy NASA-konzultánsként való helyzete nem több, mint a politikai helyzet enyhítését szolgáló színjáték (egyetlen egy alkalommal sem kérték ki a véleményét a „nők a világűrben” kérdés tekintetében), visszavonult és megundorodott. Mint mélyen vallásos nő, visszatért a repüléshez és misszionárius utakat teljesített Dél-Amerikában, élelmet szállítva, gyógyszert és mindennapi használati eszközöket a távoli Amazonas folyó vízgyűjtő területén élő indián törzseknek. 1963-ban, továbbra is reménykedve abban, hogy felkérést kap űrrepülésre, könyvet írt életéről és tapasztalatairól, „Nőket a világűrbe!” – címmel. Különböző elismerések mellett, Nixon Elnök kitüntette Cobbot az igen nívós Harmon díjjal, mint a világ legjobb női pilótáját, és a Life Magazin megválasztotta őt az egyik „Legfontosabb fiatalember az Egyesült Államokban” posztra. 1981-ben jelölték a Nobel-békedíjra az esőerdőkben végzett munkája miatt. A világ legkülönbözőbb részeinek kormányzatai elismerték Jerrie Cobb humanitárius erőfeszítéseit és repülési eredményeit.

Jackie Cochran 1980-ban meghalt, majd nem sokkal később eltávozott Marion Dietrich és Jean Hixton is, így a FLAT életben maradt tagjainak száma 10-re csökkent. A legtöbben megmaradtak a repülés kötelékében, néhányan a mai napig aktívak repülési körökben. Jan Dietrich sugárhajtású gépeket vezet egy vállalatnál; Irene Leverton egy telefontársaságnál teljesít repülőgépes szolgálatot Arizonában, és Myrtle Cagle az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumánál pilóta. Miközben továbbra is a Beech Aircraft részére dolgozott, Gene Norát megválasztották a 99-esek elnökének – a női pilóták szervezete élére. Jane Hart 1976-ban megözvegyült, ezután többé nem repült. „Túl drága” – nyilatkozta.

 

Wally Funk találkozója Tyereskovával

Wally Funk emlékezetes karriert futott be. Meghívást kapott a Fehér Házba, első női felügyelője lett a Szövetségi Repülési Hivatalnak (FAA), emellett több, kisebb  feladatot is rábíztak az FAA-nál, mert hogy nem volt más ilyen kvalitású női szakember. Szolgált, mint a Nemzeti Szállitás-Biztonsági Bizottság nyomozója, Megkapta az FAA Arany Pecsét kitüntetést mint repülőoktató, és teljes egészében magával ragadta a gondolat, hogy igenis asztronauta lesz és utazást tesz a világűrben. Egyik alkalommal „repült” a Kennedy Űrközpont Apolló Statikus Szimulátorával a Edwards Légibázison.

1965-ben megválasztották „Amerika Rendkívüli Fiatal hölgyének”, miközben utazó karitász nagykövetként járta a világot, 3 évet töltött 50 országban. Oroszországban szeretett volna találkozni Tyereskovával, de nem sikerült neki. Végül aztán 1988-ban találkoztak, amikor Frank tagja volt a Nemzetközi női pilóták Moszkvába elutazó csoportjának. Tyereskova meghívta a küldöttséget Csillagvárosba, ez volt az első alkalom, amikor a NASA alkalmazottain kívül nyugati pilótákat egyáltalán beengedtek erre a helyszínre.

 

Megemlékezések

Az érdeklődés a Mercury 13 csoport tagjai és tapasztalatai iránt a nyolcvanas és kilencvenes években növekedett. 1983-ban egy színházi szerző, Patricia Weaver Francisco írt egy darabot, Lunacy címmel. A történet egy amerikai női űrhajósról szól, aki a Mercury 13 szóló küldetés keretében jut ki a világűrbe. A mű elképzelt szereplője Jean Cross, misszionárius küldetéseket teljesít és vitázik John Glennel a kongresszusi meghallgatáson, szorosan követik életének eseményei Jerrie Cobb valós élettörténetét. Jerri Truhill hallott a darabról 1996-ban, és így kommentálta: „Nagyon boldogok voltunk, hogy valaki megemlékezett rólunk.” Miután kapott egy példányt a kéziratból, azonban Gene Jessen csalódottan jegyezte meg, hogy mindenki említésre került a Mercury 13-ban, kivéve őt. „”Most képzeljétek el, mi történt volna, ha kilőtték volna az öreg egót az űrbe” – tűnődött.

 

A Mercury 13 csoportról megjelent könyv borítója.

