|
|
Saul rabbi |
|
|
|
Részlet: Badinyi Jós Ferenc: Jézus, a Pártos herceg - című könyvéből |
|
|
|
A „Pál apostolnak" nevezett rabbi, aki sohasem találkozott Jézussal
Ebben a fejezetben nem a júdai-kereszténység Szent Páljával foglalkozom, hanem annak a gazdag és hajdan Taurusban élt zsidó házaspárnak a fiával, akiből - farizeus kiképzésének befejezése után - Saul rabbi lett. Szülei jómódú zsidó állampolgárok voltak és így Saul is örökölte ezt az állampolgárságot. Római zsidó és zsidó római volt egyszemélyben. Taurusban nevelkedve ismereteit görög nyelven szerezte, de szüleivel otthon héberül is beszéltek. További biográfiáját idézem Lehmann könyvének 45. oldaláról (1.) „Saul apja igen fontosnak tartotta, hogy fia a zsidó előírás szerinti tanítást kapjon és ebben „konfirmált" legyen. Miután anyagilag jól állt, fiát nem a taurusi rabbihoz küldte tanulónak, hanem Jeruzsálembe, Gamaliel főrabbinak a híres iskolájába. Így került a kis Saul a liberális, görög Taurusból a szent Jeruzsálembe, ahol a Templom állt. Itt egy új világ tárult eléje. Saul, aki a legjobb esetben a Thora görög fordítását (a Septuagintát) ismerhette, most az eredeti héber szövegben olvashatta. De Saul 14 éves koráig a kis-ázsiai görög környezetben liberális felfogású szülei között élt, akik - mint a szétszóródottság zsidói - nem tartották be szigorúan a Thora-törvényeket. Nekik a római állampolgárság volt a legfontosabb. „Rómaiak" voltak. Saul - későbbi írásaiban - beismeri, hogy eleinte „törvény nélkül" és „vallási hiányosságokkal" élt. - A zsidó hagyomány úgy emlékezik róla, hogy kötekedő, alacsony, kövérkés ember volt, aki mindenáron vezető szerepre törekedett. Mint rabbi, a türelmetlen, fiatal farizeus igyekezetével, megalkuvás nélküli életmódon akarta a Thora 365 tilalmát betartani és a 298 imáját teljesíteni. Így meg volt arról győződve, hogy a Thora szigorú betartásával élete hibátlan. Mert úgy tanulta, hogy: Jahwe mindent a Thora és a próféták által rendelt el és szabályozott, és ha valaki e szabályokat betartja, „Istennek tetsző az ő élete, nyugodt lelkiismerettel élhet és cselekedhet ". A zsidó Thora-szakértők véleménye megoszlik Saulra vonatkozóan. Egyik részük bölcs farizeusnak minősíti, aki Jézus egész lényét a zsidó hiedelemhez illesztette, de úgy, hogy az általa elindított „ új felfogást" - mint ős ok és indíték - a jahweizmus uralja, annak ellenére, hogy feláldozott „Isten bárányaként" Jézus Krisztus van ennek az új hiedelemnek a középpontjában. A másik oldalt - talán a liberálisabban gondolkodókét - nagyszerűen képviseli a jeruzsálemi Schalom Ben Gurin, aki így ír róla: (2) „Mi nagyon jól ismerjük ma Jeruzsálemben a fanatikusoknak ezt a típusát. A szétszóródottságból (diaszpórából) érkezett fiatalok. Természetesen többé nem Taurusból, hanem New Yorkból és Londonból jönnek és a békés „szornbatnapi" autóvezetők ellen a „Törvény (Thora) nevében" tüntetnek és kövekkel dobálják meg őket ezek a külföldi Talmud-tanulók. Természetesen sem New Yorkban, sem Londonban nem tudtak így tüntetni a „szombat megtartása" érdekében, de Jeruzsálemben l00%-os „Thora-zsidókként" akarják magukat legitimizálni. Ugyanilyennek kell elképzelnünk a hajdan Taurusból érkezett fiatal Sault is, aki a zsidóság közötti működésében mindig a Törvényhez való hűségét hangoztatta és bizonyította is azzal, hogy az „eretnek (István) megkövezésénél örvendezett." De tudósít minket erről és Saul rabbi egyéb „terrorista" cselekedeteiről az Új Szövetség könyvében az Apostolok Cselekedetei című fejezet is, amikor leírja, hogy „Istvánt a városon kívül megkövezték. Tanúbizonyságul felsőruháikat egy 'Saulos' nevű ifjú lábaihoz rakták le. " (7:58) - Saul tehát valóban vezető szerepet szerzett magának a Jézus-követők üldözésében, mert ugyanitt még így olvashatunk róla: „Saul pedig pusztítá az anyaszentegyházat, házról-házra járva és férfiakat és asszonyokat elvonszolva... " (8: 3) De úgy látszik, hogy nemcsak elvonszolta az ártatlanokat, hanem „öldökölte, gyilkolta" is őket, mert így tudósít a „szentírás": „Saulos pedig a fenyegetéstől és öldökléstől lihegve.... " (9.1) végezte el a kegyetlenségeit. Mindez pedig - a szakirodalom megállapítása szerint - négy-öt évvel az Úr Jézus keresztre feszítése és feltámadása után történt. Saul biográfiájában