Szentesi katedráról, amerikai űrakadémia padjába

 

E beszámoló elkészítésének idején, az Endeavour űrrepülőgép fedélzetén, éppen a Nemzetközi Űrállomás felé tart Barbara Morgan, az első tanárnő az űrben. 1986. óta, azaz 21 éve készül a világűrbe, akkor Christa McAuliffe tartalékja volt a tragikusan járt Challenger űrrepülőgépen. Kolléganője a szeme láttára robbant fel. Ő azonban nem adta fel. Igaz, az űrrepülőgép pusztulása után rögtön betiltották civilek repülését, Barbara csatlakozott az űrhajósokhoz, és továbbra is tanárként, de már kiképzett űrhajósként mégiscsak eljutott az űrbe. Útja egyben kiemeli az oktatás fontosságát, a jövő- és a felnevelendő új generáció korszerű tanításának elemi szükségességét. Hiszen már ott ülnek az iskolák padjaiban azok, akik a Holdon és a Marson fognak néhány évtizeden belül sétálni. (Az űrhajós-tanárral egyébként még 1986-ban sikerült személyesen is megismerkednem, Budapesten, a Nemzetközi Űrhajózási Föderáció aktuális világtalálkozóján.)

Bizonnyal a Honeywell is ezt ismerte fel, amikor meghirdette pályázatát tanárok számára, az Űrakadémián való részvételre. Ennek helyszíne Hunstville, Alabama Állam, az Egyesült Államok Űr- és Rakétaközpontjában volt. Minden költséget a Honeywell állt.

Szinte minden kisgyerek fejében megfordul, hogy űrhajós, vagy régész szeretne lenni. Természetesen ezzel nem voltam én sem másként, amikor pedig a pályázati felhívást megláttam az Űrvilág internetes oldal aktuális hírlevelén, gyerekkori álmaim beteljesülésének lehetőségét láttam, ha nem is mindjárt az űrbe jutni, de legalább az űrközpontig. Első lépésként.

 

 

Az űrmúzeum műholdas fotón

 

Az említett, 2006. decemberében megjelent pályázat két fő részből állt, egyrészt a oktatási-szakmai múltat kellett a jelentkezőnek részletezni, másrészt a tudományos kutatási eredményeket. Szerencsére mindkét területen sikerült már „letenni az asztalra valamit”. A nyertes pályázó – 2007. január végén érkezett az értesítés -, egyhetes űrakadémián vehetett részt, Huntsville-ben. Megható érzés volt megtudni: bekerültem a nyertesek közé, részt vehetek ezen az életre szóló emlékekkel és tapasztalatokkal kecsegtető képzésen.

A világ 44 országából érkeztek tanárok, kiegészülve 44 USA tagállam oktatóival; ez utóbbiak számban mintegy háromszor annyian voltak, mint a külföldiek. A helyszínen megtudtuk, nagyjából csak minden 10. pályázatot fogadták el, ekkor tudatosult bennünk, igazából szinte „kiválasztottak” vagyunk. Ami pedig a dolog súlyát illeti, szintén a helyszínen szembesültem csak vele, egyes országok teljes tévéstábjukkal kísérték végig sikeresen pályázó földijeik minden - az Űrakadémián töltött -, percét, nem kis költséget bevállalva. Pillanatok alatt váltak tehát tévésztárokká a kutatóvénával rendelkező tanárok. Ebből is látszott: valóban nagyon nagy dolog volt ide eljutni!

A készülődés ideje alatt derült ki, ketten képviseljük majd Magyarországot, velem együtt a sátoraljaújhelyi Kuczik Júlia is nyert, ám ő már második alkalommal, így a haladókhoz csatlakozhatott, de immár kéthetes kurzusra.

 

 

 A magyar delegáció

 

Az Űrakadémia egyhetes időszakot ölelt fel, június 22-től kezdődően. Az ADTRAV által szervezett utazás nagyjából 25 órán át tartott, Frankfurton és Charlotte-on át, kétszeri átszállással. Az óceánból sajnos semmit sem láthattam, végig sűrű felhőzet felett repültünk. Rendben megérkeztem, miként a csomagjaim is. Kicsit félve vágtam bele az utazásba, hiszen egyedül, 9000 km-es távolságra még sohasem indultam, aggódtam az átszállások miatt, hiszen a repülőterek mérete már önmagában félelmetesen nagy, ám semmi „rendkívüli” nem történt, mindenhol a lehető legudvariasabban és legpontosabban igazítottak útba, a szigorú biztonsági intézkedések miatti sorban állások is elviselhetőek voltak.

