Arany László: Mars–enigmák – 16.

Kutatási anyag - fordítás - 2008.

 

A Mars bolygó közvetlen környezetében, valamint a felszínén is, szorgos űrszondák gyűjtik fáradhatatlanul a fantasztikusabbnál fantasztikusabb adatokat, készítik a csodálatosnál csodálatosabb felvételeket. Mégis. A nagyközönség szinte semmit sem tud a páratlan felfedezésekről, a legizgalmasabb felvételek az archívumokban - ám szabadon hozzáférhetően - pihennek.  A képek között szép számmal találunk olyanokat, melyek a marsi élettel, illetőleg a marsi civilizációval kapcsolatban gyökeresen másról mesélnek, mint ami a NASA hivatalos álláspontja. A NASA-nál tehát ismét nem mondanak igazat, sőt, ezen képek kapcsán már meg sem szólalnak… A legtöbb leleplezés Joseph Skipper áldozatos munkájának köszönhető, az ő munkáiból szemezgetünk.

  

 

47. A Mars alagútjai

Néhány héttel azután, hogy végre megjelentek az első MOC felvételek a nyilvánosság számára is elérhetően, valamikor a 2000. év közepén, a Marson található rendkívüli alakzatok között, már az elsők között felbukkant egy igen jelentős, nagy távolságból látható, egy hosszú szakadék alján végighúzódó objektum, mely első látásra valamiféle sávos, illetőleg több részből álló alagút-rendszernek látszott. Az alakzat felfedezője, Skipper, kezdetben üveg-alagút rendszerként azonosította, gondolatmenete azonban tovább folyatódott ennél az álláspontnál, valamiféle életet sejtett a nyomok mögött. Amikor a felvételt nyilvánosságra hozták, Skipper még nem rendelkezett grafikus programokkal, mások által elvégzett képfeldolgozásoktól függött, néhányan közülük igen jól ismertek, képzett planetáris szakértők, e területen. Skipper vizsgálatai akkoriban természetesen hatása alá kerültek ezen álláspontoknak, ő is felugrott a vagonra, hiszen ezek az „alagutak” egyértelműen életnyomoknak látszottak, hasonlatosan azokhoz, melyekről „Az igazi füstölgő fegyver: élet van a Marson” – című beszámolóban olvashatunk. E beszámoló bejárta a világot, és most is közkézen forog, habár számos esetben történt meg az eredeti állítások félreértelmezése.

Akárhogy is, hamarosan sikerült grafikus programokkal felszerelkeznie Skippernek és saját magának közvetlenül elkezdenie a tudományos vizsgálatokat. Így jutott az igazsághoz lépésről-lépésre közelebb. Gyorsan megtapasztalta az „alagutak” vizsgálata kapcsán, hogy lényegében hosszú, egymás melletti párhuzamos kiemelkedéseket lát, bizonnyal valamilyen életforma építette fel őket, ezek pedig a hosszan elnyúló meredély lejtős faláról alá csordogáló sekély vízben tevékenykednek. A számos párhuzamos kiemelkedés egy repedésvölgy egyik oldalán alakult ki, sekély vízben tehát, a lejtős terület alján, hosszasan és szélesen elnyúlva, a lejtős térség irányával párhuzamosan. Figyeljük meg hosszan elnyúló formájuk mellett aránylag keskeny mivoltukat, az elválasztó részeket, melyek miatt „alagutaknak” látszanak ezek a formák. A felvétel megjelenésén kissé javított Skipper, finomított rajta, növelte a kontrasztokat és csökkenteni igyekezett a képhamisítási eljárások okozta változásokat, a lejtős terület azon részén, ahol a vízfolyások végighaladnak. Amikor ezeknek a munkáknak nekilátott, még nem ismerte a képhamisítási eljárásokat a maguk mélységében, és azt sem, miként változtatják meg az általános látványt, hamis illúziókat keltve.

Mióta nekilátott planetológiai kutatásaihoz, vissza kellett térnie eredeti értelmezéséhez az „alagutak” kapcsán, és bizony át kellett értékelnie több esetben is álláspontját. Már több tanulmányában is beszámolt ezekről a bizonyos alakzatokról, mik is lehetnek valójában. Itt van mindjárt: „Az igazi füstölgő fegyver: élet van a Marson”  - című beszámoló. Ez tekinthető a legelső beszámolójának minden tekintetben, beleértve ezt a témát is. Azután itt van egy következő értelmezési kísérlet ebben a témában: „Alagutak – természetes geológiai formák, vagy civilizációs nyomok” . Kérem a Kedves Olvasót, vegye figyelembe, ezekben a kezdeti időszakokban Skipper még nem rendelkezett kellő szakértelemmel és tapasztalattal, mások véleményére alapozott, így sok fontos részlet kerülte el a figyelmét, az alapállítás azonban nem változott, továbbra is igen könnyű a Marson életnyomokat találni, az első beszámoló címe tehát továbbra is aktuális: „Az igazi füstölgő fegyver: élet van a Marson”.

Ne feledkezzünk el azonban arról, hogy az e területen megfigyelhető tevékenységek valamiféle életnyomokra utalnak, ezért tehát ÉLET-megnyilvánulások, természetesen nem egyfajta különleges üvegalagutak, férgek, gyökerek, vagy bármiféle ehhez hasonló valamik, melyekről más kutatók folyamatosan beszélnek, beleértve az első felfedezőt is. Két évnyi kutatás és tapasztalatszerzést követően, szokatlan lehet, vajon miért foglalkozik még mindig valaki ezeknek a szokatlan megjelenésű formáknak a boncolgatásával, bőséges összeállítást megszerkesztve drámai címszavakkal ellátott honlapokon, a teljesen téves megfeleltetéseket erőltetve, mint a csatornák vagy férgek. De még nem is ez a legrosszabb, hanem, hogy mereven ragaszkodnak kezdeti véleményükhöz azok, akik mára már sokkal többet tudnak, hiszen mára már rendelkezésre állnak az MGS MOC felvételek igen nagy számban, kellő tapasztalatra tehet szert bárki, aki mélyebben el kíván merülni a téma tanulmányozásában, fel kell merülnie benne a gyanúnak, amikor beleütközik a folyamatos félrevezetési törekvésekbe, melyek a Mars valós viszonyaitól igyekeznek elterelni az emberek figyelmét, mindenekelőtt arról, hogy ezeken a területeken bizony folyékony víz található bolygószomszédunkon.