 

1994-ben egy konferencia keretében Oklahoma városában végül összegyűlt a 13 hölgy közül kilenc. Az volt az első alkalom többüknek is, hogy egyáltalán személyesen találkoztak, bőven volt miről beszélgetni és kicserélni a 33 évvel korábbi tapasztalatokat. Néhány hónappal később az NBC televízió Határidő című műsorában 10 hölggyel készült interjú a Smithonian Repülési- is Űrmúzeumban, mely közben Funk megerősítette azt a régóta terjengő szóbeszédet, hogy jobban teljesített a jó néhány orvosi teszt során, mint John Glenn. A Turner TV szintén nekilátott az előkészületeknek, hogy elkészítsen egy mozifilmet a Mercury 13 története alapján. Jessen így kommentálta: „Bámulatba ejtett, hogy a történetünk milyen hatalmas, ám megkésett érdeklődést keltett. Valójában kicsit kínos kezelni ezt a jelenlegi ’hurrá!’ ünneplést egy ennyire régen lezajlott program kapcsán.”

1995. február 3-án a még életben lévő hölgyeket meghívták az STS-63 jelű, Eillen Collins főhadnagy parancsnokolta űrrepülőgép kilövésére. Ezen a küldetésen szerepelt először női pilóta az Egyesült Államok űrtörténelme során. Ismervén azt a hatalmas harcot, melyet az egykori Lovelace hölgyeknek kellett megvívniuk, kifejezett kérése volt, hogy vegyenek részt a fellövésén, mint kiemelkedő egyéniségek. Eközben segített valóra válni egy álomnak, melynek gyökerei három évtizednél is távolabbra nyúltak vissza. Heten a hölgyek közül részt vettek a fellövésen, s mikor a NASA felfogta, kik is ők valójában, hirtelen összehozott a számukra egy színfalak mögötti VIP túrát a teljes Kennedy űrközpont területére.

A fellövés után Jerrie Cobb elmondta, „Jó érzés, nagyszerű érzés volt látni Eileen fellövését. Csak az a gond, hogy erre 35 évet kellett várni! Boldog vagyok Sally Ride útja miatt is, sikeres utat kívántam neki, mint ahogy Valentyinának is – igaz, kissé csalódottan, merthogy ilyen hosszú ideig tartott országunknak felfogni, nőket is vegyenek be a tesztrepülésekbe. A tesztpilóták világa továbbra is egyfajta „Öregfiúk Klubja”. Ha Oroszországban éltem volna, én lehettem volna az első nő a világűrben!”

 

Továbbra is reménykedve az űrutazásban

1966-ban a Lovelace hölgyeket beiktatták a Mercury 13 Hősök Csarnokába. Szinte hihetetlen a dolog, de kettőjüknek közülük határozott tervei vannak űrrepülés végrehajtására. Wally Funk feliratkozott a Zegrahm Űrutazás-listájára, ahhoz a céghez, mely egyelőre helyfoglalásokat vesz fel olyanoktól, akik szeretnének orbitális repülést tenni a különleges technikával megépített, hatszemélyes űrrepülőgéppel. Zegrahm, aki az egykori Mercury űrhajósnak, Scott Carpenternek volt tanácsadója, eredetileg 2001-re tervezte űrhajója első indítását, a dolog azonban jelentősen csúszik.

 

Jerrie Cobb könyvének borítója

 

Funk elmondta, hogy „A repülés a teljes szabadságról szól. Soha nem fogok nyugdíjba vonulni, mert szeretek másokat repülésre és biztonságtechnikára tanítani. Továbbra is tervezem, felmegyek a világűrbe. Eileen [Collins] felvitte az egyik jelvényemet magával a legutóbbi útja során, és ugyanez a darab már járt a Míren is – szóval, egy részem már járt a világűrben. Remélhetőleg az űrrepülésemre 2002 február 4-én már sor kerülhet. Mondtam nekik, fel akarok jutni az űrbe, de lehet, várnom kell 2003-ig, vagy annál is tovább. Az űrhajóban fellép majd a súlytalanság állapota. Ha bármiféle lehetőségem lesz, élek vele, és megtapasztalom, milyen érzés. 21 évesen léptem be a Mercury 13 programba; rádöbbentem, nagyon sok mindent el kell még érnem és meg kell tennem. Meg akarok győződni róla, hogy minden egyes ajtón átmegyek ehhez, mert azon az utolsó ajtón, csak egyszer lehet átmenni.”

Jerrie Cobb, aki nemrégiben újabb könyvet adott ki, Solo Pilot – címmel, szintén az űrrepülés lehetőségeit várja. A NASA bejelentése, miszerint John Glenn visszatér az űrbe az űrrepülőgép fedélzetén, mozgalmat hívott életre a nála nyolc évvel fiatalabb Cobb körül, hogy ő is repülhessen. Glenn Cobb ellen szólt a kongresszusi meghallgatáson, azt hangoztatva, „természetellenes” nőket felküldeni a világűrbe. Amint elkezdte kiképzését az űrrepülőgépes úthoz, a küldetés kijelölt személyzete között női utas is volt, a kaliforniai székhelyű „Nők a Történelemben” projekt tagjai, köztük néhányan Glennhez hasonlóan szenátorok, és más csoportok is, petíciót nyújtottak be a NASA-hoz, hogy adjon egy helyet Cobbnak is. Az egyik, a csoportot támogató történész kijelentette: „Ha ő (Glenn) mehet kétszer is, akkor neki is (Cobbnak) legalább egyszer repülnie kell.”

