Hidegháború a világűrben: csillagháborús törekvések az egykori Szovjetunióban

 

A Szovjetunió és az Egyesült Államok is komoly erőfeszítéseket tett a világűrben használandó, különböző fegyverrendszerek kifejlesztése és háborús körülmények közötti alkalmazása terén a hidegháború időszaka alatt. Míg az amerikai tervekről igen sok írásos anyag látott napvilágot, a mai napig csak igen keveset tudhattunk meg a szovjet erőfeszítésekről. A legtöbb ismert adat spekulációkon alapult, szóbeszédeken, vagy bizonyos mesterséges holdak orbitális pályán való viselkedéséből volt kikövetkeztethető. A legismertebb ezek közül a fegyverrendszerek közül az "IS" simuló orbitális pályán történő műhold-megsemmisítő program volt, melynek történetét mostanában sikerült alaposan megismerni nyugati szakértőknek.

 

A legegzotikusabb rendszerek - mint például: világűri bombák, lézerberendezések, rádióelekronikus hullámfegyverek - rejtőzködtek a titkolódzás függönye mögött. Az 1990-es évek elején igen figyelemreméltó riportsorozat jelent meg az orosz médiában a legapróbb részletekbe menően ezekről a fegyverrendszerekről, beleértve korábban teljesen ismeretlen tervezetekről szóló adatokat is, többek között arról, hogy a szovjetek miféle kísérleteket végeztek lézerberendezéseikkel az amerikai űrrepülőgépen. Jelen tanulmány alaposan áttekinti a legfrissebb nyilvános publikációkban megjelent információkat, különös tekintettel az automatizált fegyverrendszerekre.

 

A Megtört Űrpályájú Bombázórendszer

A Megtört Űrpályájú Bombázórendszer (FOBS) földkörüli pályán keringő nukleáris fegyverrendszerre vonatkozó elképzelés volt, az Egyesült Államok szárazföldi célpontjainak elpusztítására fejlesztették volna ki, s a "hátsó ajtón" hajtotta volna végre a támadást, az északi sark felől, megkerülve a radarrendszerek hálózatát, észak felől közelítve a kijelölt területhez. A tervezet szovjetek által használt neve a mai napig sem ismert, habár az már kiderült, hogy a FOBS-rendszer ötletét már 1959-ben a legmagasabb rangú szovjet vezetők is megvitatták.

1962-1963-ra körvonalazódott, hogy legalább három fő, a világűrre irányuló, fegyverkezési program áll végrehajtás alatt a Szovjetunióban. Valamennyi variáció közös koncepción alapult, ez pedig az volt, hogy nukleáris fegyvereket kell a világűrbe juttatni földkörüli pályára és aztán várakozni a megfelelő pillanatra, amikor beléptetvén őket a földi atmoszférába, azok megcélozzák az Egyesült Államok területét. A szovjetek a globális rakéták kifejezést használták ezekre a fegyverrendszerekre.

A legkorábbi konkrét terv az OKB-1-es egykori fő tervezője S.P. Koroljov nevéhez fűződik, aki elvégezte az előzetes munkálatokat az úgynevezett 1-es számú globális rakéta, a GR-1 megalkotása terén 1960-ban. A kivitelezéssel is a korábbi vezetőt bízták meg egy 1962 szeptember 24-en keltezett megegyezés keretében.

A háromfokozatú rakéta fejlesztése szorosan összefonódott a híres N-1-es holdrakéta fejlesztésével, amellyel számos közös tervezésű alkotóelemmel osztozott. Ezen elemek közé tartozik az első két fokozat hajtóműve, az NK-9 és a NK-9V, melyek az N-1-es rakéta alaphajtóművei is voltak egyben. Ezeket a berendezéseket az N.D. Kuznyecov főmérnök által vezetett OKB-276 tervezte, aki eredetileg repülésügyi mérnök volt, s így kapott belépést a rakétaiparba. A GR-1 harmadik fokozata a később jelentősen átépített, s a nevezetes Blok D nevet kapott, az N-1-es rakétán alkalmazott 8D726 jelű hajtóművet használta. Mint tudott, a Blok D a mai napig is folyamatosan használatban van a Proton hordozórakétában.

A GR-1-es rakéta 117 tonnás starttömeggel rendelkezett, s képes volt 2,2 megatonnányi összrobbanóerővel rendelkező nukleáris robbanófejet alacsony földkörüli pályára állítani plusz-mínusz 3-5 km-es hibahatárral az orbitális pálya magasságában. A különböző politikai, technológiai és finanszírozási problémák miatt a program megvalósítása jelentős mértékű lassulást szenvedett. Az NK-9 és az NK-9V rakétahajtóművek jelentették a tervezet sarkalatos pontját. Habár a rakétát számos moszkvai parádén bemutatták, valójában soha sem repült, a programot pedig 1965-66-ban törölték. A tervezeten dolgozó mérnökök tréfásan a "Moszkva és Leningrád közötti interkontinentális rakétának" nevezték, utalva arra, hogy mekkora nehézségekbe ütközött a szerkezet egyik helyről a másikra való szállítása.