ott él a „gyilkolásig" érő azon gyűlölet, melyet a galileai és szamariai, Jézust váró és követő arámi-szkíta néppel szemben érzett, de hitehagyott árulóknak minősítette azokat a zsidókat is, akik Jézust dicsérni merték és csodálattal kísérték. De Qumran is megtelik az üldözöttekkel, mert itt igen jó menedéket találhattak. Valószínűleg Saul egy nagyobb rohamosztaggal Qumránt is megtámadja és ezt nevezik az evangéliumi írások „damaszkuszi útnak". Ugyanis, ha az ember ezután is egy valóságos nyomozást indít, érdekes dolgokra jön rá. Legelső az, hogy Damaszkusz (Domaszék? - Aranyi) Szíriában van, ahová Saul nem mehetett. Ez a terület ebben az időben már nem tartozott júdeai fennhatósághoz, hanem különálló provincia volt. Pilátus itt nem parancsolt. Ide nem lehetett „Jézus-hívők" üldözése címén fegyveres zsidó osztagoknak bemenni. A Holt-tengeri tekercsek tanúbizonysága szerint a Saul-féle „Damaszkusz" azonos Qumránnal, ahová Saul fegyveres támadást intéz. Valószínűleg itt kaphatta meg fejére azt a „gyógyító" ütést, mi a magyar mondás szerint „csillaglátással" is jár, hogy jobbnak látta felhagyni az üldözéssel, mert a qumrániak jól védekezve bizony jól visszaütöttek. Visszatérve a „qumráni Dakaszkuszból", igen nagy meglepetés lehetett Saul rabbinak Annás, Kajafás és az összes főpap letartóztatása, bilincsbe verése és „tömlöcbe vetése" és Rómába való szállításuk parancsa. De még nagyobb, a minden gyilkolást nyugodtan néző Pilátusnak a megbilincselése. Az okos és tanult farizeus Saul látja a nagy veszélyt: az általa eddig szolgált és gyakorolt jahweizmus teljes kudarcát, a zsidóknak Jézus tanításához való tömeges csatlakozását. Ekkor születik meg agyában az a mentő ötlet, melyet ma „damaszkuszi fény" néven tanít a júdao-keresztény hittan. Ismerjük meg Saul ,.pálfordulását", vagyis azt a mentő ötletét, amivel az elsorvadt zsidóságot felmagasztalja és a jahweizmust minden nép vállára tette. Ugyanis Saul rabbi ideológiájának két sarkalatos pontja van, mely elgondolásának alapját képezi. Íme e kettő: 1.) Az eddig „nacionalista" (vagyis csak a zsidókat segítő) - Jahwét „internacionalizálja" és azonosítja Jézus szerető mennyei Atyjával. 2.) Jézust, mint „Melkisedek rendje"-beli főpapot a zsidó kultusz áldozati bárányává teszi, aki „elvette a világ bűneit. " Tehát Izrael fiainak az Istenét, aki a zsidó népet magának „kiválasztotta" olyan Isten-alakra változtatta, aki a Teremtő Isten, akitől az egész emberiség származik.... Ő az „Atya", a görögöknek görög, a zsidóknak zsidó. - Ez az „univerzális" Isten képezi a Sauli religio alapját és ezt az „új" Isten-alakot Saul éppen olyan nagyszerűséggel tudta a zsidóknak „Jahweként" bemutatni, miként a nemzsidóknak, mint az Ég és Föld teremtőjét. Ehhez az ideológiájához használta fel közvetítőként azt a Jézust, akit ő soha nem látott és soha nem hallott, akinek tanításáról fogalma sem volt. Érdekes talán itt, Jézus tanításának ismeretlenségénél azt megjegyezni, hogy a Saul-páli szellem és ideológia értelmében és annak támogatási szándékával szerkesztett négy kanonizált evangéliumnak egyike sem említi azt a szót, mely Jézus tanításának az alapelvét fejezi ki. Ez a szó: "Kegyelem" - De a „Krisztus", azaz „Messiás" kifejezést legalább 200 esetben említik az evangélisták. Ideológiáját farizeus rabbitársaival jól kidolgozzák, leírják és Saul jobbnak lát most már „meglépni" Jeruzsálemből és megkezdi utazásait, evangelizációs útját Pál, „Isten apostola" néven, ahogyan ő magát elnevezte. Jézus apostolainak a munkássága, amit aztán Jeruzsálemben is végeznek és amit az „Apostolok cselekedetei" című írásban is olvashatunk, csak Pilátus bilincsbevevése után kezdődik. De Jeruzsálembe való érkezésük előtt Szamariában szervezkednek, mert az itteni nép örököse volt a régi sumér próféciáknak és valóban teljes hittel vett részt abban az Istenvárásban, mely Mária és Jézus megjelenésével beteljesült. Ezt a zsidó Lukács pár szóval elintézi, mondva: „Szamaria bevette az Isten igéjét." (Csel. 8.14.) De nem mondja, hogy mikor és hogyan! Mint már említettem, Szkítopolisz (Beth-Shan) a központja a Jézust-követők azon gyülekezetének, akiket „arám" néven ismerünk és nem zsidók. Itt, a Galileának nevezett, de arámi nyelven Magharet néven ismert területen az apostoloknak nem sok