A NASA alelnöke, Joseph Rothenberg megértette Cobb erőfeszítéseit, azonban érvként felhozta, az „adófizetők pénzét” nem akarják ilyen plusz kiadásokra fordítani, ezért most nem repülhet. Cobb azonban rettenthetetlen maradt. „Ez a sorsom – 38 éve várok. Egész életemet erre tettem föl. Nagyon izgalmas időszak ez nekem. Ha nem jött volna közbe valami… ha az álmaim az űrrepülésről valóra válhattak volna… miután teljesítettem a teszt-elvárásokat 38 évvel ezelőtt! Ha úgy gondolják, fontos dolog tanulmányozni egy idősebb férfit, akkor nem értem, miért nem legalább ugyanolyan fontos tanulmányozni egy idősebb nőt; de igazából soha sem szerettem volna belemerülni ebbe a férfi-nő dologba.”

 „Az életemet adnám, hogy repülhessek a világűrbe – megtettem volna akkor, és most is meg fogom. Mindent elkövetek ezért, bármennyibe is kerül… Hálás vagyok a sorsnak, ha lesz még esélyem. Ez jelent mindent számomra a világban, és ezen a világon kívül is.”

Jerrie Cobb azóta több megbeszélésen is részt vett, Dan Goldinnal, a NASA előző vezetőjével, olyan repülésről tárgyaltak, ahol a parancsnok Eileen Collins lett volna. Hillary Clinton szenátorasszony szintén teljes erőbedobással támogatja az ügyet.

 

 

Az 1995-ös, Eileen Collins meghívására a Kennedy űrközpontban tett látogatás résztvevői, balról: Gene Nora Jessen, Wally Funk, Jerrie Cobb, Jerri Truhill, Sarah Ratley, Myrtle Cagle és Bernice Steadman

 

 

Meg tudtuk volna csinálni

Visszatekintve, a többi űrhajósnő büszkeséggel vegyes szomorúságot érez. Irene Leverton, továbbra is repülőgépeket vezet, elmondta:

„Amit a legjobban szerettem volna az az, hogy repülhessek az űrbe. A fellövéskor felszabaduló hatalmas energiák, a világűr csendessége, odakint lenni, ahol a jövőnk fekszik. Alant a kék Föld rendkívüli mértékben inspiráló.”

Gene Jessen továbbra is reménykedik:

„Jelenleg az ország pilótáinak nagyjából 5 százaléka nő – továbbra is igen kicsi szám. Nem kvóta kérdése, a nők, igenis megszolgáltak azért, és megtettek mindent, hogy egy sugárhajtású gép baloldali ülését elfoglalhassák. Női pilóták a katonaságnál is szolgálnak, néhányan közülük elvégezték a tesztpilótává váláshoz szükséges valamennyi iskolát. Eillen Collins az első női űrrepülőgép pilóta, és már ott vannak a többiek is, hogy a nyomdokaiba lépjenek. A lányomat már semmiféle megkülönböztetés nem éri, bármi legyen is a választott hivatásának területe. Az igaz, hogy egyes területeken lelassítják előrehaladását, de legalább nem gátolják.”

Jerri Truhill szerint:

„Mindig is hangoztattuk, bármelyikünk képes lett volna abban a kapszulában repülni, és képes lenne ma is. Eileen Collins bebizonyította, hogy igazunk van, és ezért mi valamennyien igen büszkék vagyunk rá, valamint azért is, hogy befejezte az a munkát, amit mi kezdtünk el, még akkor is, ha a NASA-nak 35 évbe tellett, mire felfogta a dolog lényegét. A férfi ego igen erős hatalom, teljesen tönkre is tett bennünket. Nem szabad félreérteni a dolgot, mi valamennyien szeretjük a férfiakat, a legtöbbünk férjezett és gyerekeink vannak. Természetes, hogy harcoltunk a jogainkért, minek köszönhetően manapság a fiatal asztronauták, férfiak és nők, vállvetve dolgoznak együtt és ez így teljesen normális. Mindannyiunkat megelégedettséggel tölt el ez a helyzet.”

Jane Hart összegezte talán legjobban a szituációt, amikor néhány évvel ezelőtt, az egykori (1961-1968) NASA vezetőről, James Webbről, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy lehetetlenné tegye hölgyek bekerülését az űrhajósok csoportjába, a következőket állította: „Webb teljes és totális soviniszta volt, a legrosszabb fajtából. Ő tervezte meg a NASA politikáját, és ennek ez volt az eredménye.”

Később még az alábbiakkal egészítette ki: „Nem igaz az, hogy ’hosszú utat jártunk be, baby’. Mi mindig is ott voltunk – a NASA volt az, aki hosszú utat járt meg.”

 

Források:

Spaceflight 1999 Január – Colin Burges – Francis French: „Only Males Need Apply”

http://www.mercury13.com/

http://space.about.com/od/spaceexplorationhistory/a/mercury13.htm


 

Vissza a nyitólapra