A Hunstville-i Nemzetközi Repülőtéren az Űrakadémia képviselője várt bennünket, többen is érkeztünk a világ legkülönbözőbb országaiból, majd a szálláshelyünkre vittek busszal, ahol megkaptuk a szobakulcsainkat és egy kisebb csomagban mindenféle szép és hasznos dolgot, pólót, repülési egyenruhát, hasznos ismereteket tartalmazó mappát. Mivel elég késő volt már, és fáradtak is voltunk, irány a szálláshely. izgatottan vártuk, mit hoz a holnap.

Másnap reggel, azaz szombaton, a reggeli után az oktatóközpontban üdvözöltek bennünket, majd 15 csoportokba osztottak, bemutatták a csoportvezetőket és megkaptuk az előttünk álló egyhetes program részletes leírását. A „Destiny”, azaz „sors, végzet” nevű csoportba kerültem, két cseh, egy kanadai és 11 amerikai társaságában.

 

 

A Destiny csoport

 

A tájékoztatót követően kimentünk a parkba és játékos keretek között megismerkedtünk egymással, majd visszatértünk az előadó-terembe, ahol Storey Musgrave, a világűrt 6-szor megjárt veterán asztronauta tartott fergeteges előadást az űrhajózásról, az űrbéli életről, űrtechnikai megoldásokról, érdekességekről. Az előadást követően dedikált DVD-t kaptunk tőle „Űrtörténelem” címmel.

 

 

Storey Musgrave oldalán

 

Ebéd után érdekes út várt ránk, másfél órányi buszozást követően megérkezünk Lynchburgbe, a Jack Daniel’s whisky őshazájába, ahol a mai napig a 150 éves gőzgépeken, a 150 évvel ezelőtti technikával gyártják a különböző minőségű whiskyket, melyek értékesebbjének hordója jóval meghaladja a 100.000 dollárt! Bemutatták a teljes gyártósort és technológiát, majd a BBQ hegyen gyűlt össze a teljes társaság, az egyhetes és a kéthetes kurzuson lévők egyaránt, közös, ismerkedési estre egy kellemes zenés vacsora keretében. Ahol természetesen a Jack Daniel’s whisky  megkóstolására is lehetőség nyílt.

 

 

150 éves gőzgép a whiskey-feldolgozáshoz

 

A vacsorát követően előadást hallgathattunk meg Homer Hickamtől, akinek sikerkönyvei a „Rocketboys” és az „October Sky”, hamarosan megfilmesítve kerülnek a nagyközönség elé. Az író az amerikai rakétázás hőskoráról mesélt – erről szólnak a könyvei is -, arról a sokkhatásról, majd kétségbeesett kapkodásról, amit az első orosz műhold, a Szputnyik-1 1957. októberi indítását követte. Késő este tértünk vissza szálláshelyünkre.

A vasárnap délelőtti program keretében részletesen bemutatták az amerikai űrrepülőgép-rendszert, demonstrálták, milyen módszerekkel lehet iskolai keretek között tanítani a működését, felépítését, fedélceti eszközeit, technikai megoldásait. A legérdekesebb résznek – mint általában – az étkezés, tisztálkodás és az űrvécé bizonyult. Súlytalanság keretei között olykor a teljességgel hétköznapi dolgok bizonyulnak a legbonyolultabbaknak – és legköltségesebbeknek.

Az előadást követően máris indultunk első szimulációs gyakorlatunk részleteinek megbeszélésére, mintegy elpróbálni a délutáni teendőket. E gyakorlat egyszerre több, természetesen egymáshoz fizikailag közeli, helyszínen zajlott. Közös, csoportmunkát igényelt, hiszen az egyes helyszíneken munkálkodók teljes mértékben egymásra voltak utalva. Csoportunk több részre oszlott, ennek megfelelően, voltak akik a repülés-irányítási központban, mások az űrrepülőgépen, ismét mások a Nemzetközi Űrállomáson tevékenykedtek. Pontosan ugyanazokat az eszközöket használtuk és ugyanazokat a feladatokat hajtottuk végre, melyeken, illetve melyeket a gyakorló űrhajósok. Az első körben rögtön ki is osztották rám a repülésigazgató szerepét. Nekem kellett irányítani az űrrepülőgépet, illetve az űrállomáson dolgozóknak is utasításokat adni, ha a „forgatókönyv” úgy kívánta, vagy váratlan „meghibásodások” léptek fel. Mindeközben az űrállomásról még a „világűrbe” is kiléptek, különböző szabványszerkezeteket összeállítani. Igyekeztünk mindent jól megjegyezni, hogy az „éles” bevetésen ne hibázzunk.

