GRAB - az első jelfelderítő mesterséges hold

 

 

1998. június 17-én a Nemzeti Felderítési hivatal és a Haditengerészet Kutató Laboratóriuma nyilvánosságra hozta a világ első, hadra fogható, jelfelderítő mesterséges holdjára, a GRAB-ra vonatkozó információkat. A törékeny, gömb-alakú műhold példányait a Szovjetunió területén kibocsátott radarjelek észlelésére használták.

 

1958 márciusának végén jártunk, amikor Reid D. Mayo feleségével és gyermekeivel éppen úton volt hazafelé Pennsylvaniából, valamiféle családi ügy intézéséből, a télvégén meglehetősen szokatlan erejű hóviharban. Új jelfelderítő rendszert épített be a USS Wahoo tengeralattjáróba Yokosukában, Japánban, amikor visszahívták az Egyesült Államokba, sürgős családi ügyben.

Most, ahogy a problémát orvosolta, megpróbált visszajutni Washington DC. melletti otthonába. Ám amint besorolt egy busz háta mögé a láthatóan hosszú ideig tartó dühöngő viharban és a rendkívül rossz látási körülmények között, elhatározta, hogy lehajt az útról a legelső adandó alkalommal. Ez éppen egy Howard Johnson étterem előtt történt, a pennsylvániai Turnpike közvetlen közelében.

Mayo a Haditengerészet Kutató Laboratóriumának (NRL) mérnökeként dolgozott Washington DC.-ben. Miután szolgált a II. Világháborúban, megkapta az okleveles mérnöki címet 1949-ben a George Washington Egyetemtől. Mint sok, hozzá hasonló korú fiatalember, ő is jelentkezett a világháborús veteránok számára létrehozott oktatási intézménybe. Felajánlotta országának szolgálatait, a haza pedig taníttatása által fizette ezt vissza. Ezután szakmai képesítését munkája révén hasznosította a kormányzat és az NRL számára.

 

1. ábra. A GRAB műhold. Jól láthatók a napelemei a bal felső és a jobb alsó részén. A négy kicsiny kidülledés, felül kettő és alul kettő, termisztorok. Ezek közvetítettek adatokat a szerkezet felületének hőmérsékletéről, de egyben antennaként is szolgáltak a jelfelderítést végző hírszerző berendezés számára.

 

A Haditengerészeti Kutató Laboratórium épületegyüttese a Potomac folyó partján terült el, Washington délkeleti részén, közel a „Kék Mezők” nevű helyhez. Miközben az elnevezés maga csodálatos képeket idézhet fel, a Kék Mezők igazából víztisztító telep volt, egészen pontosan: szennyvíztelep. A széljárástól és az évszaktól függően, olykor könnyfakasztó bűz terjengett. Az alkalmazottak azzal viccelődtek, még a festéket is képes lemarni a kocsijaikról.

Az NRL épületegyütteséből semmit sem lehetett látni a nemzet gyönyörű fővárosának nevezetességeiből. Ablakaiból a folyó túlpartján lévő házakra és a Virginiai Nemzetközösség ipari épületeire vetődhetett a pillantás.

A meglehetősen kieső elhelyezkedése ellenére az NRL fantasztikus munkahely volt a fiatal mérnökök számára, hiszen Amerika hidegháborús koponyáinak tekintélyes része is itt dolgozott, titkos költségvetési tételekből ellátva, közvetlenül alárendelve az ország döntéshozóinak. A Laboratórium adott helyet a tengeralattjáró-érzékelés és -kommunikáció kutatási területén a csúcstechnológiának. Jelentős alapkutatások is folytak itt. Tudósai pl. tanulmányozták a napszél hatását a Föld atmoszférájára. Hawaii-jal is műholdas kapcsolatban álltak, egy láncolat részeként – a Holdról visszaverődő jelek detektálása céljából.

Az 1950-es évekre a Laboratórium széles ismeretségre tett szert elsősorban az elektronika és a rádiózás terén végzett kutatásai kapcsán, mivel úttörő jellegű eredményeket értek el a jelfelderítés területén – mindenekelőtt az ellenséges országok kommunikációjának és radarjeleinek érzékelésében. Az intézet nevet szerzett magának az űrben is, bár nem szükségképpen jó nevet. Az NRL tudósai számos magaslégköri kísérletet hajtottak végre a lefoglalt német V-2-es rakéták segítségével. A Laboratórium fejlesztette ki a Vanguard rakétákat, valamint az e rakéták által szállított műholdak fejlesztésében is részt vett, továbbá, a rendkívül kifinomult technikán alapuló Minitrack követő rendszert. A Vanguard rakéta egyik alkalommal  azonban, az 1950-es évek elején, nagy létszámú érdeklődő szeme láttára a kilövőállásban felrobbant, ez az eset meglehetősen kínosan érintette az NRL-t, és a kudarc még mindig foglalkoztatta Reid Mayot azon a bizonyos hóviharos márciusban.

 

2. ábra. ábra. Az Egyesült Államok WAHOO nevű tengeralattjárója, kibocsátott periszkópokkal. Kicsiny radar-érzékelőt szereltek fel az egyik periszkópra, e készülékkel szerzett tapasztalatok inspirálták a GRAB jelfelderítő hírszerzési műhold megtervezését 1958-ban.

 

Mayo az Ellenintézkedések nevű csoportban dolgozott az NRL-nél, ezen belül pedig a tengeralattjárókkal foglalkozott. „A tengeralattjáró-kiszolgálás rávett minket arra, hogy szereljünk be egy kicsiny spirálantennát a periszkópba – mármint a periszkóp üvegébe. – mesélte Mayo egy telefonos interjúban. – És erősítsünk ehhez a spirálantennához egy dióda-detektort. Ez az összeállítás lehetővé tette a tengeralattjáró kapitányának számára, hogy egyfajta elektromágneses „füllel” rendelkezzen a felszín felett, miközben periszkóp „szemével” is végezhette a felderítést.” Ez az antenna felfogta a radarsugarakat – ez pedig élet-halál kérdést jelenthetett a tengeralattjáró kapitánya számára, aki megpróbált elrejtőzködni az ellenséges felderítő repülőgépek elől. A kristálydióda hihetetlen mértékben hasznos volt a kisenergiájú elektromágneses jelek felfogásában, és a Laboratórium munkatársai éppen csak elkezdték felkutatni a megoldásban rejlő lehetőségeket. A tengeralattjárókra szerelt radar-érzékelő csak az első volt a kifejlesztett berendezéseik közül. „Dolgoztunk a S-sáv és az X-sáv detektálhatóságán is – emlékezett vissza Mayo egy beszélgetés során az egykor történtekre, utalván az elektromágneses spektrum azon tartományaira, melyeket szintén figyelni szerettek volna. „Annyira jól működött a dolog, hogy arra gondoltunk, magasabbra kellene kissé emelni a periszkópot, esetleg egészen az orbitális magasságig – tette hozzá mosolyogva.