dolguk volt és innen - Szamarián keresztül haladva - Jézus mennybemenetele után lementek Jeruzsálembe. Mire odaértek, itt már megalakult a Jézus nevével szervezett, első ún. zsidókeresztény gyülekezet, melyet a „Hetek tanácsa" vezetett. (Ezt írja a Bibliai Szótár C. 623. oldalán.) A „Hetek" nevét azonban nem közlik sehol. Ebből a tudósításból azt is megtudjuk, hogy ez az első jeruzsálemi gyülekezet teljesen Sauli alapon szerveződött és Jézus apostolaival szemben semmiféle testvéri ragaszkodással nem volt, hanem őket „feleslegesnek" minősítették. Tehát az „Apostolok cselekedetei" című kanonizált „szentirat"-ban írt történéseket Saul-Pál leveleinek adataival kell összesímítani és akkor láthatjuk, hogy Saul mindenütt ilyen „egyházat" szervez már püspökökkel és diakonokkal.
* * *
Ha már ennyire megismertük Saul rabbit, foglalkozzunk talán az ő pszichológiai állapotával is, kiegészítve fanatikus, farizeusi nevelésében fogadott kötelezettségi kényszerét. A biblikusok úgy írják: „Saul sohasem látta és sohasem hallotta Jézust. " A kanonizált írások is csak a Jézus utáni Sault ismerik. Ma már nem tudjuk megállapítani azt, hogy Saul működött-e Jézus életében és ha „működött", miként tette azt. Önvallomásai és az előbbi idézetek az „Apostolok cselekedetei"-ből viszont azt bizonyítják, hogy nagyon sok vér tapad a kezéhez! Éppen e sok vér miatt arra gondolok, hogy az a bizonyos „damaszkuszi fény" (a qumráni fejbe verés után), talán egy eddig sok gonoszságot, bűnt és gyilkosságot elkövető embernek a belsejéből vulkánként, hirtelen kitörő lelkiismeret furdalás lehetett, amelyik a visszanézés vádló és tetemrehívó pillanatában új utat keresett a saját értéktelenségének a megváltoztatására. Ezt az útkeresést azonban Saul csak a benne már megkövesedett thorai és talmudi felfogás és világnézet alapján tudta elindítani, mert a Jézus által hirdetett KEGYEGEM és a hozzá tartozó „gondviselés" hiedelmét Saul felfogni, megérteni egyszerűen nem tudta! Ezért keresett olyan megoldást, mely az ő Jahwe istenének - a prófétákkal (állítólag) közölt „kinyilatkoztatásaival" összhangba hozható volt, és ezt az „egyetlen" kiutat látta követhetőnek, eddigi gyalázatos életmódjának felhagyására. Miután pedig abban a zsidó környezetben, amiben felnőtt és azokkal a zsidó ismeretekkel, amit Gamalielék a fejébe vertek, csakis Jahwenak hozott „áldozatokkal" lehet valami „kiút-féleséget" találni, Jézust - mint „Isten Bárányát" - véli legmegfelelőbbnek erre a célra és ezt a meglátását igen tömören fejezi ki a rómabeliekhez írt levelében így: „Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő véréhen, hogy megmutassa az igazságát, az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt." Saulnak tehát szüksége volt - a saját lelkiismeretének megnyugtatására Jahwenak olyan áldozatot hozni, amilyen eddig a zsidóság történetében elő nem fordult, annak ellenére, hogy voltak emberáldozataik. Saul ezzel az ötlettel talán elsősorban saját magának akart - az ő zsidó hite szerint - lelki megnyugvást biztosítani, de nagyon jól ismerte farizeus rabbitársainak felfogását és módszereit a Thóra „látszólagos, de nem valóságos" betartásának színlelésében. Jól ismerte a zsinagóga „hercegeinek" korruptságát is. Így biztos volt abban, hogy ötletének végrehajtásában segítőkre és ideológiájának érvényesítésében követökre talál. És igaza volt, mert 2000 év alatt már nagyon sokan követik és mindegyik egyformán így mondja: ..Jézus azért áldozta fel magát, hogy megváltson minket bűneinktől." Ez a ,.bedresszírozott" Sauli júdai-keresztény álláspont! De ha megkeressük, hogy az Isten országát itt a Földön megteremteni szándékozó Isten-Fia mit felelt annak a bizonyos embernek, aki igy kérdezte: „Mit tegyek, hogy az örök életet elnyerhessem?” .....bizony más választ találunk: „Szeresd a te Uradat, istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből, és a te felebarátodat, mint magadat. Ezt cselekeddedd és ÉLSZ." (Lk. 10:27-28) Se többet, se kevesebbet! Ugyanis, aki ezt betartja, munkatársa és munkása lesz Jézusnak. Arra, hogy az elmúlt 2000 év alatt, a Jézus Urunk által meghirdetett „Isten Országát" nem sikerült a Földre kiterjeszteni, hanem HELYETTE megjelent a júdai-keresztény EGYHÁZ, bátran azt mondhatjuk: „Jézus nem ezt és nem így akarta!"