 

 

Az Űrmúzeumban, a Pavlics Ferenc által tervezett holdautó előtt

 

A szimulációs gyakorlatra az Űrmúzeum területén került sor, ahol a legkülönbözőbb hordozórakéták, alkatrészeik, űrszondák, űrállomások, berendezések láthatók, előadásokkal, filmvetítésekkel kiegészítve. A főbejárat előtt annak az SR-71-nek egyik példánya áll, mellyel a sebességi rekordot mind a mai napig, a szentesi születési „Mr. Gera” tartja.

 

 

Az SR-71-es az Űrmúzeum bejárata előtt

 

Ebéd után csapatjelvényt terveztünk, ennek végleges formáját a búcsúesten kaptuk meg. A mi jelvényünk fekete alapra készült, szimbolizálván a csillagos eget, de egyben a fekete táblát is, a tanárok munkaeszközét, rajta 15 csillag, a csoport minden tagjának egy-egy. A jelvény bal sarkában „Honeywell” felirat, hiszen ennek a társaságnak köszönhető, hogy egyáltalán ide eljuthattunk, az elhelyezés pedig szimbolizálja az Intézmény egyfajta „sarokkő” jellegét. A jelvény szélén körben 17 szemből álló lánc, a csoportban résztvevő országok zászlainak alapszíneivel, jelezve a nemzetközi és a baráti összekapcsolódást, kötődést egyaránt, valamint az csoport létszámát, kiegészülve a két csoportvezetővel. A lánc mentén körbefutó felirat: „A tanárok közös sorsa a lelkesítés”. A csillagos égen ábrázolásra került még a csoportban résztvevők nemzeti zászlaja, illetve középen az űrrepülőgép, szimbolizálva az űrkutatást, alatta a felcsapó lángok könyv formát öltöttek, utalva a tanításra, a tankönyvre, a könyv gerincén pedig két „L” betű pedig a két csoportvezetőnkre utalva: Lindsey és Leah.

 

 

A csapatjelvényünk

 

A tervezést követően magunkra öltöttük tengerészkék repülési egyenruhánkat és bevonultunk a szimulátorba, hogy eleget tegyünk első feladatunknak. Mint repülési igazgató végrehajtattam a végső, a startot megelőző ellenőrzéseket, és kiadtam az indítási parancsot. Minden feladatot tökéletesen végrehajtottunk, pedig a szervezők „gondoskodtak” róla, hogy legyen elég bajunk, hol a pilótafülke eresztett, hol az űrállomáson ütött ki tűz, hol egy mérges pók szabadult el, hol az űrsétán lévő űrhajósoknak akadt némi problémájuk a szkafanderük oxigén-ellátásával. Olykor teljes rádiócsend következett be, minden kapcsolat megszakadt az űrállomással és/vagy az űrrepülőgéppel. Azért valahogy minden nehézséget legyőzve mégis sikerült az űrrepülőgéppel visszatérni a földre, igaz, a futóművet elfelejtettük kiengedni a megfelelő pillanatban, de mivel pilótánk kissé „elnézte” a leszállópályát, ugyanis az azt övező pálmaligetet használta, semmi baj nem történt, hiszen a pálmák egyfajta paplanként fékezték űrrepülőgépünk száguldását, így az se ki nem gyulladt, se össze nem tört. Amikor kellő sebességre lassultunk végülis sikerült elérni a kifutópályát is, sőt, pontosan a kijelölt helyén! A leszállásnak tehát ezt az újfajta változatát használva tökéletesen hajtottuk végre azt, sőt, még a fékjeink sem koptak… Kisebb csalódásunkat látva megvigasztaltak bennünket, gyakorló űrhajósok sem csinálják jobban néhány hónapos kihagyást követően. Ez azért jót tett önérzetünknek, mégsem lett volna ildomos, ha favágókként vonulunk be az Űrakadémia történetébe…

 

 

A repülésigazgató posztján

 

Ezt követően, pihenésképpen, megnézhettünk egy IMAX filmet a holdraszállásról. A félgömb alakú kupolára vetített, tucatnyi hangszóróval kihangosított, kvázi-háromdimenziós film követése nagy élményt jelentett.