Miközben ült az étteremben, a hóvihar közepette, nem sokkal éjfél után, gondolatai a világűr felé kalandoztak. Mivel befejezte a munkát a Wahoo tengeralattjárón, eltűnődött rajta, vajon mihez fogjon hozzá legközelebb, a világűr pedig akkoriban igen „forró” területnek számított. „Mindenki a világűrről gondolkodott” – emlékezett vissza. - „Mindannyian teljes mértékben hisztérikussá váltunk a Szputnyikot követően.”  Még a Haditengerészeti Műveleti Központ főnöke is fogadalmat akart tenni az új határok mellett. „Arleigh Burke admirális felhívta a figyelmünket, hogy gondolkozzunk a világűr haditengerészeti hasznosíthatóságán. És mi megtettük.” Mayo elkezdett foglalkozni azzal a kérdéssel, vajon mikén lehetne egy radar-érzékelőt, olyasfélét, mint amilyet a Wahoora is felszereltek, orbitális pályára küldeni. Ám egyáltalán nem volt benne biztos, hogy bármiféle jelet is képes lenne felfogni akkora távolságból. „Ezért aztán elvégeztem néhány, a távolságra vonatkozó számítást, hogy megláthassam, képesek vagyunk-e egyáltalán érzékelni jeleket a földkörüli pálya magasságából.” Egy papírabroszra vetette matematikai számításait, miközben felesége és két gyermeke mellette aludtak az asztalnál. Tudni akarta, vajon a dióda-vevők képesek-e jelek érzékelésére messze a fejünk felett. „A számítósok pedig azt mutatták, hogy erre egészen tisztán képesek – akár 1000 km-es magasságban is” – számolt be róla. - „A leghíresebb munkáim egyikét egy közönséges papírabroszon dolgoztam ki” – fűzte hozzá nevetve.

 

A műholdas jelfelderítés kezdete

A jelfelderítés, beleértve a világűrt és a magaslégkör térségét, kiemelt fontosságú feladat volt az Egyesült Államok számára a II. Világháború befejezését követően. E tevékenységek felölelték a Holdról visszaverődő jelek felfogását, valamint magaslégköri kutatásokat különböző jelenségek után, melyek oly módon térítik el a rádióhullámokat, hogy azok felfoghatóvá válnak szerte a földgolyón.

 

3. ábra. A Haditengerészeti Kutató Laboratórium működésének korai időszakából származó, viszonylag kicsiny méretű műholdak összehasonlító ábrája. 1. Calibration Sphere, 2. LOFTI, 3. SolRad/GRAB, 4. SurCal, 5. Dodecahedron, 6. 2-Axis Dodecahedron, 7. 3-Axis Gravity Gradient, 8. Vanguard I.

 

A Légierő volt a vezető katonai szervezet a jelfelderítés területén. A számukra 1953-ban, a RAND Társaság által kidolgozott jelentés megjegyzi: „…mivel a Szovjetunió területe hatalmas, elektronikus jelek érzékelése a szárazföld belseje felől teljességgel lehetetlen akár a felszínről, akár a levegőből kíséreljék is azt meg. A Föld görbülete megakadályozza a jelek „normális” terjedését.” Egy évvel később a RAND társaság által a felderítő mesterséges holdakról kiadott egyik kulcsfontosságú jelentés megállapítja: „műholdak segítségével megoldható ez a probléma.” Habár a beszámoló túlnyomó többsége a televíziós alapú felderítő mesterséges holdakkal foglalkozott, emellett néhány további kulcsfontosságú alkalmazási lehetőséget is megemlít az elektronikus felderítő műholdakkal kapcsolatban. „Lehetséges – szögezi le a jelentés -, hogy az elektronikus felderítés területe egyenlő fontosságúvá válik a televíziós felderítő rendszerekével.”

1958-ban a szupertitkos amerikai kormányzati szerv, a Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA), tudósainak feladata volt a rejtjelezett kódok feltörése, a Szovjetunió területén kibocsátott radar- és kommunikációs jeleket pedig földkörüli pályán keringő visszaverő felületek felhasználásával szerették volna  továbbítani földfelszíni állomások felé. Tanulmányozták a rakétákkal a légkör felső rétegeibe juttatandó jelfelderítő berendezések szükséges fizikai paramétereit is. Az 1950-es évek végén az NSA tudósai fel is szereltek egy ilyen berendezést egy rakétára és nagy magasságba fel is bocsátották. A fellövés halasztásai miatt a jelfelderítő eszköz mindössze a szovjet nemzeti himnusz utolsó taktusait tudta venni egy tévétársaság által sugárzott műsorból – mielőtt éjszakára leálltak volna az adással. Az elképzelés azonban működött és nagy reményeket ígért.

 

4. ábra. A SolRad/GRAB műhold a Transit 2A tetején. A GRAB 1 volt az első csillagászati mesterséges hold, és ugyancsak az első volt a sikeres hírszerző mesterséges holdak sorozatában is.

 

Nem teljesen világos a mai napig sem, mikor kezdődött az első jelfelderítő mesterséges hold program. Az Egyesült Államok Légiereje beleolvasztotta ilyen jellegű kísérleteit a WS-117L kódnevű, 1958-ra kialakult felderítő műhold tervezetébe, habár a kezdő időpont továbbra sem egyértelmű. Az év novemberében a Légierő alvállalkozói szerződést kötött egy tanulmány elkészítésére a Haller Raymond & Brown nevű vállalattal, miként lehetne feltérképezni a szovjet blokk területén felállított radarberendezéseket. A Légierő emellett korai fázisában tartott egy másik elképzelés megvalósításának is, a Ferret (vadászmenyét) szubműholdak megépítésének.  Pontosabban, a Légierő egyszerre három Ferret rendszert is fejlesztett ekkoriban, a meglehetősen jellegtelen F-1, F-2 és F-3 nevekkel ellátva. Ám annak ellenére, hogy a Légierő hatalmas mennyiségű pénzek elköltésére kapott lehetőséget a Szputnyikot követően űrprogramokra, mégsem ez a szervezet alkotta meg az első működőképes jelfelderítő mesterséges holdat. Az Egyesült Államok Haditengerészete megelőzte őket.

 

Megragadva a lehetőségeket

Miután sikeresen megszabadult a hóviharból, Mayo visszatért a Haditengerészet Kutató Laborjába és újra elővette a papírabroszra vetett számításait Howard Lorenzennel, az Ellenintézkedési csoportt vezetőjével, „Aztán soha többé nem láttam azt a lehetetlen tárgyat.” – mondta Mayo. Ám Lorenzen és mások folyamatosan felkeresték az elkövetkező hónapokban újabb és újabb kérdésekkel, ami egyértelművé tette számára, valami történik a háttérben – komoly érdeklődést tanúsítottak a jelfelderítő mesterséges holdak iránt. Meg szerették volna építeni.