* * *
Hogy Ő miként akarta, azt sejteti Mani írásának az a töredéke, mit „Jézus Evangéliuma" címen közöltem. De a zsidó „egyházatyák" igen megsokasodtak 2000 év alatt és bizony sokan nem értenek egyet azzal az iránnyal, ahová és amerre a kimondottan júdoi-keresztény egyházakat vezetik. „Tanításukkal" sem. Most itt azt kell megállapítanunk, hogy Jézus Urunk tanai nem azonosak azzal, amit a mai zsidó-keresztény egyházak, a Saul-páli ideológia alapján hirdetnek, mert „Isten szavának" tanítják Saul-Pálnak azt az okoskodását, mellyel minket a zsidóságba gyökereztet „Krisztussal" így: „Értsétek meg, hogy akik hitből vannak, azok Ábrahám fiai." „Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabott, sem férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. - Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát Ábrahám magva vagytok, az ígéret örökösei "(Ef. 3. 7:28-29) De Saul-Pál még tovább megy és Jézust a mózesi törvény szerintinek mutatja be eképpen: „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk, mert meg van írva 'átkozott' minden, aki fán függ ". (Gal. 3:13) Itt ismerni kell a mózesi törvénynek azt a szakaszát, amit Saul a megfeszített Jézusra vonatkoztat. Ugyanis ezzel a hivatkozással elismeri Jézus megölésének „törvényes" és igazságos voltát. Így rendeli a mózesi törvény: „Ha valakiben halálos ítéletre való bűn van, és megölik, és felakasztatod azt fára: Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán, hanem temesd el azt még azon a napon; mert átkozott isten előtt, aki fán, függ... (Móz. 5. 21:22-23.) Ezért nevezi Saul-Pál „Megváltónak" a megfeszített Jézust, mert a Törvény helyett - melyet most betartani nem tud .,Messiásnak" (Christosnak) nevezve Jézust - Őt, a megfeszítettet nevezi „átoknak", aki a zsidók Thorája (Mózesi Törvénye) teljesítésétől mentesíti Sault. Igazi farizeusi, körmönfont gondolkodással, teljesen megmásítja az „élő Jézus" alakját, és majd látni fogjuk azt is, hogy saját vallási ideológiájának bevezetésével Jézus Urunk igazságát is. Mi Jézus Urunkat a "Világ Világosságának", az Isten Földre szállt Fiának hisszük és valljuk. Nekünk Ő nem „átok", hanem az „Igazság" maga. Hitünk fundamentuma, aki által kapjuk a kegyelem ajándékait. Ilyen „hitvallás" szerint gondolkodva és élve be kellett mutatnom a „damaszkuszi út" előtti, véreskezű és a Jézus-követőket üldöző Saul rabbit és a „pálfordulás" Pál apostolát is azzal a munkásságával, mely szerint „ez a Pál apostol' szellemi síkon ugyanazt teszi az igazhitű Jézus-követők ellen, mint amit gyakorlatilag elkövetett sauli volta idején. Saul rabbi ölte és üldözte a Jézust dicsérőket. - 'Pál apostol' pedig a nála 'álokká lett' és a fán függő, megfeszített Isten-Fiát egyszerű 'bűnbakként', 'áldozati bárányként' veszi be az általa 'megreformált' zsidó vallásba, az eddigi Jézus-követőket 'Ábrahám fiaivá' változtatva. - Ebből a sauli ideológiából 'lett' a júdoi-kereszténység a zsidóságnak oly szektájává, mely a 'szeretet', és 'megbocsátás' hangoztatása mellett a zsidóság szellemi és politikai felsőbbrendűségét is hirdeti és tanítja. Így lettünk mi zsidó-keresztények, Istennek mostoha gyermekei - miként azt 11. János Pál pápa Buenos Airesben mondta. De miért? - Egyszerűen azért, mert a zsidó származású „egyházatyák" Saul-Pál ideológiáját egyházi doktrínákká érvényesítik és pontosan úgy, miként Jeruzsálemben volt a zsinagóga szervezete levitákkal, papi