A második orbitális bombázó tervezet a V.N. Csalomej főmérnök által vezetett OKB-52-höz kapcsolódik. Elképzeléseiben az szerepelt, hogy az UR-2000 interkontinentális ballisztikus rakétát használják fel mint globális rakétát, azonban 1962-ben a figyelem ráterelődött a sokkal erősebb UR-500 interkontinentális ballisztikus rakétára, melyet kisebb módosításokat követően alkalmassá tették arra, hogy 30 megatonnányi robbanóerővel bíró nukleáris robbanófejet juttasson orbitális pályára, s ez az a rakéta, melynek feljavított változata a 2-es számú globális rakéta (GR-2) néven ismert. Ez a terv sem jutott el a megvalósulásig, mivel az UR-500 interkontinentális ballisztikus rakéta programot törölték, annak következményeként, hogy Hruscsov kikerült a hatalomból 1964 októberében. A rakéta a későbbiekben a jelenleg is használatban lévő Proton hordozórakéta alapjául szolgált.

Az egyetlen sikeres globális rakéta program az M.K. Jangel által vezetett OKB-586-hoz fűződik. A legutóbb napvilágra került információkból megtudhatjuk ennek az egykor szigorúan titkos programnak a legfőbb mérföldköveit. Jangel ezirányú munkásságának kezdete egy 1962 április 16-án kelt szerződéshez köthető, amiben kikötötték az első tesztrepülés végrehajtásának időpontját is, az 1964-es év harmadik negyedére. A meglehetősen erőltetett terv kivitelezésének részeként 1962 decemberére megszületett az R-36-O (vagy más néven 8K69) jelű rakétaváltozat. A rakéta az Egyesült Államok titkosszolgálatától később az SS-9 3-as változat nevet kapta.

Mindösszesen 24 indítási kísérletet végeztek a Jangel által vezetett FOBS-program keretében az R-36 interkontinentális ballisztikus rakéta R-36-O változatát használva. Az első startra 1965 december 16-án került sor, míg az utolsóra 1971 augusztus 8-án a Kozmosz-433 indítás keretében. (A huszonnégyből hét nem érte el az orbitális pályát, ezek közül néhányat később visszaminősítették szuborbitális repüléssé, a többi start aránylag sikeres volt.) A mostanában nyilvánosságra került iratokból az derül ki, hogy az Egyesült Államok titkosszolgálata legalább négy, az orbitális pályát el nem érő kísérleti repülésről tudott, habár meg kell említeni azt a meglehetősen különös hírt is, miszerint a FOBS-tervezet keretében végrehajtott orbitális indítások közül néhányat nem azonosítottak a tervezet részeként. A hasznos teher egész egyszerűen az orbitális hasznos teher nevet kapta a szovjetektől (OGCh), és egyikükről sem tételezik fel, hogy éles nukleáris töltetet szállítottak volna. A szovjet kormány 1968 november 19-én kiadott dekrétuma a rendszert üzemképesnek nyilvánította a program keretében végrehajtott huszadik indítási kísérletet követően. A tesztrepülések, ha szórványosan is, de egészen 1971-ig folytatódtak. A komplett rendszer azonban felszámolásra került a szovjetek által soha sem ratifikált SALT-II megállapodás keretében. Eszerint, az 1983 januárjában kiadott kormányrendeletben döntést hoztak arról, hogy a Tyuratamban található mind a 18 darab R-36-O rakétát szét kell szerelni vagy meg kell semmisíteni. Valamennyi, a FOBS tervezet keretében végrehajtott, kísérleti startra a tyuratami bázis 67-es és 69-es számú indítóállásából került sor, az 5-ös számú Tudományos Kísérleti Rakétaterepről (NIIP-5), vagy ahogy a helyszín nevét szinte mindenki ismeri, a Bajkonúri Kozmodromból; az indítóállások jelenlegi állapota ismeretlen.

Míg a hordozórakéták mindegyike a Jangel-vezette csoport irányítása alatt készült (1986 októberében NPO Juznoje névre keresztelték át őket), a Megtört Űrpályájú Bombázórendszer megvalósítását a Csalomej főmérnök által vezetett OKB-52 1-es számú munkacsoport végezte. A mostanában nyilvánosságra hozott amerikai titkosszolgálati jelentések szerint a FOBS keretében megépített űreszköz 4000 kg tömegű volt. A visszatérő űreszköz 1450 kg-t nyomott, beleértve az 1200 kg-os robbanófejet, melynek nukleáris pusztító ereje a 2,0-3,5 megatonnás tartományba esett. Az OGCh-t, a jelenlegi ismeretek szerint, független irányító rendszerrel látták el, valamint folyékony hajtóanyagot tároltak fedélzetén a fékezési műveletek, illetve egyéb manőverek végrehajtására. A rakétahajtóművek működési ideje körülbelül egy perces üzemidőt engedélyezett. Egy tipikus FOBS repülés leírása az alábbiakban olvasható:

A célpontot a rakéta indítása előtt programozták be, s amikor pályára állt, a továbbiakban nem volt szükség és nem is használtak külső irányítást a repülés teljes időtartama alatt. A repülés maga három fázisból állt: 1. kilövés, 2. repülés az orbitális pályán, 3. visszatérés. A kilövési fázis során az SS-9 hordozórakéta első és második fokozata emelte orbitális pályára az űreszközt. Miután leválasztották a második fokozatról, megkezdődött az orbitális repülés fázisa. Ezen időszak alatt - a visszatérés elsődleges célját szem előtt tartva - az űreszköz csak egészen minimális energiát igénybe véve önmaga korrigálta a saját pályáját. A fékezőhajtóművek begyújtását egy perccel megelőzően visszaszámlálás kezdődött, s leválasztották a visszatérő egységet az orbitális pályán lévő űrszerkezetről. A visszatérő egység ezután ballisztikus pályán repülve közelítette meg a becsapódásra kijelölt célt, amit mindössze másfél két perccel az orbitális egységről történő leválás után ért el.