 

5. ábra. A GRAB 2 – Transit 3A páros indítása 1960 novemberében egy Thor Able Star hordozórakéta segítségével, a 17B jelű kilövőállásról a Légierő floridai, Patrick bázisáról. A rakéta nem érte el a kijelölt pályát, Kubára hullott, ahol megölt egy tehenet.

 

Lorenzen és az NRL felterjesztette a műhold tervét a Haditengerészethez 1958 júliusában, Tattletale (locsi-fecsi pletyka) Program néven. Az NRL tervei olyan mesterséges hold földkörüli pályára bocsátásáról szóltak, mely képes az S-sávú radarjelzéseket fogni az 1550-3990 MHz-es tartományban. Elsődleges célja a szovjet légvédelmi radarok, a „Gage”  (idomszer) és a „Token” (emléktárgy) néven illetett rendszerek felderítése. A műholdnak el kellett férni a Vanguard kicsiny, gömb alakú orrkúpjában, melynek fejlesztésében a Laboratórium részt vett a Nemzeti Tudományos Akadémia nevű civil szervezet közreműködésével.

„Készítettünk egy műanyag modellt, melyet aztán egy sík térkép felett használtunk, damilon lógattuk, így mozgattuk a térkép felett” – idézi fel Mayo. A modell segítségével demonstrálták, az egyes keringési pályákról belátható horizontokat. Azt is demonstrálták, hogy a mesterséges hold lényegében bármelyik irányból foghat jelzéseket, kivéve a saját maga alatti területet, az mintegy vakfoltként jelentkezik, ugyanis a légvédelmi radarokat sohasem irányították függőlegesen felfelé, ezért ilyen irányból nem is érhették el jelek a műholdat. Ez a „lyuk a fánkban”, ahogy Mayo nevezte, problémát okozott, de egyben lehetőséggel is szolgált. Annak lehetőségével, hogy esetleg meg tudják határozni a célpont helyét. Azt pontosan megtudhatták, hogy a kérdéses radarjel mikor tűnik fel a műhold horizontján, és ha eltűnik, majd később újra visszatér a jel rövid időn belül, akkor biztosak lehettek benne, a műhold áthaladt felette. „Sikeresen elfoghattunk jeleket, miközben a kérdéses terület felé közelítettünk, és ismét láthattuk, amikor már távolodtunk tőle, ezt az információt pedig felhasználhattuk a kibocsátási terület meghatározásához” – írta Mayo a „Feed Back” (Visszajelzés) című tanulmányában.

Júniusban a műholdat elkeresztelték GRAB-nak, (Galaktikus- és Háttérsugárzás angol nyelvű kifejezésének rövidítéséből. A „GRAB” egyébként „megragadást”, „megkaparintást” jelent). Az elnevezést szigorúan titkosították, senki még csak nem is ismerhette a megfelelő titkosszolgálati jogosultság nélkül. Az elnevezés maga tudományosnak hangzott, habár a tevékenység egyáltalán nem ilyen jellegű volt. Mayo elmondta, amikor a névválasztás kapcsán beszélt, „A szerkezet felmegy, és megkaparint mindent, amit csak képes.”

 

6. ábra. A GRAB 3, az INJUN és a Transit 4A előkészítése az 1961 júniusi startra. Az INJUN és a GRAB szétválasztása nem sikerült, a kisugárzott jelzéseik interferáltak egymással. Emiatt az Iowa-i Egyetem a saját műholdját páros napokon használta, míg a Haditengerészet a maga GRAB egységét páratlanokon.

 

A GRAB számára azonban szükség volt egy fedőtörténetre. A műhold ugyanis nem vitt magával magnetofont, a Szovjetunió határainál felállított földi állomások felé folyamatosan sugározta a jeleket, miközben ténylegesen, a titkosszolgálat szavaival élve „tiltott terület” felett tartózkodott. Kis rádióállomásokat kellett felszerelni a baráti országokban szerte a világon. „Megmondták nekünk, fedőtörténetre van szükség – mondta Mayo. - Valamit ki kellett találni, hogy megindokoljuk teszem azt egy Pakisztánban felállított rádióállomás szükségességét.” Így hát elhatározták, együttműködnek más műholdas küldetésekkel, melyek teljesen törvényesek és tudományosak; így a Haditengerészet számára megoldották a hivatalos indoklást, miért van ezeknek a műholdaknak a felbocsátására szükség.

A küldetés, amit kitaláltak, a Nap tanulmányozását szolgálta, különösen a Nap által kibocsátott röntgensugarakra koncentrálva. Herbert Friedman, az NRL egyik tudósásza, 1949-ben bizonyította, a Nap röntgensugarakat is kisugároz. Több rakétát is felbocsátott, a megfelelő vevőkészülékekkel ellátva, a naptevékenység tanulmányozása céljából. Az NRL igazgatója, Peter Horn kapitány, megkereste Friedmant a GRAB számára kifejlesztendő tudományos programmal kapcsolatban. Mayo visszaemlékezett arra, hogy Friedman szerint a rakétafellövések pusztán időpazarlások. „Látta ugyanis egyik alkalommal, amikor a Vanguard rakéta ’leissza magát Florida vizébe’ a kilövést követően. – tette hozzá Mayo. Megvoltak neki ugyanis a maga V-2-es rakétái. A V-2-esek pedig minden további nélkül tudtak számára úgy 2-3 percnyi adatot szolgáltatni. Semmiféle együttműködést nem akart velünk. Nem kapott érte semmi pénzt, és egyáltalán nem akart semmit sem tenni az ügy érdekében.”

Friedman nem így emlékszik vissza. „Az én csoportom feladata volt, hogy mindenkor szemmel tartsa a felbocsátásra kerülő dolgokat” – jegyezte fel évekkel később. A dolog iránt, miszerint valaki más fizet a mesterséges holdért, mely lehetővé teszi számukra, hogy adatokat gyűjtsenek a Napról, nem olyasmi volt, ami miatt bármi panasza is lett volna. Az NRL a Haditengerészet része volt, nem pedig valami főiskolai oktatócentrum.

Friedman és kutatócsoportja kidolgozta a tudományos küldetés részleteit a mesterséges hold számára. Két munkatársát átengedte a GRAB program tökéletesebb végrehajtására. A tudományos program részeként a napkitörésekből származó röntgensugarak detektálását kívánták megoldani. A program a SolRad (Solar Radiation – napsugárzás) nevet kapta. A műholdon helyet kapott egy röntgensugár ionizációs kamra és két Lyman-alfa ionizációs kamra. „Lényegében ez volt az első asztrofizikai obszervatórium az űrben” – emlegette Friedman, a mesterséges hold feletti büszkesége fényében.