doktorokkal, farizeusokkal, főpapokkal és papi hercegekkel, teljesen azonos formában alakul meg a zsidó-keresztény „egyház". A különbség csak az elnevezésekben van. Itt diakónusok, szerzetesek és papok, püspökök és kardinálisok végzik ceremóniájukban a zsidó Jézus feláldozását. S ma, majdnem 2000 évvel Jézus után így írnak az általuk „christológiának" nevezett filozófiai eszmefuttatásaikban: „Jézus a lelki életet nem tanítja, sem az imádságnak Istennel való kapcsolatát. Az egyén intellektuális és kulturális kialakulását sem.... Jézus élete példaszerű összeütközések (konfliktusok) közötti folyamat.... konfliktus a papokkal, a papi doktorokkal, a farizeusokkal, a zsidó nép vezetőivel, a római politikai és heródesi rendszerrel.... Nem olyan tanár, aki testetlen elveket tanít." (José Comblin: „Antropologia Cristiana", Ediciones Paulinas B. A.s. 1985. 261. oldal.)
Jézus Igéje és Saul ideológiája
„Chrestos" tanait így hirdetik Jézus apostolai: Jézus mondja: „Élni kell Istenben, Istenért." - Segít: Hogy senki se szenvedjen. - Hirdeti: A jócselekedetekből keletkező boldogságot és örömöt, mert „istennek ajándéka" az öröm, amit boldogan kell fogadni. Örömteli életet kíván - folytonos és mindennapos hálaadással. A hit alapja a tudás. „A tudás tesz szabaddá benneteket" - és megóv minden gonoszságtól. „Aki engem követ, nem járhat sötétségben." „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, mint én szeretlek titeket." - „A szeretet a Megtartó." „Gnózis" Istennek egy darabja, szikrája a „Lélek" az emberi testben, melyet tökéletesít a „Tudás" (gnózis). Jézus azért jött, hogy ezt kinyilatkoztassa: "A Lélek az, mely megelevenít" ....és az emberi élet boldogságát így megtartja. Aki Jézust így követi, annak valóban Ő a „Megtartó". Jézus e kinyilatkoztatás után visszatér égi Honába, - miután a Feltámadással véglegesen legyőzi a lelketlen emberekből fakadó, bűnös gonoszságot. A "megtartás" feltétele: "Szükséges nektek újjászületnetek" ...igéjének a megvalósítása. Vagyis: az „embernek meg kell újulni." Az Ige hirdetésének alapjai: Az Igazság szerinti élet, a Tudás terjesztése, mert a Lélek önmagára való ébredésével tisztul és újúl meg az ember és nem a szertartásokkal.
"Christos" a zsidó Messiás alakja a Saul-Páli ideológiában: Jézus meghalt Isten miatt. Szenved és fél a haláltól (Lk 22.). Kéri Istent, hogy ne itassa meg vele a keserű poharat. Úgy érzi, hogy Isten elhagyta Őt. A szenvedés Isten akarata, ezért utánozni kell Jézust a szenvedésben. „Imitatio Christi ". Lemondani, szenvedni, aszkétának lenni, kínozni a testet, hogy minél hamarabb vége legyen az életnek. (Erre legjobb példa árpádházi Szent Margitunknak juttatott élet.) A „paulinista" ideológia szerint: a szenvedés alapja a könyörületnek. Aki sokat szenved itt a Földön, az majd boldog lesz a mennyben. Saul-Pál „teológiája": Egy „bűn" miatt sokan meghaltak és az egész emberiség „átkozott" lett. (Éva „eredendő bűne") Ehhez hasonlóan: Egynek (Krisztusnak) feláldozásával minden ember kegyelmet kap. Tehát: Isten követett el hibát és nem az ember. Ezért Neki kell áldozatot hozni, hogy saját hibáját jóvá tegye. - Így Isten „újúl" meg, és feláldozza egyszülött Fiát, hogy megváltsa az emberiséget. Ezért nevezi Jézust „Megváltónak". A „megváltás" feltételei: Megkeresztelkedés és a zsidóságtól átvett áldozati szertartások teljesítése. Ezek be nem tartása a túlvilági „kárhozat" okozója.