 

Mindenesetre, miként az a sorozat első felvételén, majd azt követő képeken is, látható, néhány hihetetlen méretű és nagyon is valóságos alagútrendszer a van Marson. Szó sincs valamiféle lejtős területeken kialakult hegyhát-rendszer félremagyarázásáról, az itt bemutatott sima felületű alagútrendszerek egy kettős kráter belsejében találhatók. Fontos szem előtt tartani, hogy a fenti, E02-02705 jelű felvétel a hivatalos, 100%-os nagyítási állapotot mutatja, ezek az objektumok ekkora távolságból is kifejezetten hatalmasnak látszanak. Példának okáért, akár teljes városok is beleférnének ezekbe az alagutakba. Figyeljük meg, még e távoli, rossz felbontású felvételeken is, milyen élesen mutatkoznak viszonylag, összehasonlítva legalábbis a környező felszínnel. Vegyük észre, hogy a külső, illetőleg a felső alagút a leginkább megformázott, ezt a vonást pedig megfigyelhetjük más, a jelenlegihez képes más helyszínen található alagút-rendszerek esetében is, azoknál is az itt látható mintázat ismétlődik.

Azonban, tekintettel kell lennie arra, hogy a távolság túl nagy és a felbontás túlságosan is szegényes ahhoz, hogy határozottabb következtetéseket vonhatnánk le a környező felszín részleteivel kapcsolatban, hiszen semmiféle viszonyítási pont nem látható. Mindösszesen a felszín nagyléptékű textúrája figyelhető csak meg a legfelső alagút felett. Ahogy ezekről az alagutakról egyre több és több felvétellel találkozhat a Kedves Olvasó, megtapasztalhatja, az itt megfigyelhető, a környező felszín mintázata, újra és újra ismétlődik, körülvéve a külső, illetőleg a felső alagutat, utalván a felszín általános geológiájára és topológiájára, ahol ezek az alagutak találhatók. Jelen pillanatig erre nézve semmiféle magyarázattal sem rendelkezünk, ez olyasféle vonás, amit mellett nem szabad szó nélkül elhaladni, hiszen egyértelmű, hogy valamiképpen összefüggésben van, vagy kapcsolódik e a hatalmas alagutak külső részéhez.

 

A fenti, második felvétel az előző, E02-02705 jelű fotón alapszik, ahhoz képest közelebbi rálátást biztosítva ezekre a formákra. Mindösszesen 40%-nyi nagyítást alkalmaztunk, s mégis, a pixelezettség már kezd megmutatkozni, mint jelentős minőségrontó tényező. Normális esetben 100%-200% nagyíthatóságot várhatunk el, vagy még ennél is többet, mielőtt beleütköznénk a kép felbomlásába; ez pedig igen nagy különbség. Ha nem a már megszokott, szándékosan lerontott képminőséggel állnánk szemben, sokkal több részletet vehetnénk szemügyre, jóval kisebb elemeit láthatnánk a környező felszínnek. Továbbá, mindez a szándékos beavatkozás valamennyi felvétel esetén megfigyelhető ebben a térségben a legkülönbözőbb MOC AB1 felvételektől egészen az E06 sorozatig. A fotók tekintélyes részére a hivatalos 100%-os felbontáson, úgy tekinthetünk rá, mintha egyfajta gézszöveten keresztül nézhetnénk alá, így már eleve lerontják a felbontást a normálishoz képest.

Találkozhattunk már ezzel a jelenséggel más térségekben is, ez tehát egy újabb képhamisítási módszernek tekinthető, olyan helyeken alkalmazzák, ahol bizonnyal túl sok szemmel jól látható és beazonosítható részlet bukkanna fel, melyeket ugye nem lenne ildomos észrevennünk, „veszélyt” jelentene a titkos hatalmak számára, ezért tehát összezavarják a látványt, lerontják a felbontást, igyekeznek összezavarni mindent, ami felismerhető lenne. A környező felszín részleteinek tönkretétele megakadályozza a képen látható forma viszonyítását és pontos elhelyezését a tájban, de ez a hamisítási technika természetesen maguknak az alagutaknak a látványára is hat. Gyakran teszik ezt, ha rendkívül nagy objektumokkal van dolgunk, elveszik tőlünk a viszonyítási alapokat, az emberi szem pedig ezek nélkül teljesen tehetetlen a valós méretek megítélése terén, hajlamos tehát akkorának értelmezni, amekkora a számára megszokott. A titkos hatalmak pontosan tudják ezt, és a hatást még fokozni is igyekeznek.

 

A fenti, sorban a harmadik képrészlet, az eddigiektől eltérő fotócsíkból származik, jelesül az E01-00210 jelűből, ám továbbra is ugyanennek a kráternek a térségéből, és pontosan ugyanazt az alagút-rendszert is láthatjuk. A helyszín tehát itt is ugyanaz, mint az első és a második felvételen, kivéve azt a halványan kivehető, egyfajta „hajtás” megjelenését a bal, illetőleg a nyugati oldalán az E02-02705 jelű felvételnek. Az utóbbi képen jóval markánsabbnak látszik. Habár a felvételeket igyekeztünk a lehetőségekhez mérten minél jobban megtisztítani a zavaró hatásoktól, a felvétel minősége rosszabb, mint a megelőző E02-02705-ösé, ezért jóval több elmosódást és ezzel párhuzamosan kevesebb részletet vehetünk ki, még a hivatalos 100%-os felbontás mellett is. Csak azért tettük ide, hogy a Kedves Olvasó tudjon a létezéséről, s egyúttal kissé nyugatabbra is szemügyre vehesse ezt a bizonyos alagútrendszert.