A FOBS programban szereplő visszatérő egységet 1992-93 folyamán a KB Szaljut (abban az időszakban a munkacsoport ezt a nevet viselte) felajánlotta egy német-japán közös, az Expressz nevet viselő, kísérleti vállalkozás számára. A nyilvánosságra hozott rajzokon egy Gemini űrhajó formájú, egy méter átmérőjű és két méter hosszú űrkapszula látható. Az Expressz űrhajó saját tömegére 756 kg-ot adtak meg, ami jelentősen kevesebb az Egyesült Államok titkosszolgálata által szolgáltatott értéknél.

A nyilvánosságra hozott további CIA dokumentumok igen érdekes amerikai elképzelésekről szólnak a Megtört Űrpályájú Bombázórendszer többrobbanófejes és az egyrobbanófejes változataival szembeni védekezéssel kapcsolatban. Egy 1962-ben kelt CIA jelentés leszögezi: "A szovjetek képesek arra, hogy kifejlesszenek egy orbitális pályán keringő, nukleáris bombát hordozó műholdat, s bármikor dönthetnek egy ilyen eszköz világűrbe juttatásáról, illetőleg az orbitális pályájának elhagyásáról már az egészen közeli jövőben propaganda és politikai célokból." Komoly meggyőződés élt a szakértőkben aziránt, hogy egy ilyesféle fegyver sokkal inkább szolgálja a Szovjetunió propagandisztikus céljait, mintsem a hadsereg kezébe ténylegesen hatásos fegyvert adjon. Egy 1963-ban, a szovjet orbitális bombákról szóló jelentés már közel sem veszi annyira elhanyagolhatónak a veszélyt, mint a korábbi jelentések, habár az Egyesült Államok figyelme továbbra is az összetett orbitális rendszerekre irányul:

"Meggyőződésünk és ehhez kétség sem férhet, hogy a Szovjetunió tervezi nukleáris fegyverekkel felszerelt mesterséges holdak fellövését már a közeli jövőben, ezenkívül, a szovjet vezetők kijelentéseiből az derül ki, hogy a Szovjetunió már jelenleg is képes orbitális bombák pályára állítására. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a szovjetek bármikor képesek egy vagy több nukleáris bombával felszerelt műholdat fellőni, és mindezt igen olcsón."

Egy későbbi, 1967-ben keltezett titkosszolgálati jelentés egyértelműen beazonosítja a korai FOBS indításokat, mint a Megtört Űrpályájú Bombázórendszer megteremtésének kísérleteit, az SS-X-6 program részeként. Részlet a jelentésből:

"Úgy hisszük, hogy ezek a kísérleti indítások [1966-67] egy többrobbanófejes egységeket magában foglaló, Megtört Űrpályájú Bombázórendszer kiépítésére irányulnak, esetleg egy alacsony pályán repülő interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztésére, vagy esetleg mindkettőre. Ilyen eszközök megteremtése azt a célt is szolgálhatja, hogy elértéktelenítsék az Egyesült Államok interkontinentális rakétáinak támadóerejét és hogy bonyolítsák egy hatékony rakétaelhárító rendszer kifejlesztését. A tesztek arra is utalhatnak, hogy a fejlesztések egy többszintű orbitális bombázórendszer kifejlesztését szolgálják."

 

Az A-135 ballisztikusrakéta-elhárítórendszer

Különböző nyugati szakértői jelentések szerint a Moszkva környéki ballisztikusrakéta-elhárítórendszer (ABM) valóban képes alacsony földkörüli pályán keringő mesterséges holdakat eltalálni. Ezen vélemények többsége a Védelmi Minisztérium (DoD), a szovjet stratégiai fegyverrendszerekről szóló, az 1980-as és a korai 1990-es években kiadott beszámolóin alapul. Például, az egyik publikált DoD jelentésből kiderül: "A nukleáris töltettel felszerelt [légkörön kívül támadó], Moszkva köré telepített Galos ballisztikusrakéta-elhárítórendszer rendelkezett egy rejtett műhold-megsemmisítő (ASAT) kapacitással is alacsony pályán mozgó mesterséges égitestekkel szemben." Miközben ezek a nemrég napvilágra került információk számos meglepő részletet tartalmaznak a Moszkva környéki első generációs ABM rendszerről, addig a jelenleg is üzemben levő eszközökről vajmi keveset tudunk.

Az A-135 ABM rendszer számára szükséges kezdeti elvárásokat és a technikai paramétereket 1975 júniusában határozták meg. A teljes rendszer megvalósításának ütemezésével a Vympel Központi Tudományos Gyártási Tanács (TsNPO Vympel) volt megbízva, melyet 1970-ben alapítottak számos ABM fejlesztéssel foglalkozó szervezet egyesítésével. A radarberendezések és irányítórendszerek szakértőjét, az alvállalkozóként társult OKB Vympel munkatársát, A.G. Baszisztovot nevezték ki a rendszer főmérnökévé 1976-ban. Az NII Rádiótechnológia igazgatóját, V.K. Szlokát tették meg a rendszer kiszolgálását segítő, Don-menti fázisradar-rendszer főtervezőjévé. Hosszadalmas fejlesztési időszakot követően a rendszert végül is működőképessé nyilvánították 1989-ben.