Ha elmélkedünk és összehasonlítjuk a kétféle felfogást, a kétféle tanítást látjuk, hogy egy harc folyik az emberi lelkekért kétféle Jézus-alakkal. Jézus tanítványai, az apostolok a Pártus Birodalomba menekültek a zsidók üldözése elől, de Jézus rendelkezése is az volt, hogy a tanítványok menjenek Szkítiába, ahol övéinek szkítái várják őket. Hát a pártusok bizony „tárt karokkal" fogadták őket. A Szkítiába küldetést írja az .,András akta" című evangélium. És ma - 1998-ban - már megmerevedett a zsidó-keresménységben a saulpáli ideológia, mint „paulinizmus", ahol Jézusra csak azért van szükség, hogy az „oltári szentség" szimbólumában minden nap feláldozzák és az áldozó-pap így mondja: „Fogadd Urunk ezt az áldozatot bűneink bocsánatára." ...„Bűnösök vagytok! ... Bűnösök vagytok! ... hangzik a lelketverő szó állandóan és csak a júdai-keresztény egyházi szervezet tagjai azok a „felkentek", akik neked a bűnöd alól való feloldozást megadhatják, de áldozni kell érte. Hiába mondta Jézus Urunk (Mt. 9:13) így:
„Irgalmasságot akarok és nem áldozatot!"... A „paulinizmus" farizeus gyökerű ideológiájával létre jött zsidókereszténység az Isten Fiát is feláldozza, vagyis képletesen megöli, azért, hogy ennek a ceremóniának megtörténte után higgyük bűneinknek bocsánatát. Pedig ez a mindennapi rituális áldozat teljesen Isten-ellenes! - Ugyanis az, hogy a júdai-kereszténység a zsidóság Törvényét (Mózes L-V. konyvét) és összes írásait, mint „ószövetséget" Isten szavának tanítja, ellenkezik Jézus Urunk által adott parancsolatokkal és az Ő tanításával. - Ugyanis Jézus - János evangéliuma szerint - a zsidókat megveti és „az emberölő ördögatyától származtatja, akiben nincs Igazság, mert hazug és a hazugság atyja. " (Jn.. 6:44) - Azt is mondja nekik, hogy „....Ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül vagytok!" (Jn 10:26) Jézus evangéliumi szavai tehát ellenkeznek minden olyan cselekedettel, mely a zsidósághoz kapcsolja az Ő lényét és tanítását. - „Ti nem az én juhaim közül vagytok"... mondja a zsidóknak és szavaival világosan meghatározza azoknak a kötelességét és jövőjét, akik Benne hisznek és ebben a meghatározásban semmi zsidó vonatkozás NINCS. Íme: „Az én juhaim hallják az én szómat és én ismerem őket és követnek engem. És én örök életet adok nekik és soha többé el nem vesznek és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. (Jn. 10:27-28) Itt az „örök élet" kifejezést úgy kell értelmezni, hogy minden nap és minden időben támadnak olyan igazhitűek, akik Jézus Urunk Igazságát hirdetik és küzdenek azért, hogy Igéjének és tanításának magyarázata megszabaduljon a júdoizmust szolgáló „paulinista" ideológiától azért, hogy Jézus apostolai által a Pártus Birodalomban hirdetett, áldozat nélküli, igazi „kereszténység" váltsa jel a zsidóság jahweizmusához kapcsolt és Jézus Urunkat „áldozati bárányként" használó, mai zsidó-kereszténységet. Hogy ez a magát „Isten apostolának" nevező Saul-Pál nem az Egyetlen Igaz Istent, hanem az ő valláspolitikai isten-alakját - Jehovát - szolgálja, azt legjobban az „áldozati bárányra" és egyéb „áldozatokra" való hivatkozások mutatják. Nemcsak Saul-Pál írásaiban, hanem a „paulinista" felfogás szerint jól átírt evangéliumi szövegekben is. Ezek mind a zsidó hagyományokból erednek. Nézzünk meg néhányat: Azt már tudjuk, hogy a zsidók húsvétkor egy kost áldoztak jel, hogy elvegye a nép bűneit. „Páska gyanánt ölj az Úrnak a te Istenednek egy juhot." (5Móz 16:2) János evangéliuma Keresztelő Jánossal mondatja: "Íme Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit." (Jn 1:29) Ez a versszak - minden valószínűség szerint - az evangéliumokat átfésülő, hajdani zsidó „egyházatyák" betoldása. A „betoldást" megerősíti Ézsaiás prófétára való hivatkozás (Ézs. 53:7). Ugyanis Ézsaiás szövege a babiloni fogságból szabadult izraelitákra és „Jehova szolgájára" vonatkozik, aki „kínoztatott... mint bárány, mely mészárszékre vitetik"..... tehát