 

 

A fenti, negyedik felvétel alapjául ismét egy újabb, ezúttal az E02-00484 jelű fotócsík szolgál, de természetesen továbbra is ugyanabban a kráterben vagyunk és ugyanarra az alagútrendszerre tekintünk alá. A megadott koordinátákból megtudhatjuk, az előző helyszínektől kissé jobbra, azaz keletre vagyunk. Mint az jól látható, a külső, azaz a felső alagút, továbbra is teljes méretű, kerek, sima, és most, ennél a napállásnál, amikor ez a fotócsík elkészült, még fényvisszaverődéseket is megfigyelhetünk az alagút üvegszerűen síma felszínéről, sőt, még egy bevágást is észrevehetünk a legfelső alagút alsó részén. A fényelnyelés és a megfigyelhető részletek látható hiánya a fő alagút esetében lehet annak összetételének következménye, a közvetlen a felszín alatti réteg fényvisszaverő tulajdonsága, netán képhamisítási technika következménye, esetleg mindkettő. De akár az is megtörténhet, hogy teljes egészében vízzel töltött alagutat láthatunk, ez zavarja össze a látványt, emiatt nem láthatjuk közvetlenül a felszínt, melyen ezek az alagutak fekszenek, mintha keresztül láthatnánk magán az alagúton egészen a hasáig. Ne felejtkezzünk el róla, nagy távolságból láthatunk a helyszínre, az itt megfigyelhető alakzatok léptéke igen tekintélyes, és csak azért láthatjuk ilyen kis szakaszukat, mert irdatlanul nagyok. A fejünkben ugye az lehet, hogy az alagút valami nem túl nagy objektum lehet, a mérete valahogy egységes, s amikor ekkora távolságból tekintünk rájuk, semmiféle részletet nem látván, hozzáadódva e tükörsíma megjelenést, a pusztán a szemünk által megfigyelhető látvány kiértékelése könnyen tévútra vezet bennünket.

Azonban, legalább annyira fontos a rendszer eme részén, annak észrevétele, hogy a középső és az alsó alagút immár szétfolyik, kevésbé jól megformált, szemmel láthatóan alacsonyabb, és innentől kezdve egyáltalán nem ismerhető fel a talajszinttől kiemelkedő, szabályossá kifeszülő alagútként. Vegyük észre, hogy miközben a rendszer teljes tömege megegyezik az eddig látottakkal, az alakzat továbbra is jól körülhatárolható, jelentősen különbözik megjelenése a környező felszínétől, ezzel is arra utalva, hogy valamiféle egybefüggő, gigantikus alakzattal van dolgunk. Mindeközben nem tudunk becslést tenni arra vonatkozóan, vajon a felfújódás korai állapotát látjuk, vagy éppenséggel ennek ellenkezőjének vagyunk tanúja, egy dolog biztos, vagy az egyik dolognak vagy a másiknak lehetünk megfigyelői, valamiféle munka folyik itt, dinamikus változást láthatunk e hatalmas tömeg megjelenésében, mindez pedig egyértelműen valamiféle ÉLET-re utal.

 

A fenti, ötödik képrészlet az M23-01777 fotócsíkból származik, egy újabb fotócsík tehát, de a helyszín továbbra is ugyanannak a kráternek a belseje, s ugyanaz az alagútrendszer. A koordináták arról tudósítanak bennünket, jelen részlet a legutóbb látotthoz képest kissé jobbra esik, másként fogalmazva attól keletebbre van, és egyúttal a legkeletibb részt láthatjuk, melyen legalább egy alagút teljes mértékben felfújt állapotban látható. Habár ezen a felvételen az alagút-rendszerre még nagyobb távolságból tekinthetünk, a külső, másként a felső alagút továbbra is majdnem teljes egészében megformált, egyben ismét látható rajta a tükörsíma, kerekded  felszínén a fény megcsillanása, miközben a középső és az alsó alagút lényegében eltűnt, mindössze egy lapos massza maradt utánuk. Ám továbbra is jól kivehető ennek a masszának az éles elkülönülése közvetlen környezetétől, attól lényegesen különbözik megjelenése, ez a tulajdonság ismét kihangsúlyozza, hatalmas méretű, összefüggő tömegre tekinthetünk alá, jelentős mértékben elhatárolódva közvetlen környezetétől, attól szemmel láthatóan és teljes mértékben eltér, a legnagyobb jó szándékkal sem lehet bennük felismerni semmiféle száraz  összetevőkből szél által megformált „dűnéket”, miként azt a hivatalos magyarázatok szeretnék velünk elhitetni.

 

 

A fenti, hatodik felvétel katalógus száma szerint az E02-02706 jelű, nagy látószögű fotó kontext felvételként szolgál a rajta elhelyezett E02-02705 jelű kis látószögű fotócsíkhoz, jól láthatjuk rajta a kettős kráter-rendszert, melyek közül a szokatlan megjelenésű formákra az alsó kráter felső részén bukkanhatunk, azaz annak északi részén, a belső falán, nyíllal jelölve. A fotócsíkot metsző halvány sötét sáv az alagútrendszer maga. A balra, kissé távolabb eső rész, azaz a nyugati, e sötét színű szalagban, kissé távolabb a nyíllal jelzett területtől, még hatalmasabb alagútrendszert tartalmaz, egyúttal jobban megformáltat is, nincs alacsonyabb, vagy kevésbé határozott megjelenésű szakaszuk. A jobbra eső rész kiszélesedik, kevesebb alagút látható térségében, azok is ellaposodnak, ám megmaradnak összetartozó és a környezetétől jelentősen különböző, éles körvonalakkal rendelkező, összetartozó masszának, olyan benyomást keltve, mintha valamiféle sötét, sűrű festék kiömlött volna a felszínre, s mivel a talaj nem tudta beinni, létrejött ez a fajta jellegzetes megjelenés.