A Horn kapitány által javasolt fedőtörténet e műhold esetében különbözött az akkoriban használatos kémműholdak számára kidolgozott fedőtörténetektől. A tudományos jellegű fedőtörténetek elterjedtek voltak természetesen. Az U-2 kémrepülőgép hivatalosan a felsőlégkört tanulmányozta. A GENETRIX felderítő ballon pedig, ismét csak hivatalosan, a felhővel való fedettséget fotózta. A Discoverer sorozat tagjai tudományos és műszaki jellegű műholdak voltak – hivatalosan -, míg valójában a Corona felderítő mesterséges hold kameráját szállították. A SolRad mindezektől különbözött; valóban tudományos mesterséges hold volt és igazi tudósok fáradoztak küldetésének összeállításán. A műhold által szállított adatokat nemzetközi konferenciákon mutatták be. Miközben az adatok egy része a nyilvánosság számára is elérhető volt, a katonai küldetés által szállított ismeretek természetesen titokban maradtak.

 

7. ábra. A Composit 1 fellövésére 1962 januárjában került sor. Jól látható a SolRad/GRAB 4 felül. Az INJUN 2 az előtérben van. A Lofti IIA nem látható a képen, mert eltakarja a védőlemez. A Secor I kis része kivehető a bal oldalon. A SurCal I-et az Agena második fokozatához rögzítették. A hordozóeszköz nem érte el az orbitális pályát.

 

„A SolRad úgy ment tovább, mintha egyfajta hívatlan vendég lett volna” – jegyezte le Mayo. A tudományos program párhuzamos folytatása azonban további problémákat vetett fel. „Azt akarták, hogy folyamatosan figyeljük a Napot – emlékezett vissza Mayo. - Mi azonban nem akartuk nézni a Napot. Sohasem. A Földet akartuk nézni.” A felderítés elsődlegessége mellett a tervezőknek kompromisszumot kellett kialakítani a műhold megalkotása során. A szerkezet spinstabilizált volt, a felületén körkörösen elhelyezett műszerek és érzékelők pedig mind hírszerzési, mind napsugárzási adatokat is gyűjtöttek. Nem volt mozgó alkatrész.

A Haditengerészet mindenki számára előadta a tervét, aki csak hajlandónak mutatkozott meghallgatni, beleértve a Védelmi Minisztériumot, és a CIA-t. 1959 nyarán a GRAB tervezőgárdája részletesen bemutatta elképzeléseit a Fehér Háznak is, ahol nagymértékű szkepticizmusba ütköztek, jellemzően az olyan kormányhivatalokra, melyek minden új programmal kapcsolatban gyanakodni kezdenek annak költségességét illetően, és természetesen a katonai riválisaik tekintetében is aggódnak.

A tervezőcsoport tájékoztatott néhány tagot az Elnöki Tudományos Tanácsadó Bizottságból (PSAC) is; a tagok között volt az a tanácsnok is, aki eldönthette, melyik műholdas program kapjon hivatalos támogatást. Akár hogy is, legalább egy olyan személy volt a PSAC tagjai közül, akit egyáltalán nem nyűgözött le a kezdeményezés. Megjegyezte, a műhold nem lesz képes nagy pontossággal megjelölni hol találhatók a radarberendezések. Mindez természetesen politikailag is kockázatos volt, egyúttal nagy esélyt adott a kompromisszumos megoldásnak. A Fehér Ház számára eljuttatott javaslatban támogatták a hírszerző program titkosítását és a látszólag békés űrprogram mögé rejtését, így viszont a lelepleződés veszélyét kockáztatták. Ha külföldi tudósok, de akár amerikai tudósok is, felfedezik, hogy a műhold titkos hírszerző küldetést is ellát, mindez igen kellemetlen következményekkel járhatott. Más kutató küldetésekre is kihathat, és a gyanú árnyékát vetheti a valójában tudományos küldetésekre is, azokat is kémkedéssel vádolhatják. Civil tudósokat tehetnek ki ennek a kockázatnak.

A GRAB bürokratikus nehézségekkel is szembesült. Megvolt a lehetősége annak, hogy „nagy eséllyel messze túllépi a tervezett költségeket”, ahogy a hivatalos feljegyzések minderről beszámolnak. A kormányzat már meglehetősen leégett a Vanguard program kapcsán, mely sokkal többe került a tervezettnél és a nemzet tévénézőinek szeme láttára vallott kudarcot 1957 novemberében. Végül a Fehér Ház hivatalosan figyelmeztetett: „Ha a Haditengerészet belép a felderítő műholdakkal kapcsolatos játszmába, semmi sem fogja megállítani a hadsereget, hogy maga is ne csináljon valami hasonlót, ekkor ugyanis három különböző szervezetnek kellene fizetnünk egymással versengő projektekért.” Valójában a Szputnyik által vezényelt ébresztőt követően, kevesebb mint két éven belül, valamennyi katonai szervezet további pénzügyi támogatásokat kért katonai űrprogramjaik megvalósítása céljából. A Légierő holdbázisokat és hiperszonikus űrrepülőgépeket akart. A hadsereg rakéta-arzenált. Valamennyi tervet az Eisenhower kormányzat keresztülhúzta, csak egészen korlátozott mértékben támogatta a katonai űrkutatást, robotokkal végrehajtott küldetések szintjén.

Az aggodalmak ellenére a GRAB program hivatalosan is támogatást kapott Eisenhower elnöktől 1959. augusztus 24-én. A programot a „Sétapálcák” nevű biztonsági ellenőrző rendszer hatáskörébe rendelték, ez azt jelentette, kevesebb mint 200 embernek volt hozzáférése a részletekhez Washington DC körzetében. Az NRL mérnökei így megkapták a kívánt támogatást az elképzelésük megvalósítására, most már csak annyi volt a feladatuk, hogy mindezt végre is hajtsák. Reid Mayo a műhold hírszerzési tevékenységéért felelt.

A GRAB-ot a standard Vanguard műholdnak megfelelően alakították ki. A kezdeti változat – mely visszazuhant a földre azon az emlékezetes 1957 novemberi napon -, mindössze 15.24 cm átmérővel rendelkezett. A standard verzió, ehhez képest, már elérte az 50.8 cm-es nagyságot – körülbelül két és fél szeresét egy futball labdának. A tervezet mérnökei komoly kihívással szembesültek. Bele kellett illeszteniük a rádióvevő készüléket a maga antennáival egy csupán 19 kg-os műholdba, melynek napelemei mindössze 6 wattnyi áram termelésére voltak képesek. Dolgukat nehezítette, hogy a megtermelt energia egy része a röntgensugár detektor ionizációs kamrájának működtetéséhez kellett, továbbá a két Lyman-alfa ionizációs kamrához – a küldetés tudományos részének energia-ellátásához.