A hétfő délelőtt fényképezkedéssel kezdődött. Valamennyi csoportról készült egy-egy csoportkép, valamint a teljes csapatról is. Szokás szerint, a Pathfinder űrrepülőgép árnyékában.

A délután a Chadnrayaan-1 indiai holdszonda és kutatási programja részletes bemutatásával kezdődött. Az űrszonda várhatóan 2008. áprilisában startol, feladata a Hold részletes ásványtani felmérése. Azonnal fel is merült bennünk a kérdés, miként lehet egy égitest felszínét ásványtani szempontból feltérképezni nagy távolságból? Erre a felvetésre nemcsak hogy választ kaptunk, de lényegében ki is próbálhattuk. A dolog lényege a következő: a legkülönbözőbb hullámtartományokban vizsgálják meg a felszíni kőzetek fényvisszaverő-képességét, három infravörös sávban, 12 látható tartományban és két ultraibolyában. A visszaverődés mértékéből és az egyes sávokban kapott érték eloszlásából nagy pontossággal megállapítható a fényt visszavert anyag összetétele. Az első hallásra rendkívül érdekesnek tűnő eljárást kézi spektrális analizáló-készülékkel magunk is kipróbálhattuk, különböző kőzeteket végigvizsgálva, a kapott értékeket táblázatba rögzítve, majd elkészítve a megfelelő grafikonokat összehasonlíthattuk néhány kőzet jellemző fényvisszaverési tartományával és eloszlásával, melyek közül mi is határozottan ki tudtuk választani a megfelelőt. A valós élet persze ennél bonyolultabb, a kőzetek nem homogének, ám a számítógépek számára ez sem okoz problémát.

 

 

A szálláshely

 

Az előadást újabb követte, ezúttal a Hold történetéről. Itt már látszott, az elméleti alap korántsem biztos, egyelőre – továbbra is – csak elképzelések vannak, modellek, de mindnek megvan a maga gyengéje.

A program ezután a különböző játékok súlytalanságban való viselkedésének megismerésével folytatódott. E témában kaptunk egy teljes DVD anyagot is, oktatási segédletként. Először kipróbáltunk különböző rugós és egyéb játékokat, mint pl. jo-jó, lépcsőjáró, búgócsiga, stb. aztán megpróbáltuk megtippelni, miként fog az adott szerkezet viselkedni a világűrben, és vagy bejött a tipp, vagy nem. Komoly játékszenvedély ragadott el bennünket, lelkesen „teszteltük” a különböző herkentyűket.

 

 

Az oktatási központ

 

A játék után kicsit komolyabbra fordult a dolog, lehetőség nyílt a csoport önkéntesei számára a centrifuga és a katapult kipróbálására. Természetesen szinte mindenki lelkesen vetette magát alá „kínzásoknak”, melyekről mint utóbb kiderült, jó mókának bizonyultak, senkinek – a haja szála meggörbülésén kívül -, más baja nem esett. A centrifugában 4G-s (a földi tömegvonzás négyszerese) gyorsulásnak tettek ki bennünket néhány percen át. Szó szerint kissé „leesett az állunk”, ahogy felkenődtünk a szerkezet falára, de ettől eltekintve nagyszerű élmény volt. Fejünket képtelenek voltunk még oldalra fordítani is, de kezünk-lábunk ekkora terhelésnél is mozdítható volt, csak persze lassabban. Elmondták nekünk, valaki már 2G-nél is elveszti emlékezetét, a 4G pedig több, mint amekkora terhelés az űrrepülőgépben ülő asztronautákat éri a felszálláskor.

 

 

Az Apolló űrhajó hajtóműve mellett

 

A katapult sem volt kevésbé izgalmas, szintén 4G-s terhelés mellett „lőttek ki” bennünket 40 m magasra, 2 másodperc alatt. Ebből az első fél másodperc volt talán a legérdekesebb, amikor nulláról, azaz álló helyzetből 85 km/h sebességre gyorsultunk!