Minden egyes alkalommal, amikor hivatalos részről értelmezni próbálják a Marsról érkező fotókon látható sima felszínű, vagy fodros felszínű alakzatokat, melyek jelentősen különböznek a környező felszín megjelenésétől, legyen bármilyen alakjuk, legyenek bármily szokatlan megjelenésűek is, különleges formájúak megjelenésükben, következetesen „dűnéknek” nevezik őket, vagy „fagyási foltoknak”. Az értelmező szótár meghatározása a dűne esetében a következő: ”homokdomb vagy homokhát szél által megformázva”. Nos, ezek a hivatalos emberek nemigen szokták kiejteni a szájukon a szót „homok”, csak azt, hogy „dűne”, így szökési lehetőség ajtaját nyitva hagyva a maguk számára, a fogalom értelmezése kapcsán. Az ő értelmezésükben a homok tekintélyes skálát ölel fel, a földi felfogás azonban a legtöbb esetben száraz körülményekhez rendeli. Nyilvánvaló, ezt az alapfeltételezést igyekeznek mindenfelől körben járva megerősíteni, azt sulykolván, a Mars fagyott, száraz és poros, halott világ, ezért pedig semmi értelme különösebb figyelmet fordítani, lelkesedést tanúsítani iránta. Más szavakkal: nekünk higgy!

Azonban, saját tapasztalataink szerint, az említett alakzatok igen csekély része azonosítható „dűneként”, csekély számuk kapcsolhatók valamiképpen homokhoz, miként azt a Földön itt megszoktuk a dűnék esetében és meghatározásában. Míg a többiek ettől teljesen eltérőek; szép számmal akadnak a hivatalosan „dűnéknek” nevezett alakzatok között folyékony víz megfagyása által létrejött, akár egészen mélyről kezdődő és a komoly magasságba nyúló alakzatok, méretük ugyanis az egészen kicsitől kezdve, lefedve a teljes spektrumot, akár hatalmas dombok, vagy hegy méretét is elérhetik. Sötét színű vízfoltok a kráterek alján, vagy egyenetlen felszínű, hullámzó jégtakarók hivatalosan ugyancsak megkaphatják a „dűne” megjelölést.

A véleményünk szerint, miután már komoly tapasztalatokat szereztünk mostanra már a Marsról készült MOC felvételek elemzése és kiértékelése terén, a sötét szalag, amit közvetlenül a kráterfalon belül láthatunk, annak északi oldalán, minden valószínűség szerint eredetileg mint jégfelület kezdte, miként oly sok esetben láthattuk már ezt a jelenséget szerte a Marson mindenfelé, beleértve ezt a bizonyos területet is. Ez a fajta sötét sáv, amikor nagy távolságból látszik a széles látószögű MOC felvételeken, az esetek igen nagy részében tekintélyes méretű kráterek belsejében pillantható meg, horpadásokban és bemélyedésekben, szerte mindenfelé a Marson, igen ritkán nyílt térségekben. Az északi és a déli félgömbön, amikor nem töltik ki teljes mértékben egy kráter vagy egy bemélyedés alját, azaz ha csak egy részét fedik a kráter aljzatának, a legtöbb esetben az északi oldal falának tövénél találhatók meg a kráter belsejében, és csak sokkal kevesebb esetben a déli oldalon.

Emlékezzünk csak, a becsapódási kráterek természeténél és méreténél fogva, a becsapódó objektum és a talaj összetételének függvényében, a becsapódás szögétől és egyéb tulajdonságoktól, a becsapódási kráterek belső térsége közvetlenül a kráterfalak mentén, gyakran egy kissé mélyebb, mint a krátert övező felszín, vagy a kráter középső térsége. Valójában, a fenti hatodik felvételen, a szóban forgó terület szélesebb környezetét megfigyelve jól látható, a felszínnek ez a része emelkedő, továbbá az alsó kráter középső része magasabban fekszik. Bizonyára a becsapódó objektum magjából maradt némi anyag vissza. Kétségtelen tehát, hogy a sötét szalag a kráter platójának legmélyebb részénél található, ahol, teljesen logikusan elvárható, elsődlegesen itt gyűlik össze a folyadék, hogy azután később megfagyjon.

Hozzá kell tenni, érdekes módon, a jég megjelenésére vonatkozó kijelentések a kráterek belső részéről, illetve a nagyobb mélyedésekről szólnak, csak bizonyos szélességi körökig figyelhető meg – a 65 fokos északi, illetve déli szélességig. A 65 fokos déli szélességnél délebbre fekvő területek, azaz a Déli Sarkvidék esetében a felállás természetesen fordított. A déli féltekén a legtöbb esetben a déli kráterfal térségét foglalják el ezek a jégpajzsok. A jelenség pontos okára nincs magyarázat, itt csupán jeleztük a megfigyelés eredményét.

Feltétlen el kell mondani, habár részletes bemutatására a témának jelen keretek között nincsen elegendő hely, a Déli Sarkvidék térségében kifejezetten jellemző a felszíni vizek megszilárdult jégtömegekké alakulása. A jelen beszámolóban szereplő alagútrendszer éppenséggel a déli félgömbön található, nem sokkal a bizonyos 65 fokos határvonaltól északra, a határvonaltól északra való helye ellenére, mégis abban a térségben, ami viszonylag közelinek mondható a Déli Pólushoz. Továbbá, a déli félgömb terület közeli térségét bemutató nagyszámú fotócsíkon kifejezetten nagy számban fordulnak elő a jéggé fagyott vízfoltok. Ezek a területek elsősorban nagy fényvisszaverő területekként jelentkeznek, azonban gyakran sötét foltok borítják felszínüket, az dombos, és élesen különbözik az őt körülvevő területektől. Viszont, a 65. szélességi körtől délre a Déli Sark térségében, azaz pontosan a jelen beszámolóban is szereplő területen, hasonló megjelenést mutatnak, ám felszínük már egyöntetűen igen sötét, és a jelen beszámolóban bemutatott simulékony, összefüggő tömeget alkot.