Az A-135 rendszer (A Védelmi Minisztérium jelölése szerint ABM-3) kétszintes rakétavédelmet használt, a módosított Galos rakétát (később ezt átnevezték Gorgonnak) és a Gazella rakétát. A Védelmi Minisztérium jelentése szerint a "Gorgon alkalmas légkörön kívüli vagy másképpen nagymagasságú rakétaelfogásra", míg "a Gazella légkörön belüli elfogásra való, főleg rövid hatótávolságú rakétákkal szemben, illetve a ballisztikus rakéták légkörbe lépő egységeivel szemben, melyeknek sikerült áthatolni a külső védelmi rétegen. Szovjet források szerint "az ellenséges robbanófejek elfogása és elpusztítása (rövid és nagy távolságokon egyaránt) nukleáris robbantások segítségével történik. Baszisztov így emlékezik minderre vissza:

"Nem volt megengedhető, hogy a rakétavédelem működése során Moszkva közelében nukleáris robbanásra kerüljön sor. A rendszert úgy tervezték meg, hogy automatikusan detektálja a robbanófejeket repülésük közben, válassza ki őket a megtévesztő célok közül, bármiféle emberi beavatkozás nélkül döntse el a megfelelő védekezés módját és indítsa az erre kijelölt elhárítórakétákat, aztán pusztítsa el az ellenséges célpontokat lehetőleg minél magasabban, hogy elhárítsa a becsapódás keltette robbanás veszélyét."

A Gorgon/SH-11 rakéta, a két rakéta közül a nagyobb, körülbelül 18,3 m hosszú volt, az átmérője pedig 1,8 méter. A Moszkva környéki Kimkben található, V.G. Szvetlov főmérnök által vezetett, Fakel Gépgyár és Tervező Hivatal (MKB Fakel) fejlesztette ki. Nyugati szakértők véleménye szerint "a silóból indítható Gorgon rakéta valószínűleg képes volt igen alacsony pályán mozgó műholdak (néhány száz kilométer) megsemmisítésére, amennyiben azok a Moszkva feletti régiókban repültek el." A Moszkva környéki bázisokon kívül további Gorgon rakéta indítóállások lehettek felállítva a kazahsztáni Szari Sagan ABM kísérleti rakétaterepen. Az A-135 elhárítórendszert elsődlegesen kiszolgáló radarközpont Puskinóban épült.

 

A Fon-1 és a Fon-2 program

A szovjetek jó néhány évet eltöltöttek azzal, hogy megpróbálják lemásolni az Egyesült Államok Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI) nevű programját. A részletek továbbra is titkosak, a tervezet főbb vonalaira vonatkozó adatok azonban már hozzáférhetőek.

Szórványos jelentések számoltak be arról, hogy fejlett technológiát alkalmazó fegyverrendszerek kifejlesztésén dolgoznak már egészen korán, az 1950-es évek közepén. A KB-1 főmérnöke, G.V. Kisunko, aki a Szovjetunióban a korai rakétaelhárító program irányítója is volt, nemrég megjelent visszaemlékezéseiben nyilvánosságra hozta, miszerint egy 1956-ban az egyik amerikai napilapban megjelent tanulmány a "rakéták elpusztítása fókuszált, extrém nagy frekvenciájú rádiósugarakkal" kifejezetten sarkallta a szovjet katonai vezetőket egy ilyen jellegű program megkezdésére. A téma tanulmányozása után a KB-1 leszögezte, hogy ilyesféle program megvalósítása "fizikailag lehetetlen" az akkor rendelkezésre álló technikai fejlettségi szinten.

Az 1960-as években Csalomej főmérnök számított a legelső embernek számos űrbázisú támadó és -védekező fegyverrendszer lehetőségének kidolgozásában. 1960 áprilisában igen fontos találkozó színhelye volt a Krím-félsziget, ahol döntés született egy hatékony műhold-megsemmisítő rendszer létrehozásának megkezdéséről, s Csalomej számos ambiciózus, a katonai törekvéseknek eleget tevő, űrbázisú rendszer tervét mutatta be. Elképzeléseinek középpontjában egy nagytömegű, földkörüli pályán keringő űrállomás állt, melyre nagyszámú, nukleáris robbanófejekkel felszerelt rakétát telepítettek volna, ezek a rakéták aztán képesek lettek volna megsemmisíteni ellenséges mesterséges holdakat és űrhajókat. A már működő űrállomás mellett kiegészítésként szóba jöhetett még Megtört Űrpályájú Bombázórendszer és űrbázisú rakétavédelmi rendszer telepítése. Hruscsov kezdettől fogva hajlott arra, hogy támogassa Csalomej nagyra törő elképzeléseit, habár az elkövetkező két évtizedben számos, más jellegű teória megvitatatása is terítékre került. Példának okáért, 1962-63-ban megbízást adott Tarannak, dolgozza ki részletesen azt az elképzelését, miszerint használják a Jangel Tervezési Hivatal UR-100 interkontinentális ballisztikus rakétáját az egész nemzetre kiterjedő, ballisztikus rakéták elleni védelem legfőbb elemeként. A különböző tudományterületek szakértőinek véleménye ellenére, miszerint Csalomej elképzelései technikailag "megalapozatlanok", a főmérnök mégis zöld utat kapott tervei részletes kidolgozására 1963 május 3-án. A programot azonban később, Hruscsov bukása után egy évvel, mégis törölték.