Mintegy „felüdülésképpen” matematika óra következett. Szerencsére a dolog ismét csak szórakoztató volt, hiszen ezúttal is játszottunk. Kockákkal, pálcikákkal, egyéb szerkentyűkkel, majd szótöredékekkel, táblácskákkal, stb. Metodikai módszereket mutattak be a különböző számkörökben való számolás elsajátítására, az alapműveletek játékos használatára, szavak, mondatok építésére. A számokat kicseréltük színekre, városokra, növényekre, tárgyakra, stb., ekkor már a cél a memória fejlesztése, az ismeretek rendszerezése volt.

 

 

Az Apolló űrhajó

 

Miután a számításokkal és az egyéb gyakorlatokkal jól felpörgettük az agyunkat, máris várt ránk a következő foglalkozás, ahol hővédő pajzsot kellett építenünk egyszerű eszközökből, úgymint alufólia, ragasztó, drót, csavarok. Két nekifutás állt mindenki rendelkezésére, az első próba eredményeiből tanulva mindenki áttervezhette, módosíthatta az eredeti elképzelést. A hővédő pajzsnak 2 percig kellett ellenállni a heggesztő láng ezer fokos lángjának, mielőtt átégett volna. Első körben nem sikerült megfelelnünk ennek az elvárásnak, de a másodikban már igen. Egyúttal megtapasztalhattuk, nem feltétlen a bonyolult és drága dolgok azok, melyek minden esetben megfelelnek a célnak, egyszerű eszközökkel, alkalmas eljárást használva, teljesíthetőek az elvárások, ha mégoly kemények is. Egyik csoport a maga hővédő pajzsát hasáb formájúra tervezte, ez a megoldás bizonyult a leghatékonyabbnak, szinte a gáz is kifogyott a tartályból, a szerkezet azonban kitartott!

 

 

Egy űrlaboratórium belseje

 

A napnak azonban még nem volt vége. Zárásként mindenki megépítette saját rakétáját, ám sajnos a kilövésére nem került sor, mert éppen nagy vihar és szél érkezett, a kilövésre a későbbiekben sem tudtunk sort keríteni hasonló gondok, illetve időhiány miatt.

 

 

A "vízi kihívás" helyszíne műholdas képen

 

A keddi nap sem tartogatott kevesebb érdekességet számunkra. Ezúttal a „vízi kihívásnak” kellett eleget tennünk a délelőtt folyamán. Az Űrmúzeum közelében található az a kis mesterséges tó, ahol minderre sor került. Három „próba” állat előttünk. Az első során a vízre dobott és víz alá süllyedt űrkabin-utánzatból kellett kimenekülni, ami mentőmellénnyel a nyakban már nem is ígérkezett olyan könnyű feladatnak. Ezután „helikopteres mentésre” került sor a vízből, a helikopter természetesen makett volt, az arcunkba slaggal locsolt víz nagyon is valódi. Így kellett odaúszni a mentőkosárhoz, belemászni, majd daruval emeltek ki. Végül ejtőernyős hevedert magunkra öltve, nagyjából húszméteres magasságból egy drótkötélpályán lecsúszva ereszkedtünk vízre, ahonnan szintén kimentettek bennünket.

 

 

Menekülés a félig víz alá merült űrkabinból

 

 

 

Indulok lefelé a drótkötélpályán az ejtőernyős hevederhez rögzítve

 

Délután – továbbra is a víznél maradva – vízhajtású rakétát építettünk. Egyszerű kólásüveget szerettünk volna felröptetni, megfelelő „ruhába” öltöztetve, hogy valami pofája is legyen a dolognak. A munkánk és a kilövési kísérlet ragyogóan sikerült, a várakozással ellentétben, több száz méterre röppent fel kólásüveg-rakétánk, vízzel locsolva be a környéket, majd ejtőernyőjét gyönyörűen kinyitva néhány méter híján egy éppen a parkolóba beállni készülő autó szélvédőjén landolt.

 

 

Első lépéseim a "Holdon"...