Ha körültekintő megfigyelést végzünk, általánosságban elmondható, amikor ezek a jégtömegek sötétebb színt öltenek, valamiféle ismeretlen folyamat okozta változáson mennek át (esetlegesen a vízben lévő összetevők miatt, a véleményünk szerint ezek lehetnek természetes, vízben élő szervezetek, ezek színezik sötét színűre a vizet, egyben képesek közvetlen környezetüket is befolyásolni), felszínük szilárd, és dimbes-dombos. Az északi és a déli félgömbön olykor olyan alakot öltenek, mintha felső részük lágy lenne, s gördülő hullámokat figyelhetnénk meg, ezek azonban sokkal szabályosabbak és egységesebbek, mint a természetes vízhullámok. Néhány amatőr kutató tévesen hullámzó felszíni vízfelületekként azonosítja ezeket a sötét, széles területeke elfoglaló foltokat, mivel ránézésre valóban nagyon hasonlít felületük rá. Saját véleményünk szerint a gél állapot, illetve a megszilárdulás folyamata során további párolgási jelenség lép fel a jégtömeg felszínéről, a vízben élő szervezetek törekedhetnek az életfeltételeik fenntartására, ennek pedig ez a megfigyelhető megnyilvánulása. Az északi és a déli féltekén, mindez igen gyakran megtörténik sekély és továbbra is folyékony vízfelületek térségében, mélyen fekvő térségekben, mint a már kialakult jégpajzsok esetében, de az már egy másik történek és szerteágazó kutatást igényel teljes mélységű feltárása, akár kötetnyi léptékben. Habár a tényt magát már észrevettük a marsi kutatómunkánk kezdetén, már valamikor a 2000. év közepe táján, az időtényező azonban igen fontos a korrekt felkészüléshez, a megfelelő felvételek összegyűjtése a jelenség alátámasztására, szintén nem könnyű és hosszadalmas feladat.

Ezzel a tudással a háttérben, arra gyanakszunk, hogy ez a bizonyos, a jelen beszámolóban szereplő térség, minden bizonnyal jégtömegként kezdhette életét, miként a közeli kráterekben is megfigyelhetünk jégfelhalmozódásokat, azonban a térségben létező életformák, nem tudjuk, ezek pontosan mifélék, közbelépnek, változásokat keltenek, és átalakítják az egész jégtömeget először egy hatalmas, tokba záródó masszává, kemény felszínnel, később pedig magasra kiemelkedő, kolosszális alagút-szerű formákká, miként azt a képekről láthatjuk az itt felvonultatott bizonyítékok révén. Lehetséges, hogy a folyamat kezdetén valamiféle biológiai alapú élet jelenti a kiindulást, ennek nyomait mindenhol meg lehet találni, ahol vízfoltokat, vagy jégtömegeket látunk a Mars felszínén, ezért tehát tudjuk, ilyesfajta életformák léteznek. Azonban, arra is gyanakszunk, hogy egyúttal valamiféle, általunk még nem értett, technológiai megoldás is szerepet kap, ennek köszönhető ezeknek a gigantikus, magasra emelkedő alagútformák megteremtése, többféle cél is szerepet játszhat ebben, szigetelt és védett életfenntartó rendszerek kialakítása, vagy akár különböző rendszerek raktározása.

A gondolatmenet lényege az, hogy a hivatalos állítások szerinti „dűne” kategória, mint a szél által összehordott száraz részecskék-alkotta dombvonulat teljességgel képtelenség, emellett tévútra is vezet. Sokkal alaposabb vizsgálat  erre a jelenségre kiterjedően feltárja, egyértelműen igazolja, ezek az úgynevezett „dűnék” valójában egyáltalán nem azok. Szemmel láthatóan hatalmas, valamiképpen alkalmazkodó, összefüggő tömeget alkotnak, mely talán víz jelenlétén alapszik; de semmiféleképpen sem keverednek a közvetlen környezetükben található felszínnel, mely hordozza őket. Az óriási méretű alagutak nyilvánvalóan ezen alkalmazkodó, egymáshoz tartozó formák belsejében vannak. Mindez talán jóval kisebb alapokból indulhat ki, nem ilyen jól körülhatárolt, tekintélyes léptékben és tömegben, miként az alagutakat itt megfigyelhetjük, hanem alacsonyabb, szabálytalanabb és talán valamiféle álcázó formát öltve, esetleg megpróbálván utánozni a természetes jégmező hegyhátait és völgyeit? Később, amikor a növekedést kiváltó erők a kiterjedés nagyságára is hatni kezdenek, a hatalmas tömegű alagút-rendszer esetleg szintén átalakul, mérete ugyancsak megnő, több helyet kínálva. Ezzel párhuzamosan, talán az a bizonyos életforma, mely kezdetben vízhez kötötten fejlődik, és felszínalatti vízfolyásokban mozogva jut el a felszínre a szóban forgó felszíni víztömegekhez és formálja át őket felszín fölötti, de belsejükben mégis vízzel kitöltött életterekké, ahol az értékes vizet megóvják a párolgástól és koncentrálják ezekbe a hatalmas, a felszíntől magasra kiemelkedő alagút tároló és/vagy élettér rendszerekbe? Érdekes gondolatmenet. Talán egy napon további információkhoz juthatunk, s akkor meg tudjuk válaszolni ezeket a kérdéseket.

Azonban vigyázzunk, ne kövessünk el hibát, egy dolog ami teljesen egyértelmű itt, igenis léteznek a Marson hatalmas alagút-rendszerek, azok minden bizonnyal, melyeket a felszínen is szemügyre vehetünk; azt is leszögezhetjük: valamiféle élet jelenlétére utalnak. Amennyiben a gigantikus alagút-rendszerek valójában valamiféle intelligens életforma mesterséges alkotásai lennének, miként az oly gyakran látszik, azok, akik rendszeresen olvassák ezeket a beszámolókat mostanra már valamivel tisztábban láthatják, miért gyanakszunk arra, hogy az „Inka városfalak” című beszámolóban bemutatott alakzatok sokkal inkább gigantikus alagút-rendszer részei, jelentős mennyiségű természetes anyag felhasználásával betakarva, ami miatt erősen természetes formáknak tűnhetnek. Más szavakkal, oly sok minden nincs eltemetve a felszínen, mint amennyi kilátszik alóla.