ez a szöveg nem illeszthető Jézus Urunkra. De az is lehetetlen, hogy a "vízbemerítés" (keresztelés) által való megújulást - vagyis a zsidó vallástól való szabadulást - hirdető Keresztelő János „áldozati báránynak", azaz „páskának" nevezte volna azt, akiről maga mondja: „Ez az Isten Fia!" (Jn. 1:34) De Keresztelő János tanítása is felháborította a zsidókat, hiszen Jézus Urunkat dicsérve, saját sorsát is megpecsételte; és a zsidók éppen úgy „hamis prófétának" tekintették, mint Jézust is. Tehát Keresztelő János semmiképpen sem beszélhetett "áldozatról ", mert a vízből való „kijövetel" megújulását éppen a véres „áldozatok" megvetése miatt hirdette. Jézus Urunknak „áldozati báránnyá" való lealacsonyítása kétségtelenül Saul-Páltól ered, aki nagyon jól tudta, hogy Jézus nem zsidó eredetű és így Jézust, mint a galilei „gentiles"-ekhez tartozó!, az Ezékiel által jellemezettekhez sorolja (Ez. 23:30). Az pedig, hogy „ Melkizedek rendbelinek" nevezi Jézust, ékes bizonyítéka annak, hogy Saul-Pál Jézus Urunkat „gojimnak" (nemzsidónak) tartotta. Ha Jézus zsidó lett volna, nem feszítették volna keresztre, mert a zsidók törvénye nem engedi meg a zsidók megölését, vagy feláldozását. Saul-Pál azért tette Jézust „áldozati báránnyá", mert a zsidók páskáján Ő volt az a „bárány", melynek feláldozását a Mózesi Törvény elrendeli - miképpen az előbbiekben írtuk. És itt jól kell tudni az említett „Ezékiel-féle szöveget", mert ez ad magyarázatot a húsvéti áldozati bűnbaknak nemzsidó emberrel való behelyettesítésére. A zsidó kereszténységben uralkodó ún. „cristológia" a „paulinizmus" ideológiát veszi alapul és ez meglátszik az evangéliumi írásokban is. Így valószínűleg az a „János apostol", akinek „Közönséges Levelei" a Bibliában találhatók, nem azonos azzal a Jánossal, aki az „evangélista", vagyis János evangéliumának szerzője. Ugyanis az „Első Közönséges Levél" azt mondja Jézus Urunkról: „És Ő engesztelő áldozat, a mi vétkeinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is. " (2:1) Ezen az íráson már erősen érezhető a „paulinista" befolyás. Ugyanis Saul-Pál mondja a „Zsidókhoz írt levelében", így: „Azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodsor „bűn nélkül " jelen meg azoknak, akik Őt várják üdvösségükre. " (Zsid 9:28). Ismét egy farizeus fogalmazása így: „.....másodszor bűn nélkül jelen meg... " - Tehát Saul megint visszatér az ismertetett Mózesi Törvény elismeréséhez, mely így mondja: „...ha valakiben halálos ítéletre való bűn van és ...felakasztatod azt fára" ...Saul-Pál szerint tehát ez Jézusnak „első megjelenése", ahol Jézus bűnös. Miután „megáldoztatott", másodszor bűn nélkül jelen meg... a Saul által Messiássá alakított, jeltámadott Jézusban. Tökéletes kinyilatkoztatása ez a „paulinizmus" farizeusi ideológiájának, de ennek a valláspolitikai huncutságnak a felismeréséhez nagyon jól kel! tudni Jézus Urunk tanításának és Igéjének Igazságát. Azt, amiről Saul-Pálnák fogalma sem volt, nemhogy ismerte volna. Ezért nem tud elszakadnia beléje nevelt felfogástól, mely az elkövetett nagy bűnök bocsánata érdekében keres kiutakat és végülis - mármint „Pál apostol", a Mózesi Törvényt veszi végső megoldásnak - mondva: "Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. " (Zsid. 9:22) E sorok írójában a felháborodás mellett a mélységes fájdalom érzése keletkezik mindig, amikor a római júdai kereszténység „áldozó-papja" a felmutatott ostyát - mint Jézus testét - megtöri. De a felháborodás azt kiáltja a világba: „Az evangéliumokat 'Isten szavának' hirdetitek. János evangéliumában Jézus így mondja: 'Én és az Atya egy vagyunk!' (10:30). Ha Jézus EGY az Atyával, akkor Jézus feláldozásával az Atyát is feláldozzuk?" IGEN. Feláldozzuk! - Ugyanis a zsidó-kereszténységben az „áldozatot" nem Jézus Szerető Mennyei Atyjának, a mi „Jó-Istenünknek" mutatják be, hanem „Jehovának ", aki nem más, mint a zsidók által kreált valláspolitikai isten-alak. A MI Jó-Istenünknek, Jézus