Egy másik megközelítés Koroljov utódától, V.P. Misin-től ered. 1969 őszén Misin látogatást tett A Nukleáris Fizikai Intézetben Akademgorodokban, hogy részt vegyen egy megbeszélésen űrbázisú részecskefegyverek megvalósításának lehetőségéről. Az intézet tudósait megkérdezték, vajon képesek-e olyan részecskegyorsító megépítésére, mely elég kicsi ahhoz, hogy fellőhető legyen a világűrbe a bejövő ellenséges rakétákkal szembeni védekezés megvalósítása céljából. Igen valószínű, hogy a hatalmas N-1 holdrakétát használták volna a program megvalósítására. Az elképzelés sohasem került megvalósításra, mindössze néhány előzetes lépés megtétele történt csak híres szovjet tudósok részvételével, habár később egy sokkal szerényebb megbízást mégis kapott az Intézet.

Andrej Budker szovjet tudós, egyike a Nukleáris Fizikai Intézet alapítójainak, egyik tagja annak a népes tudóscsoportnak, melyet az 1970-es évek elején megbíztak olyan "világűri bázisú, megfelelő erősségű, neutronsugarak kibocsátására képes részecskegyorsító berendezés megalkotására, ami lehetővé tenné, hogy a fegyveres összeütközés a földfelszíntől távol következzen be." Ezeket az elképzeléseket igazából nem vették komolyan egészen az 1970-es évek végéig, amikor Csalomej ismét középpontba került egy új, ballisztikus rakéták elleni védelmi tervezetével. Csalomej levelet írt L.I. Brezsnyev főtitkárnak, s ebben a levélben vázolta elképzelését olyan világűri platformok telepítéséről, melyek kisméretű elfogórakéták százait hordoznák - az elképzelés később az Egyesült Államok által kidolgozott Stratégiai Védelmi Kezdeményezés alapjául szolgált. J.P. Velikov szerint, aki a szovjet vezetők tudományos tanácsadója és egyben a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának alelnöke is, "Csalomej elképzelése [a szovjet verzió] a Briliánskövekről, a stratégiai védelmi problémák mindegyikének megoldására... Nos, majdnem két évbe telt, hogy leállítsuk, hiszen minden egyenesen [Leonyid] Brezsnyevhez ment. Egy különleges bizottság, mely tagjai közt tudhatta Velikovot is, elemzése vezette a szovjet kormányt arra a döntésre, hogy azonnali hatállyal leállíttassa a tervezeten folyó munkát.

Csalomej elképzelése minden valószínűség szerint egy sokkal komplexebb rendszer egyik elemére vonatkozott. Nyilvánosságra került, hogy valamennyi fejlett űrtechnikát alkalmazó, valamint a földi telepítésű rakétavédelmi eszközökre vonatkozó elképzelések egy sokkal nagyobb, Fon-1 névvel fémjelzett, az 1970-es évek végén megkezdett, nagyszabású terv részei csupán. A program megkísérelte összehangolni számos különböző intézmény tevékenységét, például a Szovjet Tudományos Akadémiáét, számos katonai intézetet és a Védelmi Minisztérium vezetőségét. Ennek az egész szervezetnek egyszemélyes felelőse a Hírközlési Minisztérium vezetője P.S. Plesakov lett. A Katona-ipari Bizottság (VPK) vezetője, L.V. Szmirnov felelt a program kivitelezésének figyelemmel kíséréséért. A Fon-1 tervezet elsősorban elméleti kutatásokból tevődött össze, beleértve a különböző fegyverrendszerek széles skáláját, például: Különböző típusú részecskefegyverek, elektromagnetikus sínágyú, ballisztikus rakéta elhárító rakéta, ez utóbbiak között találhatunk többrobbanófejes rakétákat, sorozatvető fegyvereket és további elképzeléseket.

A Fon-1 tervezetben szereplő programok között már a kezdeteknél helyet kapott egy fontos törekvés, ez pedig egy védelmi rendszer megteremtésére vonatkozott, az esetlegesen közelítő amerikai nukleáris fegyverek arzenáljával szemben. A TsNPO Kometa, ugyanaz a szervezet, mely kifejlesztette az IS, simuló orbitális pályán történő műhold-megsemmisítő rendszert, kapta a megbízást egy tanulmány elkészítésére, dolgozzák ki, milyen lehetőségek állnak rendelkezésre az Egyesült Államok valamennyi nukleáris robbanófejének elpusztítására mielőtt azok elindulnának a tengeralattjárókról, a ballisztikus rakétákról és a bombázókról. A Kometa munkacsoport az elvégzett elemzések során arra az álláspontra helyezkedett, hogy "lehetetlenség elpusztítani az amerikaiak által esetlegesen elindított, számos különböző hordozótípuson lévő [mintegy 10 000 robbanófejről van szó], nukleáris potenciált a 20-25 perces megközelítési időszak alatt."

Nem sokkal a Fon-1 tervezet beindulása után, egy - a dolgok akkori állását tisztázó - megbeszélés során a programban részt vevő számos tudós azon a véleményen volt, hogy a program kivitelezése közben álláspontjuk megváltoztatására kényszerültek, s jelenleg az egész kezdeményezést "kilátástalannak" ítélik. Ezt az álláspontot képviselő tudósok bizonyára ugyanazok voltak, akik a Csalomej elképzelését lehetetlennek tartó bizottságban is helyet kaptak. Néhány igen magas rangú katonatiszt tiltakozása ellenére a Fon-1 tervezetet végül is törölték.