Néhány kutató mindezekkel kapcsolatban kételkedő álláspontra helyezkedhet, hiszen ezek a csőmonstrumok olybá tűnnek, mint a természetes felszín részei, az ő számukra javaslom, vessenek egy pillantást az „Eltemetett csővezeték” című beszámolóra, ahol a fedőréteg részben hiányzik, emiatt kilátszik a sima, áttetsző felszínű, felső, kupolajellegű formát öltő rész, mely valószínűleg fényt enged az alsóbb részekhez, a belső alagút-rendszerekhez. A közvetlenül a felszínen megfigyelhető alagútrendszerek mellett szóló bizonyítékok megcáfolhatatlansága a felszín alatt is megtalálható struktúrák létezése mellett szól. Látható tehát, habár a kérdés megoldása továbbra sem egyértelmű ezen a ponton, néhány gondolatmenetet már megengedhetünk magunknak a kőkemény tudományos bizonyítékokra alapozva, nem pedig a szerzők szegényes fantáziájához igazodva, hiszen a valóság mindig túlhaladja az emberi képzeletet. A pontos válasz természetesen a titkos hatalmak kezében van, természetesen nekik is megvannak a maguk koncepciók, előfeltevéseik, elképzeléseik, melyek akár ugyanúgy lehetnek tévesek is. A választ további kutatások és a jövő adja meg.

Még egy gondolat. Azok, akik emberes küldetést terveznek a Marsra, abban a meggyőződésben, hogy bolygószomszédunk halott világ, ellensége az életnek mindenféle szempontból, erre az alapra dolgozzák ki technikai berendezéseiket, a rendkívüli hidegre és az igen vékony légkörre, azaz a tökéletes kudarcra terveznek. Jobb lenne, ha végre ők is felébrednének. (Bár az is lehet, ők is csak hivatalos porhintés részei, hiszen az állítólagos „rendkívül ritka” marsi légkörben már több tucatnyi km-es magasságban ejtőernyős fékezést alkalmaznak. Hogyan? Akkor most van levegő ott vagy nincs?... ) Ha nem kezdik el megkérdőjelezni saját elképzeléseiket, az ébredés igen durva és kegyetlen lesz. Ha egy ilyen jellegű küldetés alapvető tévedéseken és félreértelmezéseken alapszik, rendkívüli veszélyt fog jelenteni azon bátor emberek számára, akik a Földet maguk mögött hagyva új világ felkutatására indulnak, a pusztulásba küldik őket. Netán éppen ez a cél? Ilyen hozzáállással kívánják levezényelni a harmadik típusú találkozást? Nem nehéz elképzelni azt a jelenetet, amikor az űrhajósok egy általuk sivatagosnak, csontkeményre fagyott, alig-légkörrel rendelkező égitesten gondolják, hogy leszállnak, ezzel szemben rendkívül gazdag vegetáció, nagymennyiségű víz, és ki tudja még, mi vár rájuk. Nem túl vonzó perspektíva!

Az alábbiakban újabb alagútrendszereket veszünk szemügyre a Mars különböző térségeiben. A képek egyes esetekben jobb minőségűek, és több részletet mutatnak. Nézzük hát meg őket!

 

*     *     *

 

A beszámoló első felében szereplő alakzatokra további példaként szolgál az itt bemutatott, MOC E12-03186 jelű fotócsíkból vett részlet, ezen talán kissé több részletet vehetünk ki, maga a gigantikus alagút azonban eltér a korábban látottól, a helyszín is különbözik. Szerencsére, a hivatalosan kiadott kép minősége jelen esetben jobb, ezért némileg tisztább képet kaphatunk.

 

 

Mindenekelőtt sok olyan közös vonás ismerhető fel első ránézésre a képen, ami igencsak rokonítható a beszámoló első felében látottakkal. Például, a felső, illetőleg az északi alagút jelen esetben is a leginkább megformált. Az újonnan bemutatott felvételek mindegyikén egyúttal arra is igazolásul szolgál, amit az első részben kijelentettünk, miszerint a legfelső, azaz az északi alagutak a legfejlettebbek, a közvetlen mellettük lévő felszín textúrájától megjelenésük lényegesen eltér, viszont a pontosan a szomszédságukban található felszín mintázata mindenhol azonos, ahol ilyen gigászi alagutak megjelennek. Továbbá, miként az előzőkben leírt alakzat, ez is egy sokkal nagyobb rendszer része, végighaladva mentén a vége felé ugyanolyan ellaposodó, ám továbbra is egyetlen tömeget alkotó változatához érkezhetünk, mint az első beszámolóban látott estben. Végül, ez pedig a legfontosabb, jelen esetben sokkal tisztábban és egyértelműbben láthatjuk a napfény visszaverődését, ragyogóan becsillanó sávját a lő alagút legfelső részén, miként az beszámoló első részének negyedik felvételén.

Vegyük észre, a tiszta, a már-már áttetsző minőségét a fő alagútnak, és azt, miként alkot éles határvonalat ez az egybefüggő tömeg a tőle délre elterülő természetes felszínhez képest, illetve azzal szemben; közvetlen az átmenet előtt számos párhuzamos vonal jelenik meg rajta. Vegyük észre a sok-sok világos színű foltot, szerte gigászi alakzat felületén, s habár nem határozhatók meg teljes mértékben, méretük, alakjuk és a köztük lévő hely jó közelítéssel azonosnak tekinthető. Ez egy újabb jelenség. Ezek a foltok nem bukkantak elő a beszámoló első részében látható fotókon, ám az is kétségtelen, az ott bemutatott képek eredeti felbontása jóval szerényebb, ezért ilyesféle részletek rejtve maradhattak előttünk. Véleményünk szerint, az első részben bemutatott fotók jelentős képhamisítási eljárásokon is átestek, már az eredeti, a hivatalos szervek kezében levő képeken is, ezért a nyilvánosság számára kiadott, már eleve elrontott felbontású képeken nyilvánvalóan még súlyosabb következményekkel jár a beavatkozás, a részleteket illetően, csak a legnagyobb képződmények maradhatnak meg vizsgálhatónak számunkra, messze nem az eredeti alapformák.

A foltok megjelenése, kapcsolódva a gigászi formához, annak a bátor feltételezésnek a meggondolására késztethet bennünket, hogy talán esetleg ezek a foltok nem egyszerű elszíneződése a gigantikus alakzat felszínén, miként azt első látásra hihetnénk, hanem esetleg valami az alatt, és/vagy sima felszín alatt található, amint keresztül látunk annak félig fényáteresztő felületén. Ha igaz, és kiderül, hogy ez a bátor feltételezés megállja a helyét, akkor ennek egyenes következménye, hogy e a sík/hullámos területnek mélyén esetleg levegő is fogságba eshet, és/vagy víz; inkább lehet ez valószínű, mintsem hogy ez a felület közvetlen érintkezésben lenne a természetes felszínnel.