 

A nap további része ismét szimulátorokban telt, először a holdon járást gyakoroltuk egy rugós szerkezet hátunkra erősítése révén, majd a háromtengelyű forgószéket, melyet a Mercury-program részére fejlesztettek. Természetesen legnagyobb sebességre kértem a berendezést beállítani, nagyjából kétszer fordult meg így másodpercenként. Egy percen át tartott a „kiképzés”- Természetesen az űrhajósok ennél sokkal többet kapnak kiképzésük vége felé, mi, mint teljesen kezdők, így is bátran és minden probléma nélkül helytálltunk

 

 

A három tengelyen pörgő forgószékben

 

A szerdai nap is izgalmasnak ígérkezet. Kisebb csoportokra oszlottunk kiinduláskor, majd államot terveztünk. Meghatároztuk milyen funkciókat lásson el, aztán kaptunk csapatonként 1000 dollárt, hogy licitáljunk az általunk fontosnak tartott feladat megszerzéséért, pl. a kereskedelemért, az utak építéséért, a bányászatért, egészségügyért, vallásért, stb. Minden csapat megszerzett 5-6 „állami feladatot”, ezek működését és kapcsolatát dolgoztuk ki, „cégeket” alapítottunk rá, majd „reklámkampányt” folytattunk, megterveztük cégünk arculatát és bemutattuk a többieknek.

 

 

Az űrszékben

 

Az „államalapítás” után marsszondához – amit egy nyerstojás reprezentált -, építettünk a leszállás utolsó fázisában használatos rendszereket. Ehhez kaptunk néhány léggömböt, ragasztószalagot, vattát, műanyag fóliát, papírdarabot, fonalakat. A tojást vattába csomagoltuk, majd jött a kartonpapír-piramis, köré a léggömbök és végül az ejtőernyő felerősítése. A tervezést és megépítést természetesen a próba követte, a második emeleti lépcsőről való kihajítás. Minden a legnagyobb rendben zajlott, tojásunk épségben és egyben ért padlót.

 

 

Tervezés alatt a marsszonda védőfelszerelése

 

Délután az űrrepülőgép 2007. augusztusi útjáról hallhattunk részletesen, fedélzetén a világűrbe készült az első tanár, Barbara Morgan, űrhajós-tanárnő, aki – a tervek szerint – többször is fog egyenes adásban jelentkezni a világűrből és oktatási jellegű programokban kap szerepet.

Ezután került sor a második, a korábbinál is komolyabb szimulációs kísérletre. Ezúttal mint 2-es számú küldetés specialista vettem benne részt, a Nemzetközi Űrállomáson tevékenykedtem a többiekkel. Kísérleteket végeztünk, a különböző anyagok oldódását figyeltük meg, valamint fehérjéket polimerizáltunk. A szervezők természetesen itt is gondoskodtak „elfoglalásunkról”, hol mérges pók szabadult el az űrállomáson, hol tűz ütött ki, hol az oxigénszint esett le, vagy energia nélkül maradtunk. Valamennyi problémát megoldottuk. Közben űrsétánkra is készültünk, alapos orvosi vizsgálaton estünk át – lázmérés, vérnyomásmérés, pulzusmérés -, majd négykézláb kimásztunk az öltözőbe, kiválasztottuk a megfelelő méretű gyakorló-szkafandert és „kiléptünk az űrbe”. Itt segítséget kaptunk, beleszíjaztak minket az űrszékbe, majd a munkaállomáshoz vezéreltek, ahol rácsos szerkezetet kellett összerakosgatnunk, miközben az űrszék össze-vissza rázott, és állandóan el akart menni valamilyen irányban. A szereléssel gyorsan végzetünk, visszatértünk az űrállomásra, miközben – ezúttal a Discovery -  űrrepülőgép már leszálláshoz készülődött, és pár perccel később gyönyörűen földet is ért. A szimulációs gyakorlat végrehajtása után véletlenül meghallottuk a szervezők beszélgetését, miszerint a mi csoportunk érte el eddig a legjobb eredményt. Jól eső érzés volt mindezt tudni.

 

 

Az űrállomás fedélzetén

 

 

 

Indulok az űrsétára

 

 

 

Nagyban dolgozunk Jirivel, a cseh kollégával

 

 

 

A mű elkészült. igen!