Az Egyesült Államok elnökének, Ronald Reagannek 1983 áprilisi híres "Csillagháborús" beszéde arra késztették a szovjeteket, hogy tegyenek egy második kísérletet is egy fejlett rakétavédelmi rendszer megteremtésére. Még ugyanabban az évben kezdetét vette a titkosnak számító Fon-2 tervezet. Ezzel kapcsolatban nyilatkozott J.V. Votincsev, aki akkoriban a Rakéta és Űrvédelmi Erők (RKO) főparancsnoka volt, s elmondta, hogy a döntést követő munkálatok "sokkal célratörőbbek voltak, s a korábbiakhoz képes jelentősen nagyobb állami támogatást igényeltek". Elmondta, hogy igen alapos kutatások folytak e témakörben:

"Számos területet fogtak át azon alternatív rendszerek működési elvei, mely rendszerek arra voltak hivatottak, hogy képesek legyenek semlegesíteni az amerikai SDI-t... nem "pusztító" jellegű fegyverek: olyan elektromágneses impulzusok, melyek megzavarják az elektronikus rendszerek működését, a lézersugár hatásmechanizmusának felhasználása... valamint erős mikrohullámú sugárzás gerjesztése."

 

Egy szovjet újságíró szerint:

"Javaslatok születtek arról, hogy nem kellene rubelek milliárdjait arra költeni, hogy létrehozzunk egyfajta saját Stratégiai Védelmi Kezdeményezést,... de mindezen törekvések ellenére a hírközlési csatornákba azok a vélemények kerültek túlsúlyba, melyek valamiféle anti-SDI megteremtését célozták, egy olyan rendszerét, ami képes elfogni és megsemmisíteni az ellenség világűri telepítésű rendszereit."

A Fon-2 tervezet eredményei ismeretlenek. Egyáltalán nem világos, hogy a programot törölték és/vagy felhasználták az eredményeit egy harmadik féle változathoz. A Fon-2 tervezet kapcsán számos ellentmondás is napvilágra került. Erre egy példa, miszerint Velikov meggyőződéssel vallotta, hogy a szovjetek semmiféle, a világűrben használandó lézerberendezés kifejlesztését célzó programmal nem rendelkeztek, habár valójában igenis rendelkeztek ilyesfajta lézerekkel, ám "főleg taktikai célokból... és ez az a pont amire az amerikaiak szívesen szeretnek hivatkozni". Hozzátette még, hogy "folyamatosan folynak megvalósítási törekvések földi telepítésű elfogó-berendezésekkel, s igen jó eredményeket sikerült elérni... valamint radarberendezésekkel".

Hasonlóan az Egyesült Államokhoz, a szovjetek is legalább háromfajta fejlett műholdelhárító fegyverrendszer kifejlesztésén dolgoznak: nagy energiájú lézereken, részecskesugár-fegyvereken és rádió-elektronikus fegyvereken. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának jelentése szerint, a szovjetek már több mint tíz éve foglalkoznak földi telepítésű lézerfegyver kifejlesztésével, mint kiemelt programmal. A műholdelhárító rendszerekkel (ASAT) kapcsolatos 1987-es USA Védelmi Minisztériumi jelentés szerint számos légvédelmi lézerberendezés létezése ismert volt az amerikaiak előtt a Kazahsztánban található Szari Sagan bázison, s mindezt azzal egészítették ki, hogy ezek közül a lézerfegyverek közül legalább kettő alkalmas volt földkörüli pályán keringő mesterséges égitestek bizonyos elemeinek tönkretételére is. További információk kerültek napvilágra 1989-ben, amikor amerikai kongresszusi képviselők látogatást tehettek Szari Saganban. Az ott telepített két fő lézerberendezésről az alábbiak derültek ki: egyik egy 0.7 mikrométeres hullámhosszon működő rubin lézer volt, a másik pedig a 10.6 mikrométeres hullámhosszon működő széndioxid impulzuslézer. Mindkét lézerberendezés fel volt szerelve egy részecskeirányító eszközzel, melynek átmérője egy méter volt, és a TsNPO Vympel gyártotta. Bennfentes katonatisztek elmondták, hogy a lézerberendezéseket mesterséges égitestek követésére használták (legutoljára 1988-ban), s világossá tették, hogy a lézerek nem rendelkeztek romboló erővel. Ugyanebben az időszakban ugyanez a kongresszusi képviselőcsoport meglátogatta az I.V. Kurcsatov Atomenergiai Intézetet is, s ott megmutattak nekik egy kísérleti, egy megawattos energiával működő lézerberendezést az Intézet Trojtszk részlegében. Az 1980-ban az NPO Asztrofizika által gyártott lézerberendezésről elmondták, azt kísérleti jelleggel építették, azt szerették volna megtudni általa, hogy milyen katonai alkalmazási lehetőségei vannak lézerberendezések űrbéli alkalmazásának. Nem derült ki, hogy a lézerberendezést bármilyen konkrét, világűri cél ellen is használták volna.

Egyes állítások szerint a szovjetek már 1975-ben rendelkeztek mesterséges égitestek ellen használható lézerberendezéssel, ekkor számolt be ugyanis az Aviation Week and Space Technology nevű szaklap arról, hogy legalább három amerikai mesterséges holdnál jelentkeztek problémák az infravörös tartományban működő érzékelő-berendezéseikkel. Különös módon az amerikai Védelmi Minisztérium hevesen tagadja az ilyen események megtörténtét. 1980-ból való további beszámolók szerint a Szovjetunió földi telepítésű, műhold-megsemmisítő lézerberendezés telepítésén dolgozik. A következő évben - úgy tűnik - az amerikai Szenátus a bizonyítékokat is megszerezte erről.