Vegyük észre, hogy a csillogó fény és a visszaverődés láttatni engedi a széleit, egyfajta szalag alakot formázó bevágódásnak, mely végigfut teljes hosszában a megfigyelhető felső alagút felső részén, jól tartva a távolságot annak szélétől. Nagyon hasonlatosan néz ki ahhoz, mintha ez a rész valamiféle belső nyomásnak lenne kitéve. Az imént felsorolt tulajdonságok esetleg jelzésként foghatók fel, ez az egész hatalmas alagútrendszer esetleg növekvő méretben folytatódik a felszín alatt, mind szélességben, mind mélységben; miután már teljesen kialakult formája, a növekedésének ez a kitüremkedő párhuzamos szélű szalag lehet esetleg a módja teljes hosszúságában. Ugyancsak figyeljük meg a sötétebb sávokat a fő alagút felületén, netán a belsejében. Ez az újabb finom részlet szintén nem szerepel a beszámoló első részében látható fotókon. Ezek a sötét sávok igen hasonlatosak, esetleg pontosan ugyanazok, mint amelyeket ezer számra láthatunk nyílt térségekben is a kráterek közötti vidékeken, de a kráterek belsejében is, mind a jelen beszámoló első részében, mind a másodikban szereplő helyszínek térségében. Kérdés: van köztük valamiféle kapcsolat?

 

A fenti, második felvétel 200%-os nagyítását adja az E12-03186 katalógusjelű fotócsík előbb bemutatott részletének; az erős elmosódottság miatt nem igazán juthatunk jelentős többlet információhoz, kivéve egy lehetséges dolgot. A keskeny sötét sáv, mely elválasztja az északi, fő alagutat attól a természetes felszíntől, melyen helyet foglal, véleményünk szerint, gyanakvásra ad okot. Túlságosan is bolyhos a széle és határozottan vonal-jellegű, habár nem lehetünk teljesen biztosak benne, meglehetősen úgy fest, mintha képhamisítási technika alkalmazását látnánk, mintsem természetesen felszínt. Ha ez a keskeny sötét sáv elrejteni igyekszik valamit, akkor mit mondjuk a többi dologról, amit viszont láthatunk itt? A jelzőzászló tehát fel van emelve, annak ellenére, hogy itt, a második részben a felvételek valahogy tisztábban láthatóak, a képhamisítási beavatkozások továbbra is jelen vannak.

 

 

A fenti, harmadik felvétel egy újabb, ezúttal az E11-03408 jelű fotócsíkból való, azonban az előző két felvételen is bemutatott alagútrendszert ábrázolja, igaz, másik pontján, kissé jobbra, illetőleg keletre a korábban látotthoz képest. A felvételek egybevetéséből adódik a következtetés, ez az alagútrendszer sok-sok kilométer hosszú, s ez alkalommal talán kissé jobban szemügyre vehetjük ennek a gigantikus szerkezetnek a részleteit, még ha egészen nagyléptékben tudjuk is ezt csak megtenni. Ismét láthatjuk a fényvisszaverődést, végig a felső alagút mentén, ez a körülmény csak újabb alátámasztással szolgál arra nézve, hogy az itt bemutatott forma felszíne kifejezetten sima, e tulajdonsága eléri az üveg símaságát, illetve a gyantáét, melyet kör-keresztmetszetűre formált valaki és elhelyezte itt, a Marsnak e részén. Szemmel is látható, ezek az alagutak egymáson fekszenek, továbbá, félig-meddig áttetszőek is. Ezek a tényezők ismét csak igazolják a Napnál világosabb tényt, semmiféle, üledékes jellegű anyagból felépülő dűne, szóba sem jöhet, mint lehetséges magyarázat.

Valójában úgy néz ki, mint egy nedves, kitöltött, hosszan elnyúló és nagyon vékony állati bél, az őt át meg átszövő vénáival, és felszíni határhártya rétegével. Persze, nyilvánvalóan nem erről van szó, de azt meg kell hagyni, hogy maga a látvány teljesen rendkívüli, különösen ha figyelembe vesszük az elementáris méreteket, semmiféle természetes geológiai eredetű magyarázattal a tudomány nem képes szolgálni.

Vegyük észre, a foltok jelen esetben fokozottan hangsúlyosak, különösen az alakzat alsó részén,  főként azon a részen, ahol egy második alagút formálódik, vagy kezd formálódni, illetve közvetlenül alatta, közvetlenül mellette és párhuzamosan a fő, teljes mértékben kidomborodó felső alagúttal, az alatta található, laposabb, szétkentebb és határozatlan körvonalú még jobbára alaktalan tömegből. Azonban azt is figyeljük meg, ezek a foltok még a legjobb láthatóság esetén is csak halványan és elmosódottan vehetők ki, a felső alagúton pedig szinte egyáltalán. Lehetséges lenne, mindez azért van, mert ezek a világos foltok esetleg rögzített, és igen magas objektumokat képviselnének az alagúton belül, s a helyzet talán annyi lenne, hogy a felső, erősebben fényvisszaverő részük közelebb esik az alagút áttetsző falához, amennyiben annak még nem alakult ki a magas, domború formája, csak még az alacsonyabb, kevésbé hangsúlyos, a felső alagút esetében pedig azért nem láthatók, mert annak ívelt felső része már jelentősebben visszaveri a fényt, s egyben az objektumok teteje is túl messze esik az alagút falától, hogy még szemügyre vehetnénk? Lehetnek ezek a foltok valamiféle épületek tetői, netán valamiféle növényzet felső részei, mint pl. hatalmas fakoronák?