Az Ellenintézkedések Csoport tagjait, akik részt vettek a tervezetben,  elrejtették azok elől, akik a műhold tudományos küldetésén dolgoztak. Mayo felidézett néhány korlátozást: „Egész egyszerűen megtiltották az Ellenintézkedések Csoport tagjainak, hogy nappal végigmenjenek a műhold építésének helyet adó épületbe vezető sétányon. Éjféltájban kellett átmennünk, a vázat és az antenna-rendszert a tetőn át kihoznunk a szinte teljes sötétségben, és hasonlók.” Friedman, egyedül, soha nem tudta meg, hogy a műholdja időnként eltűnt az épületből. A pótlólagos biztonsági rendszer működött: sokan, akik a SolRad rendszeren dolgoztak, soha semmit nem tudtak meg a GRAB-ról.

 

8. ábra. A GRAB megalkotásában döntő szerepet játszók csoportja az egyik földi vevőállomás előtt. Alsó sor, balról jobbra: Howard Lorenzen – az Ellenintézkedések Csoport vezetője; Irving E. Willis parancsnok – telepvezető tiszt; William Edgar Withrow – a vevőállomás rádiós mérnöke. Középen, balról jobbra: PO2 Lee – hírszerző operátor; PO1 Hilbert R. Hubble – hírszerző operátor. Felső sor, balról jobbra: Reid D. Mayo – GRAB program-irányító; John K. Wulfhorst hadnagy – telepvezető operációs tiszt.

 

Habár a titkosítás igen alapos volt, néhány ember, aki tudta, hogy valamiféle katonai érintettsége is van a programnak, gyanakodni kezdett a célokkal kapcsolatban. „Nem szóltak nekem erről semmit – mondta Friedman -, azonban rájöttem, minden erőlködés nélkül. Az NRL mindig is érdeklődést tanúsított a jelfelderítés iránt. „Tudtam, évekkel ezelőtt már dolgoztak rajta, hogy a teljes Sugár Berek katonai területet igényeik szerint kialakítsák.” Friedman szavai egy törölt kezdeményezésre utalnak, mely keretében hatalmas rádióteleszkópot építettek volna a Holdról visszaverődő szovjet radar- és kommunikációs jelek érzékelésére. „A titkosítás rendkívül szigorú volt. Nem ismertem a GRAB nevet sem egészen addig a szimpóziumig, ahol először került feloldásra a titkosítás alól, 1998-ban. Habár Friedman tudta, hogy az ő kísérletei csak valójában másodlagosnak számítanak az épülő mesterséges holdon az igazi mellett, a programon dolgozó gyakornokok még azt sem tudták, egyáltalán létezik valamiféle titkos küldetés is.

Pete Wilhelm fiatal mérnök volt akkoriban, 1957-ben végzett okleveles mérnökként a Purdue Egyetemen elektronikai mérnök szakon.  1959 márciusában kezdett dolgozni az NRL Elektronikai Osztályán. A megelőző év nyarán, Eisenhower elnök és a Kongresszus megalapította a NASA-t. Nagyjából 120 NRL munkatárs, főként azok, akik a Vanguard programon dolgoztak, átkerültek az új, civil űrhivatalhoz, magára hagyva a Laboratóriumot űrkutatási szakembereik nélkül. Amikor az új Műhold Technikai Csoportot megalakították, Wilhelm náluk kezdett el dolgozni, Martin Votaw irányítása alatt, olyasmin, amiről azt gondolta, teljes egészében tudományos mesterséges hold.

 

9. ábra.  földi vevőállomás belseje.

 

„A Műhold Technikai Csoportnál dolgoztam talán hónapok óta, vagy így valahogy, amikor egy napon Marty és még néhány ember a következőket mondta: ’Szeretném, ha velem tartanál a Monitor Terembe’, abba a fémfalú szobába, ahol a rádió-berendezéseinket tesztelhettük úgy, hogy semmiféle jel nem hagyta el a helyiséget.” Ez volt a legtitkosabb hely az egész területen, de egyúttal kicsi volt, borzasztóan meleg és rendkívül kényelmetlen. „Így hát beléptem a terembe, ahol már Mayo ott volt, valamint Vince Rose és még néhány további ember, valamennyien összezsúfolódva abba a parányi helyiségbe. Mire megszólaltam: ’MI a pokol folyik itt?’ Erre azt a választ kaptam: ’Szeretnénk, ha csatlakoznál ahhoz a programhoz, melyen éppen dolgozunk. Szigorúan titkos.’ Ezután előadták nekem, van egy másodlagos hasznos teher is a műhold belsejében, amiről fogalmam sem volt korábban. Ezután a második emeleten kezdtem el dolgozni, a teljes tervezet kellős közepében.” Wilhelm csak mosolyog, amikor visszaemlékszik meglepetésére: „Egyszerűen lesöpört a hír a lábamról…”

Wilhelm feladata a telemetriai rendszer kifejlesztése volt, e berendezés segítségével tudott a mesterséges hold kommunikálni a Földdel. A műholdnak négy teleszkópikus antennája volt, ezek a kilövés alatt összecsukott állapotban repültek és csak akkor nyíltak ki, amikor a műholdat már megforgatták. Az elektronikus berendezések a határon teljesítettek. „Minden rendkívül kockázatos volt – mondta Wilhelm. – És rendkívül törékeny, hiszen a lehetőségek határán működött – vagy nem működött.” A radarjelek felfogására kristálydiódákat már számos esetben alkalmaztak, de sohasem tervezték őket világűri körülmények közepette való működésre, vagy egyáltalán, hogy túléljék az odavezető utat. Nagy körültekintéssel kellett velük bánni. Nagyon sérülékeny, a műhold palástján elhelyezett  termisztorok segítségével fogták fel a jeleket. Amellett, hogy jelfogóként dolgoztak, a termisztorok nyilvános tudományos küldetést is végrehajtottak, mivel gyenge elektromos áramot keltettek, ahogy felmelegedtek, így jelezni tudták, milyen mértékben melegszik a mesterséges hold az orbitális pályán, ami segített eltervezni a hővédelmet a további mesterséges égitestekhez..

 

A GRAB szárnyakat kap

A tervek szerint a GRAB egy másik műhold tetején utazott, az NRL riválisa által kifejlesztett, egyetemi bázisú, Alkalmazott Fizikai Laboratórium (APL) által a Haditengerészet számára készített, Transit nevű mesterséges holdon. Az APL 50 percnyi autóútra volt Washington külvárosától, Marylandben. Mindkét műholdat egy Thor Able Star rakétára szerelték, a GRAB a Transit tetején; és együtt állították őket pályára. 1960. április 13-án  már felbocsátottak egy Transit 1B mesterséges holdat, igaz, műszerezettség nélkül, Cape Canaveralból. A küldetés során tesztelték a szétválasztási technikát és kialakítottak egy 373 x 748 km-es pályát 51.3 fokos hajlással.

 

10. ábra. A szovjetek „Gage” (idomszer) nevű radarállomása (NATO-kód).