Urunk által hirdetett Szerető Mennyei Atyának nem kell „áldozni", mert Ő MAGA A SZERETET és Jézus Urunk által kapjuk az Ő kegyelmét. „Én és az Atya EGY vagyunk! - Jézus Urunk ezzel a „Fény-Atya - FényFiú - Fény-Szűze" Szentháromság egységét fejezi ki, hiszen azt is mondta: „Az Anyám a Szentlélek!" Ezt a "Szentháromságot" ismerték és vallották a mi káldeus őseink és a Szentkoronán is ez a háromság volt rajta, az átalakítása előtt. Ez a Jézus-hitű kereszténység fundamentuma, és nem hisszük azt, hogy a mi Jézus Urunk feltámadása előtt ,,szálla alá poklokra" - miként a zsidókereszténység hitvallása tanítja. A mi hitünk szerint a zsidó-kereszténység Jézust feláldozó szertartása - Jézus Szerető Mennyei Atyjának a megtagadását és a mózes-törvényi „Tízparancsolat" Istenének elismerését jelenti, aki így mondja: „Én vagyok Jehova a te istened ..ne legyenek én előttem idegen isteneid. " (5Móz 6:7) Az evangéliumi írások bizonyítják, hogy Saul-Pál és titkára, a görögül író Lukács evangélista Adiabene Mária hercegnőnek fiát, Jézus Urunkat egyszerű „zsidó gyereknek" akarják bemutatni az „Isten szavának" mondott írásokban. Legjobban bizonyítja Lukács, amikor - szintén Mózesre hivatkozva - Máriával is feláldoztat két gerlicét, hogy az 'Isten Fia' - Jézus születése után 'megtisztuljon"' (Lk 2:22-24) Íme a szöveg: „Mikor pedig beteltek Mária tisztulásának napjai, a Mózes törvénye szerint... hogy áldozatokat adjanak, mint megmondatott az Úr törvényyében 'egy pár gerlicét' vagy két galambfiat"'. Mindezek után most még vizsgáljuk meg azt a kérdést is, hogy a zsidó vallásban és a zsidó gyökerű kereszténységben
Miért van szükség áldozatra? A zsidóságra vonatkoztatva egyszerű a felelet: Azért van szükség, mert a „Törvény" előírja a különféle áldozatok bemutatását. (4Móz 16, 17 részek és 5Móz 17.) - De a legfontosabb a zsinagóga és a zsidó-keresztény egyházak részére a Mózesi Törvény következő rendelése: "DE üres kézzel senki sem jelenjen meg az Úr előtt. Ki-ki az ő képessége szerint adjon az Úrnak a te Istenednek áldása szerint. " (SMóz l6:16-17). A zsidó-kereszténységben az „áldozat" Saul-Pál hagyatéka és ezt a vele szemben álló „péteri" Jézust-követő egyházban és a Jézus utáni Pártus Birodalom - ugyancsak Jézus-követő - államvallásában nem találjuk meg. - Majd a következőkben megismerjük, hogy ennek éppen ellenkezője, a Jézusi Szeretetvallás Igazság-tana képezte alapját ennek a zsidó gyökértől mentes kereszténységnek. Ugyanis a „péteri egyházban" tömörültek úgy hitték - és Péter - minden valószínűség szerint - mondta is Saulnak, hogy: „Isten Fiának feláldozása nem 'Isten-tisztelet', hanem 'isten-kísértés"'. Mai gondolkodással azt állapíthatjuk meg, hogy: „áldozatra csak annak van szüksége, aki a mai zsidó-keresztény egyház által előírtakat - köztük az 'áldozás' kötelezettségét - tartja 'hitének' és egyházi kötelezettségeinek betartása nélkül nem tud Istenhez felemelkedni. Így az, amit ő 'hitnek' vél, valójában nem más, mint a vallási előírásoknak a teljesítése, pontosan úgy, amint azt a Mózesi Törvény előírja. - Ez tehát nem a Jézusi-Igazság szolgálata, mert a Jézus-követésben fénylátónak; hívőnek és Istenhez felemelkedőnek, Hozzá esedezőnek kell lenni. " Biblikus gondolkodással, vagyis a Bibliára való támaszkodással ezt azonban megtenni nem lehet. Ugyanis a Biblia hűséges olvasója, pláne az, aki „Isten szavának" tartja annak minden sorát, el sem tudja képzelni, hogy milyen másítások történtek már a szövegekben a Sauli ideológiához való illesztés szándékával és így az Igaság elpalástolása - még az evangéliumokban is - a legapróbb részletekre is kiterjed.
HIVATKOZOTTT FORRÁSMUNKÁK 1.) Lehmann. Johannes „Die Jesus GmbH.” (Econ Verlag, Düsselfort; 1970) 2.) Schalom Ben Chorin: „Paulus - der Völkerapostel in jüdischer Sicht" (LIST Verlag, 1967. 66. oldalon.)
Források: Lehmann: Jesus Report (Droemer, Würtzburg, 1974) Lehmann: Rabbi J. (Stein and Day N.Y. 1974.)
|
|