 

 

 

Visszatérés az űrállomásra

 

A csütörtök sem volt kevésbé gazdag programokban, mint az előző napok. Délelőtt a kéthetes kurzus tagjai tartottak beszámolót, hogyan jutottak ki arra a továbbképzésre, mit kellett tenniük, hogyan használták a korábban tanultakat, stb.

A beszámolót követően üvegházat terveztünk, világűri körülmények közé, természetesen kis méretben. Ehhez is megkaptuk az alapanyagokat, műanyag fóliát, szívószálakat, stb. Mi a bonszáj-növesztést tartottuk a legcélszerűbbnek, s a parányi fa által termelendő felesleges oxigén talajból való kivonására – bonyolult készülékek helyett – közönséges gilisztákat vetettünk be.

Délután újabb IMAX filmet nézhettünk meg, ezúttal a világhírű vadászrepülő-kötelékről, a Blue Angelsről.

A filmet előadás követte, Ed Buckbee mesélt az amerikai emberes űrprogramról. A kezdetektől szinte az űrhajósok közelében élt, testközelből szerezte élményeit. Az előadás mellett megkaptuk Walter Schirrával, a nemrég meghalt, az első amerikai űrugrást végrehajtott űrhajóssal közösen írt könyvét, az Igazi Űrcowboyok – címmel.

 

 

A Mír űrállomás központi moduljának belseje

 

Az előadás után az Ares programról hallhattunk előadást. Az Ares I űrhajó a Nemzetközi Űrállomásra szállít majd hosszú évek múlva űrhajósokat, illetve az Ares V rakétához csatlakozva a Hold felé, majd a vissza vezető úton jut szerephez. Az elképzelés nagyon szép, a NASA nagyon sok és nagyon szép elképzelést dolgozott már ki, de sajnos a megvalósításkor már közel sem a legjobb tervet választották. Miként most is.

Nem kaptunk választ arra a kérdésre, miért kell teljesen úr rendszert kifejleszteni sok-sok milliárd dollárért, amikor már működő és biztonságosan működő rendszereket is alkalmazhatnának, mint pl. a jelenleg is használt űrrepülőgép, az Atlas-V vagy a Delta-V hordozórakéták. Azt sem értettük, hogy ha már új űrhajót építenek, ami igen dicséretes, akkor miért választanak rosszabb koncepciót, mint az 50 évvel ezelőtt tervezett Apolló hold-űrhajó. Ráadásul a Holdról való visszatérésnek is a lehető legnehezebb és legveszélyesebb módját választották, az űrhajósoknak egy mindössze fél fok széles folyosót kellene eltalálniuk, ha nem sikerül, vagy elégnek, vagy lepattannak a légkörről és elsodródnak a nyílt világűrbe. Mivel a felső légkör állapota folyamatosan változik, nem látni garanciát az űrhajósok biztonságára. Ráadásul ezt a programot nagyon lassan hajtják végre. Félő, hogy ismét hihetetlen nagy összegek menne majd el semmire, vagy majdnem semmire.

 

 

Mars terepjáró-szimulátor az Űrmúzeumban

 

A program és az egész hét zárásaként újra összegyűlt a teljes társaság, személyesen megismerhettük a Honeywell igazgatóját, aki üdvözölte a társaságot és pár szót mondott magáról a Honewellról is, valamint az Intézmény oktatásban és a tanár-továbbképzésben betöltött szerepéről. Ezután mindenki megkapta a „diplomáját”, a csoportképeket, egy DVD-t, sok-sok hasznos oktatási segédanyaggal, valamint egy jelvényt a Hunstville-i Oktatási Központ 25. éves évfordulója kapcsán. Adott jelre megfordíthattuk egyenruhánkon a névjegykártyánkat, így hivatalosan is „kiképzettnek” nyilvánítottak bennünket.

Másnap reggel ki-ki hazaindult, rám ismételten 25 órás utazás várt, szerencsére ismét bonyodalom-mentesen zajlott le, az előző napi, a viharok miatti járattörlések már nem érintettek.

Szép út volt, élményekben és ismeretekben gazdag. A csoporttagokkal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, küldjük egymásnak az élménybeszámolókat, a képeket, a híreket. Mindannyian reménykedünk benne, talán még visszatérünk egyszer ugyanoda és találkozhatunk ismét. Talán egyszer diákokat is vihetünk magunkkal.

Köszönjük Honeywell!


Vissza a nyitólapra