 

Miközben a szétválasztási eljárást tesztelték, az NRL befejezte a GRAB műhold kifejlesztését, ezzel párhuzamosan kialakították a szárazföldi vevőállomások láncolatát 1960 májusára. Eisenhower elnök hozzájárult az első indítás végrehajtására 1960 május 5-én, mindössze négy nappal Gary Power U-2-es felderítő repülőgépének szovjet területek fölötti lelövését követően. Reid Mayo és az Ellenintézkedések Csoport néhány további tagja lent volt a Fokon, hogy segítsen a műhold integrálásában a rakéta csúcsára. „Amikor a televíziós kamera a közönséget mutatta „Elmentünk Dodge City-ből” – mesélte nevetve. Egyértelmű parancsot kaptunk, ne engedjük magunkat fotózni a műholddal együtt, nehogy valakinek eszébe jusson megkérdezni, mit keresnek olyan emberek a napsugárzás megfigyelésére felbocsátandó műhold közelében, akik radarjelek detektálásával foglalkoznak. Mindezek eredményeként: „Nem szerepeltünk egyetlen felvételen sem, mely a fejlesztőket és a kilövésen dolgozó személyzetet ábrázolta, habár ott voltunk” – utalt rá.

Az első komplett GRAB műholdat 1960. június 22-én indították, egy Transit 2A műholdra illesztve, Thor Able Star hordozórakétára erősítve, a 17-es számú startkomplexumból, Cape Canaveralból. A GRAB műhold, melyre SolRad 1 néven is hivatkoznak, 614 x 1041 km-es, 66.7 fokos hajlásszögű orbitális pályára állt. Mayo személyesen is megtekintette a startot és rendkívüli mértékben lenyűgözte a hanghatás. Nem is annyira az eredmény. „Igen jó pálya volt – emlékezett vissza rá. - Nem tökéletes, de elég jó.”

A Transit és rajta a GRAB spinstabilizált volt, az Able fokozat adta meg számukra a szükséges perdületet. A gyorsítófokozat leválasztását és a szétválást követően, az elképzelések szerint, a Transit kistömegű ballasztsúlyokat dobott le magáról, hogy kissé csökkentse pörgési sebességét, ahogy a korcsolyázó kinyújtott karjával teszi ezt. A GRAB azonban megtartotta a percenkénti hatvanas fordulatszámát, pontosan ezt használva ki önmaga stabilizálásához.

Pete Wilhelm nem utazott Floridába megnézni a startot. Ehelyett leragadt Washingtonban, ahol esténként mérnöki tanulmányai folytatásához szükséges előadásokat hallgatott, valamint a sorozat következő műholdján dolgozott. „Felmentem az épületünk tetejére és felállítottam egy antennát hogy követhessem a műhold első átvonulását Washington fölött – emlékezett vissza. – és amikor meghallottam a SolRad adóját, amint menetrendszerűen megszólalt, én voltam a legboldogabb fickó a világon, mivel saját kezemmel segítettem megépíteni azt a bizonyos adót.”

Reid Mayo a kilövést követően Floridából Hawaiira ment. Július 5-én a Haditengerészet Kommunikációs állomásán tartózkodott Wahiawa-ban, Oahu szigetén, az Ellenintézkedések Csoport számos tagjával együtt. „A SolRad a Vanguard frekvenciáján, 108 megahertzen működött – idézte fel. – Ezt használtuk vezérlő frekvenciaként.” Hallgatták a SolRad jeleit rádiókészülékeiken, figyelték a Doppler-eltolódást, miként a műhold közelebb és közelebb jön. Amikor megállapították, hogy éppen felettük jár, Ed Dix-szel, aki a világűr/Föld interfész felelőse volt, bekapcsoltatták a hírszerzési jeleket közvetítő adót. Mayo mindezt valóságos csodaként írta le, hiszen már az első mesterséges hold tökéletesen működött. „Millió dolog tönkremehetett volna – mondta -, de egy sem tette.”

 

11. ábra. A szovjetek „Token” (emléktárgy) nevű radarállomása (NATO-kód).

 

Az akkoriban tesztelt felderítő mesterséges holdakkal ellentétben, a GRAB viszonylag hosszú élettartamú volt. Nem pusztán néhány napra terjedő, „egylövetű” küldetést teljesített. A felderítő program provokatív jellege felett érzett aggodalmai miatt Eisenhower elnök meglehetősen szoros kontrolt követelt meg a műhold kapcsán. „Eisenhower ragaszkodott hozzá, hogy a rendszer lekapcsolható legyen, ha erre utasítást ad. – mesélte el Mayo évekkel később. – „Eisenhower mindössze annyit engedett meg, hogy 23 alkalommal bekapcsolhassuk. Rendkívüli módon ideges volt az átrepülések miatt. … Soha nem engedte meg hogy a műholdat két egymást követő átrepülés során bekapcsoljuk.” Gyakran megtörtént, hogy több, egymás utáni napon át sem engedte bekapcsolni. Ezek a megszorítások igen nehézzé tették a munkát, és a helyzet nem is változott mindaddig, amíg John F. Kennedy nem lett az elnök. „Innentől kezdve már egy másik játszmát játszottunk. Kennedy engedélyt adott a műhold bekapcsolására, amikor csak az üzemeltetők akarták.

Azon tudósok számára, akik a fedő tudományos programon dolgoztak és ismerték a műhold valódi küldetését is, a titkos feladatok párhuzamos végrehajtása csak kevéssé volt zavaró az ő kutatásukra nézve. „Csak a háttérgondolataink között merült fel, hogy a dolog robbanásveszélyes” – mondta Friedman. Akkoriban azonban nem különösebben zavarta őket, hogy ha lelepleződne a tényleges cél, esetleg félbeszakítaná tevékenységüket. „Mindent publikáltunk, ami tudományos szempontból számított – tette hozzá Friedman. – De különösebben nem aggódtunk túlságosan efelől.” Tudta, hogy eredményeik megbízhatóak, bizonyították, hogy a Napból érkező röntgensugarak, nem pedig az ultraibolya sugárzás tehető felelőssé a Földön tapasztalható rádióinterferenciáért napkitörések idején. A titkos küldetéssel szemben, mely folyamatos elnöki jóváhagyást igényelt, „soha semmi módon nem keltettük fel Eisenhower figyelmét” – összegezte Friedman.

A viszonylagosan magas elliptikus orbitális pályáról a műhold viszonylag nagy „lábnyommal” rendelkezett (annak a területnek a nagysága, melyről képes volt rádiójeleket fogni), egészen pontosan 6112 km átmérőjű térségből tudott adatokat gyűjteni. Összehasonlításképpen a Haditengerészet P2V Neptune „Ferret” (vadászmenyét) repülőgépe, felszerelve jelfelderítő műszerekkel, mindössze 741 km-es átmérőjű területről. A repülőgép tevékenységét bekorlátozta a szovjet határ közelsége. A GRAB által sugárzott adatok, mélyen a szovjet terület fölül, különös megelégedettséggel töltötte el a műhold irányítóit.