Az orosz médiában 1993-ban több riport is beszámolt arról, hogy lézerberendezéseket használtak amerikai mesterséges holdak földkörüli pályán való követésére, ám minden egyes alkalommal fokozottan kihangsúlyozták, ezek a kísérletek sohasem voltak pusztító jellegűek. Talán messze a legérdekesebb eset az összes követési incidens közül az, amikor az amerikai űrrepülőgépet célozták be lézerberendezéssel. Az RKO főparancsnok Votincsev főgenerális elmondta, hogy a javaslat a szovjet védelmi minisztertől, D.F. Usztyinovtól származott, majd utasították az RKO-t, hogy kíséreljék meg az amerikai űrrepülőgép lézeres követését 1983 őszén. A lézerberendezés fő tervezője a TsKB-nál N.D. Usztyinov volt, nem más, mint a miniszter fia. Az utasítás végrehajtását kezdetben visszautasították, különféle ellenvetésekre hivatkozva, aztán végül mégis végrehajtották. A kísérletet 1984-ben végezték el, az STS-41G repülés során, a lézerberendezés energiáját a legalacsonyabb fokra állítva. Október 10-én, amikor a Challenger űrrepülőgép átrepült a Nemzeti Légvédelmi Erők Állami Kísérleti Lőtere fölött, a Balkhas tó térségében, Szari Sagan közelében, igen pontos radarbemérő jelet észleltek az Argun radarberendezés irányából, ez volt az a radarkészülék, amely a lézer számára lehetővé tette az űrrepülőgép követését. Az űrrepülőgép repülési magassága azon a pályaszakaszon 365 km volt, a távolsága a lőtértől 400 és 800 km közé esett, amikor a bemérést és a lézeres követést érzékelték. Votincsevet igazolja, hogy "az űrrepülőgép személyzete később jelentette, hogy amikor átrepültek a Balkhas tó térsége fölött, megszakadt a kommunikáció az irányítóközponttal és jó néhány berendezés lerobbant, és meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat." Az Egyesült Államok kormányzata azonnal elküldte az incidenssel kapcsolatban hivatalos tiltakozását, s ennek eredményeként "lézerberendezéseket és rádiótechnikai rendszereket a kísérleti lőtér területéről a továbbiakban nem használtak űrrepülőgépek nyomon követésére."

A TsNPO Kometa tisztjei keserűen jegyezték meg 1994-ben, hogy az űrrepülőgépes incidenst meglehetősen eltúlozták. Egy újságírónak, aki az incidenssel kapcsolatban végzett kutatásokat, a Kometa részéről elmondták:

"A lézerkomplexumot mindössze arra használták, hogy megmérjék az űrben keringő objektum távolságát a földfelszíntől. 'A kommunikáció megszakadt, egyes berendezések meghibásodtak' - ez az egész ostobaság. Hivatalos helyről tudom: sem Oroszország, sem az Egyesült Államok nem rendelkezik olyan technikai berendezéssel, mely képes lenne világűrbeli célpontokat lézersugarak segítségével megsemmisíteni."

 

A Poljus/Skif-DM

Az 1987-ben elvégzett Poljus/Skif-DM kísérlet úgy tűnik az egyetlen próbálkozás volt űrbázisú lézerfegyver kipróbálására. A program történetét sűrű ködfelhő burkolja, azonban főbb pontjai már rendelkezésre állnak. 1985 júliusában, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet Burán űrrepülőgép nem készül el időre az új nagyrakéta, az Enyergija kipróbálásához, a szovjet vezetők megkeresték a KB Szaljut szervezet (mely abban az időben az NPO Enyergija egyik tagszervezete volt) azzal a kéréssel, hogy készítsenek egy 100 tonnás modellt a helyettesítésére. Nem sokkal később, a Gépipari Minisztérium (MOM) vezetője, O.D. Baklanov módosította az eredeti megkeresést "földközelben végrehajtandó geofizikai kísérlet végrehajtásá”-ra. Mint ismert, a Poljus űreszközt elstartoltatták az Enyergija hordozórakéta első sikeres indítása alkalmával 1987 május 15-én, azonban az orbitális pályát már nem tudta elérni irányítórendszerében fellépő súlyos hiba miatt. A hasznos teher természetével kapcsolatos misztikus hírek 1991-ben éledtek fel ismét, amikor a szovjet média nyilvánosságra hozta azt a kijelentést, hogy a Poljus "nem valamiféle olcsó modell volt, épp ellenkezőleg, a Skif-DM űreszköznek egy főbb elemeit tartalmazó változata, mely egyrészről mint hasznos teher kapott helyet, másrészről azért indították útjára, mert a vele kapcsolatos vizsgálatok révén szerették volna tökéletesíteni a jövőben megépítendő katonai célú, világűri telepítési lézerrendszerek fedélzeti berendezéseinek tervezését."