 

 

12. ábra. A GRAB-rendszer működése. 1. a horizont fölé kisugárzott radarimpulzusok; 2. a világűrben, a horizonton túl, radarjelek érzékelése és továbbítása; 3. az átjátszó-berendezés által továbbított jelek vétele és rögzítése; 4. az adatokkal teli szalagok központba gyűjtése; 5. a szalagok kiértékelése és szétosztása; 6. a szalagok felhasználása ELINT (elektronikus hírszerző) programokhoz; 7. a szalagok felhasználása stratégiai tervezéshez.

 

Mindenekelőtt azonban hozzá is kiellett jutni az adatokhoz. A GRAB nem vitt magával fedélzeti adatrögzítő berendezést, ennélfogva csak akkor tudta lesugározni az érzékelt jeleket a földre, a Szovjetunió perifériás területeire, ahol azokat magnetofonra vették, amikor felfogta azokat. Az adatok nagy részét Bremerhavenben, Németországban rögzítették. A különböző földi vevőállomásokról a szalagokat időnként összegyűjtötték és az Egyesült Államokba szállították. Ott valamennyiről másolatokat készítettek, ezeket pedig elküldték a Nemzeti Titkosszolgálatnak (NSA) Fort Meade-be, Marylandbe, Washingtonhoz egészen közel, valamint a Stratégiai Légiparancsnokság (SAC) főhadiszállására a Légierő Offut-i bázisára, Omahába, Nebraska Államba.

„A SAC briliáns munkát végzett az adatok feldolgozása során” – mondta Mayo. Szabályosan beleborzongtak a megkapott ismeretekbe. Annak ellenére, hogy a műhold tevékenységét a Haditengerészeti Hírszerzőhivatal igazgatója irányította, a kapott ismereteket elsősorban az NSA és a Légierő hasznosította. A SAC az Oroszország fölé esetlegesen támadási céllal berepülő bombázó repülőgépek személyzetének segített az útvonal megtervezésében. Lehetővé vált ily módon a megjelölt célok biztonságos elérése a légvédelmi radarok kikerülése révén. Lehetőség nyílt a radarok működési karakterisztikáinak behatárolására is, ezáltal segítve a bombázó személyzetét, hogy megtehessék a szükséges ellenintézkedéseket. „A fotófelderítő küldetés (CORONA) valószínűleg sokkal produktívabb volt.” – ezzel az állítással Mayo is egyetértett. A GRAB védelmében azonban Wilhelm hozzátette: „Ha a SAC-nál alkalmazott egyik fickó vagy, és megpróbálod kitalálni, miként juss be hozzájuk [az oroszokhoz], a dolog máris rendkívül fontosságúvá válik.”

Habár az oroszok lekapcsolták az összes radart, amikor másfajta mesterséges holdak érkeztek területük fölé, soha nem tették ezt a GRAB esetében, nyilvánvalóan annak tudatában, hogy a műhold valóban az, aminek a fedőtörténete is állítja. A szovjetek egész egyszerűen bekapcsolva hagyták radarkészülékeiket, minek köszönhetően a GRAB képes volt detektálni frekvenciáikat, a szkennelési gyakoriságukat és hatótávolságukat. Sikerült meghatározni a különbséget az alacsonyabb frekvenciájú kutató radarok és a magasabb frekvenciájú célmegjelölő radarok között. A helyszíneket beazonosítani azonban nem volt könnyű.

 

 

13. ábra. A szovjet „Gage” és „Token” típusú radarkészülékek érzékelhetősége különböző magasságokból – mérföldben megadva.

 

A Ferret (vadászmenyét) típusú repülőgéppel rendszeresen provokálták az ellenfelet radarkészülékei bekapcsolására, ezt a technikát azonban a GRAB műhold esetében sohasem alkalmazták. Ha egy radarberendezés nem volt éppen bekapcsolva, amikor a mesterséges hold elrepült a közelében, amint ez általában így történt, akkor nem volt semmiféle hírszerzési szempontból fontos begyűjtendő adat. Azonban a szovjetek részéről elkövetett hiba jelentős hírszerzési értékkel bírt az NRL számára. German Tyitovnak a Vosztok-2-vel, 1961. augusztus 6-án végrehajtott űrrepülése során a földi irányítás elvesztette a kapcsolatot a kozmonautával. A szovjetek valamennyi, a világűr térségét kutató radarjukat bekapcsolták, köztük egy, az  antiballisztikus rakétákat vezérlő radart (ABM) is, éppen olyant, melynek létezéséről korábban nem tudtak az Egyesült Államokban. A GRAB szovjet területek fölött repülve érzékelte a szokatlan frekvenciát és továbbította az erre vonatkozó adatokat az egyik földi állomásra. A kicsiny mesterséges hold azonban hamarosan kikerült a látószögből és a további, általa lesugárzott jelek, elvesztek. Akárhogy is, a küldetés megerősítette, amit a hírszerzési szakemberek már hosszú ideje állítottak, - miszerint, a szovjetek rendelkeznek ABM radarral.

Az első műhold 10 hónapon át működött. Mivel fémből készült, és spinstabilizált volt, idővel lelassult a Föld mágneses terével való kölcsönhatás miatt. Ahogy csökkent a pörgési sebessége, a szerkezet elkezdett billegni, és a röntgensugárzás-detektorok, körös-körül felszerelve a mesterséges hold „egyenlítője” mentén, nem voltak képesek folyamatosan érzékelni a napsugárzás megfelelő tartományát. Ez igazából nem okozott problémát a burkolat termisztorai számára, merthogy a műhold teljes felületén felszereltek ilyen egységeket. Így, a küldetés nyilvános része hamarább befejeződött, mint a titkos.

A második fellövésre egy Transit 3A műhold társaságában 1960 novemberében került sor. Látványos kudarccal végződött. „Olyan helyen csapódott be, ahová nem engedték meg, hogy belépjek” – idézte fel az eseményeket Mayo 38 évvel a történtek után. Ez a hely Kuba volt, akkoriban vált kommunista országgá, és elsődleges célpontjául szolgált Eisenhower gyűlöletének. Amikor a Transit és a SolRad 2/GRAB becsapódott Kubába, a jelentések szerint megölt egy tehenet. A Castro vezette kormányzat nyíltan támadta az amerikaiakat mire az Egyesült Államok kormányzata meglehetősen zavarba jött. Az ügy részletéhez tartozik, hogy a kilövőállás raktárépületének hátsó falára, Cape Canaveralban, a falra festett Thor rakéták sziluettje mellé, valaki odafestette a tehenet eltaláló mesterséges hold karikatúráját…

A harmadik GRAB 1961. június 29-én indult és sikeresen el is érte a kijelölt pályát. A GRAB 3 a Transit 4A, és a Iowai Egyetem munkatársa, James Van Allen által készített, INJUN nevű mesterséges hold társaságában startolt. Habár a GRAB 3 és az INJUN leválasztásra került a Transit 4A-tól, egymással továbbra is összekapcsolva maradtak. Azonban így is megfelelőképpen működtek. Viszont probléma jelentkezett, ugyanis az INJUN telemetriai rendszere interferált a GRAB azonos célú berendezésével és viszont. Így, a két műholdat üzemeltető társaság, kompromisszumos megoldást talált: „Van Allen a hónap páros napjain használta a műholdját, mi pedig a páratlan napokon” emlékezett vissza Mayo nevetve. A lesugárzott adatmennyiség így csökkent, ám Mayo továbbra is úgy gondolta, a küldetés nagyon sikeres volt. „Valami egészen klassz dolgot hajtottunk végre ezzel a mesterséges holddal” – jegyezte meg.

A SolRad a Vanguard 108 MHz-es frekvenciáját használta, azonban a GRAB egykori frekvenciája titkos, és továbbra is az marad. „Laurence Frost ellentengernagy, a Haditengerészeti Titkosszolgálat igazgatója, megkérdezte Lorenzent a GRAB adójának frekvenciájáról – emlékezett vissza Mayo. – Lorenzen így válaszolt neki: ’Admirális úr, önnek nincs szüksége rá, hogy ezt tudja’ – folytatta Mayo látható élvezettel. – Frost elvörösödött. Rendkívül dühöznek tűnt.  Senki soha sem hallotta, hogy bárki is így beszélt volna vele. Végül megnyugodott és így szólt: ’Tudja mit? Igaza van. És jobban teszi, ha mindenki másnak, aki megkérdezi, ugyanezt a választ adja!’”

A negyedik fellövést 1962. január 24-én hajtották végre. A küldetés neve Composit 1 és Buckshot (őzsörét) néven vált ismerté. A Transit mesterséges hold helyett a GRAB egy sorozat kisebb, az NRL által épített műhold társaságában repült. A hordozórakéta azonban soha nem érte el a kijelölt pályát, és a Buckshot az Atlanti-óceánban végezte.

Az első négy kilövést a Thor Able Star rakétával hajtották végre, a programot azonban később átszervezték a Scout hordozórakétákhoz, ez utóbbi a NASA hordozója volt, bár igaz, a Egyesült Államok Légiereje használta katonai célú indításokra. Ez a döntés egyáltalán nem volt népszerű az NRL mérnökei körében. „A Thor Able Star egyáltalán nem volt megbízható – mondta Wilhelm. – A Scout rakétáról kiderült, hogy még annyira sem.” Mayo egyáltalán nem rajongott azért a rakétáért, amit kapott. „Számos közülük vágott kisebb-nagyobb krátert” – tette hozzá. Egyik ezek közül az ötödik és egyben utolsó GRAB indítás, 1962. április 26-án. Nem az első GRAB indítás volt Scout hordozórakéta felhasználásával, ám első volt, ami a Vandenberg-i Légibázisról, Kaliforniából történő indítást illeti. A GRAB ráállt, amiként azt a kilövést irányító csoport tagjai egymás között mondogatták, egy „óceán-szinkron pályára”, valahol a Csendes-óceán partjainál csapódott be. A Haditengerészet egyáltalán nem tartotta a dolgot szórakoztatónak. Megmondták a Légierőnek, soha többé ne használják a megbízhatatlan Scoutot.

 

 

14. ábra. A GRAB műhold érzékelési sávja.

 

A Védelmi Minisztérium részéről Robert McNamara áthelyezte a Haditengerészet valamennyi felderítő műholdprogramját a Nemzeti Felderítő Hivatalhoz (NRO) 1962. június 14-i döntésével, a GRAB egyike volt az átadott projekteknek ennek az új, szigorúan titkos hivatalnak. A műholdakat továbbra is a Haditengerészet Kutató Laboratóriuma építette és működtette, ahol további ötleteket fogalmaztak meg a jelfelderítő mesterséges holdak számára. A második GRAB/SolRad rendszer 1963-ban lépett szolgálatba a SolRad 6 elindításával és egészen 1967-ig folytatták a felbocsátásokat a POPPY titkosított kódnév alatt, majd később a SISS ZULU kódnevet használták. Mivel mind a CIA mind a Légierő biztosította az anyagi forrásokat e program számára – minden bizonnyal a földi állomások működtetésére is -, a későbbi rendszerek titkosítását egészen 1999 végéig nem oldották fel, akkor is csak részlegesen. Az NRL az 1960 évek végén és azon túl is folytatta a jelfelderítő műholdak felbocsátását, ilyen például az 1976-ból ismert, 180/190-es jelzésű műholdszéria. A földi telepítésű radarállomások lehallgatása mellett, ezek a műholdak már sokkal inkább haditengerészeti feladatokat láttak el, hajók után kutattak a tengereken, ehhez műholdak sorozatát használták, hogy a hajók radarkibocsátásának helyét minél pontosabban behatárolják. Az NRL legnagyobb nyilvánosságot kapó kutatási programja az 1994-ben felbocsátott Clementine holdszonda volt. Ideiglenes Kontrol Modult fejlesztenek jelenleg a Nemzetközi Űrállomáshoz és továbbra is építenek szigorúan titkos mesterséges holdakat.

A Clementine, miként a Laboratórium programjai közül számos, igen kis költségvetéssel készült. Manapság, több mint négy évtized múltán is, a GRAB program költségvetése továbbra is titkos. Mayo úgy véli, ez sokkal inkább politikai, mint nemzetbiztonsági kérdés. „Nem engedik meg nekünk, hogy elmondjuk az embereknek minderre mennyit költöttünk, mert esetleg szembetűnő lenne, milyen kevésből hoztuk ki az egészet – szögezte le. – A Légierő sokkal de sokkal többet költött.” Azonban kis mérete és alacsony költségvetése dacára a GRAB rendkívül kedvező hatást gyakorolt a Laboratórium munkájára. Határozott helyet biztosított számára a katonaság „űrjátékaiban”, ahol a jelenléte sokkal de sokkal jelentősebb, mint amiről a nagyközönség bármit is tudhat.

 

Forrás:

Spaceflight, 1999.08.  Dwayne A. Day: Listening from Above: The First Signals Intelligense Satellite

http://www.nsa.gov/museum/museu00027.cfm

http://www.svengrahn.pp.se/radioind/GRABELINT/GRABELINT.html

http://ncst-www.NRL.navy.mil/HomePage/GRAB/GRAB.html

http://ncst-www.NRL.navy.mil/HomePage/GRAB/GRAB_Photos.html

 

Fordította Aranyi László

 

 

Vissza a nyitólapra