A Poljus űreszköz 37 méter hosszú és négy méter átmérőjű volt és két fő részből állt, egy "műveleti/szervíz egységből" és egy speciális célmodulból. A teljes tömege 80-90 tonna között lehetett. Úgy tűnik, hogy a "műveleti/szervíz" egység, az úgynevezett Funkcionális Hasznosteher Blokk (FGB), mely egyik alkotóeleme volt a Szállítási Ellátóhajónak (TKS) is, az Almaz katonai űrállomásból, melynek még a létezését is letagadták néhány évvel ezelőtt. A TKS FGB használata a Poljuson meglehetősen szokatlan körülménynek számított (sorozatszám: 162S) a Kozmosz-929 (sorozatszám 161S) és a Kozmosz-1276 (sorozatszám 163S) között. Kivonva az FGB tömegét a Poljus teljes tömegéből következtethetünk a lézerberendezést tartalmazó hasznos teher tömegére, ami így körülbelül 60 tonnának adódik. Ju.P. Kornyilov, a Poljus főtervezője szerint, a vállalkozás egész egyszerűen polgári célokat szolgált, például: "tanulmányozni szerették volna mesterséges gáz és plazma formációk kölcsönhatását az ionoszférikus plazmával." Úgy volt, hogy ezeket a kísérleteket számos légi és szárazföldi követőállomásról összehangoltan figyelemmel kísérik. Más jelentések arról számolnak be, hogy a Skif-DM lézerberendezést valójában a Termális Folyamatok Tudományos Kutatóintézetében (NII TP) tervezték és építették, ahol a 100 kW-os lézert is megalkották az 1970-es évek elején.

Kornyilov beszámolt arról, hogy a Poljus néven ismert kísérlet elvégzését az Enyergija hordozórakéta csúszása miatt halasztották. Néhány nappal a start előtt M.S. Gorbacsov főtitkár Tyuratamban járt, s részt vett azon a találkozón, ahol a Poljus űreszköz számára kidolgozott kísérleti program végrehajtását törölték.

"Attól félve, hogy kompromisszumra jutnak a tárgyalásokon, s az országok vezetői megkötnek egy békeszerződést, törölték az eredeti programban szereplő, a Poljus űreszköz fedélzetén végrehajtandó kísérleteket... Ezeket ugyanis könnyen úgy értelmezhették volna, mint kísérletet űrfegyver megalkotására."

A hasznos teher azonban mégis a hordozórakétára szerelve maradt, s a küldetést visszaminősítették, az Enyergija működésének tesztelésére. A próbaműködés során a kilövési fázis közben, miután a gyorsítórakéták hiba nélküli működés után leváltak, egy software hiba miatt, a program felcserélt egy + és egy - előjelet, s emiatt az FGB szerviz modul rossz pályairányt vett fel, s ennek következtében a hasznos teher a Csendes-óceánba hullott, miután darabjaira esett szét a felső légkörben. A lézerfegyverekre vonatkozó további terveket törölték.

 

Egyéb programok

Az orosz médiában elhangzó legfrissebb jelentések szerint országuk igen jelentős előrelépést mondhat magáénak a rádióelektronikus hadviselés (REC) terén. Több katonatiszt is beszámolt arról, hogy immár kellő felszereltséggel rendelkeznek ahhoz, hogy rádióelektronikus fegyvereket vessenek be földkörüli pályán keringő mesterséges égitestekkel szemben. Rimil Avramenko, az NII TP főmérnöke megerősítette mindezeket a híreket leírván egy olyan fegyvert, amely extrém nagy frekvenciájú tartományban működő generátorok révén képes elpusztítani az országot megközelítő rakétákat és az ország felett elhaladó mesterséges holdakat. Ugyanezen időszakban, egy másik főmérnök, A.A. Kuzmin a MAK Vympel vezetője (ez a jelenlegi neve a TsNPO Vympelnek), aki a rakétás támadások korai riasztórendszerének felelőse, elmondta, hogy a korábban napvilágot látott kommentálok az orosz plazmafegyverek képességéről, meglehetősen túloznak.

Végezetül, szintén napvilágra kerültek jelentések egy ASAT rendszerről, mely meglehetősen hasonló alapokon nyugszik, mint az amerikai F-15 ALMV. Legalább két M.Z. Mikojan által tervezett MiG-31-es elfogó vadászgépek építettek át 1987-ben oly módon, hogy felszerelhető legyen kinetikus ütközést végrehajtó, műhold-megsemmisítő fegyverrel. A kétüléses MiG-31-es eredetileg nagymagasságban bevethető, nagy hatótávolságú elfogó vadászgépnek tervezték, maximálisan 17 km-es bevethetőségi magassággal; az ASAT verziója külsőre nehezen megkülönböztethető. Korai jelentésekben az szerepel, hogy az becsapódást végrehajtó fegyvert a főhajtómű alá erősítették fel centrális pozícióban. Később az is kiderült, MiG-31D (másképpen a 7-es számú cikk) már két, a szárnyak alatti pilonokban elhelyezett rakétával volt felszerelve. Azután nem sokkal, hogy a két prototípus megépült, a programot törölték. A rakétákat a GNIP OKB Vympel tervezte és építette (egy, a TsNPO Vympeltől tökéletesen különböző szervezet), jelenleg a vezetője D.K. Dragun főmérnöke.

 

Összegzés

A Szovjetunió számos automatizált, űrbázisú fegyverrendszerrel kísérletezett az űrkorszak első harminc évében. Ezek közé tartozik a IS simuló orbitális pályán történő műhold-megsemmisítő program, a földi telepítésű ABM-rendszer, a Fon-1 és a Fon-2 programok, valamint a MiG-31D tervezet. Ezek közül mindössze a simuló pályán történő műhold-megsemmisítő rendszert tesztelték és próbálták ki széleskörűen a világűrben. Azt is le kell szögezni, hogy a Szovjetunió minden bizonnyal számos, legénységgel ellátott, világűri állomásoztatású harcászati rendszer megvalósításának lehetőségét tanulmányozta az elmúlt 30 évben. Ezek azonban kívül esnek a jelenlegi tanulmány keretein.

 

Fordítás: Spaceflight 1998 február - Asif A. Siddiqi

 

Vissza a nyitólapra