Ezen a fotócsíkon jobban láthatóak a kaskaringós sávok is a fő alagút felszínén, illetőleg a belsejében.  Figyeljük meg, ezek a sávok egyértelműen a fő alagúthoz köthetők, nem lépnek túl annak kiterjedésén, nem haladnak kívül rajta, sem a felette lévő természetesen felszínre, sem az alatta található, újonnan kialakuló alagútra, vagy még lejjebb, a még határozott formát nem öltött tömegre. Mindez erős jelzés arra vonatkozóan, hogy a sávokat valamiféle hatás a fő alagút belsejében alakítja ki, illetve a belsejének egy részében. Korábban említettük, jelen kráter nagy általánosságban vett környezete, miként a beszámoló első részében szereplő kettős kráter térsége is, nagy számú, kanyargó  sötét sávot tartalmaz a nyílt térségekben. Lehet tehát valamiféle kapcsolat közöttük, amit jelen pillanatban nem ismerünk. Erős a gyanúnk, hogy ezek a sávok, azok, melyeket itt megfigyelhetünk, jellemzően egy irányba haladnak, ahelyett, hogy mindenfelé kanyargóznának, hurkokat alkotnának önmagukba záródóan, miként azt más területeken megfigyelhetjük, valamiféle élettevékenység létére utalhatnak.

Számos, különös áttetsző alakzatra bukkantunk már szerte a bolygón, felbukkanva rajtuk az itt is megfigyelhető sávok, sok esetben nem is annyira rajtuk, hanem inkább a belsejükben; minden esetben jól megfigyelhetően csakis és kizárólag a különös formákra koncentrálódva, azokról soha nem lépve le. Bővebben olvashatunk ezekről a hatalmas formákról a „Rejtély! Mi ez?” – című írásban, részletesen kielemezve a helyzetet, ott azonban, a sávokat magukon hordozó alakzatok más jellegű formát öltöttek, itt azonban nagyon hosszan elnyúló, egységes megjelenésű, ovális keresztmetszetű, alagutakat látunk, míg ott lapos, kerekded formákat, ezek egyik oldala elvékonyodik, kisímul, szépen hozzáilleszkedik a talajhoz, másik részük felemelkedik, olykor visszahajlik. Ezt a visszahajlást elég nehéz lenne homokdűnékről elképzelni… Már régóta gyanakszunk rá, hogy vizet is tartalmazhatnak ezek, a más beszámolókban is bemutatott objektumok, de nem voltunk benne teljesen bizonyosak. Továbbá, habár nem voltunk teljesen bizonyosak benne, szintén említést tettünk valamiféle kapcsolatról a nyílt térségekben megfigyelhető tavak és a közelükben megjelenő, ám kacskaringós sötét sávokról. Más szavakkal, arra gyanakszunk, a sávok, valamiféle életforma folyamatosan használt útvonalát képviselhetik.

Figyeljük meg, ezeknek a sávoknak két fő, és egymástól igen jól megkülönböztethető megjelenési formája van. Az egyik olyan, amilyent itt is láthatunk, ahol a sáv kanyargós, ám valamiféle fő irányhoz mégis tartja magát. A másik legfőbb jellemvonása a hangsúlyos kanyargósság, és az önmagába való hurokképzés, valamint a teljesen véletlenszerű irányítottság. Fontos tudni, a tudósok ezeket a teljesen különböző jellemvonással rendelkező sávokat egy kalap alá veszik és úgy vélekednek, ezek a sötét, szerte a bolygón mindenfelé megtalálható sávok, olykor igen hangsúlyosak és szélesek nyílt térségekben, bizonyos helyeken legalábbis, nem mások, mint forgószelek, porördögök vagy tornádók csapásvonalai a száraz és poros körülmények között, az általánosságban megfigyelhető kacskaringós útvonaluk alátámasztani is látszik ezt a fajta álláspontjukat. Természetesen a félig hivatalos magyarázatokból arányosan adódik a következtetés, melyet a hivatalos szervek igyekeznek is rögtön megerősíteni, miszerint a Mars fagyott világ, száraz és poros, és olyan halott, amilyen csak lehet.

Azonban ez a magyarázat figyelmen kívül hagyja e sávok tekintetében a köztük lévő különbségeket, azt, hogy nemcsak nyílt és száraz térségekben találhatók, ahol ennek a magyarázatnak még lenne némi esélye, hanem ugyancsak megtalálhatók különös, hatalmas méretű objektumok felszínéhez kötve, emellett olyan nyílt térségekben, ahol sekély víz található, miként azt rövidesen be is mutatjuk. Erős, határozott körvonalú és jól kivehető sávokat láthatunk egy-egy objektum területére korlátozva, miként a korábban bemutatott SP1-23008 jelű fotócsík esetében is látható; az ott megjelenő sávokra ugyancsak az erős kontúrozottság és a kacskaringósság jellemző, a sávok közvetlenül az objektum külső széléig követhetők, egyetlen esetben sem „lépnek le” róla, pontosan a külső határánál állnak meg, mintha valamiféle demarkációs vonalba ütköznének, semmiféle jele sincs annak, hogy ezt túlhaladnák, akárcsak érintenék is a környező felszínt, sem most, sem korábban. Mindez pontosan ugyanígy igaz az itt bemutatott alagutakra is, a sávok közvetlenül a egyes alakzatok széléig érnek, egyetlen esetben sem lépnek túl rajta, még a laposabb részeken sem, ezekben az esetekben akár a magasságbeli eltérés is lehet gát. E megfigyelés arra utal, hogy a hivatalos szervek által kiötlött „porördögöknek” ezen objektumok belsejében kellene tevékenykedniük, semmint a külső felszínükön. Nyilvánvaló, a hivatalos magyarázat túlságosan is egyszerű és teljes egészében alkalmatlan ennek a jelenségnek a széleskörű megfigyeléseken alapult tapasztalat értelmezéséhez.

Miként említettük, az itt látható, gigantikus méretű és hosszú kilométerekre nyúló alagutakban akár teljes városok is elférnének, ám minimumként csak annyit szögezhetünk le, valamiféle élettevékenységhez köthetők, sajnos nem lehetünk biztosak benne, konkrétan milyen életformáról lehet szó. A leghelyénvalóbb megállapítás jelen esetben az, hogy ezek bizony mesterséges szerkezetek, belsejük pedig élettérként szolgálhat, ezért talán intelligens, civilizált életet sejthetünk mögötte. Azonban arról se felejtkezzünk el, az alagutak egyértelműen részének tűnnek a jóval kevésbé karakterisztikus, laposabb, összefüggő anyagtömegnek. Így nem lehetünk benne biztosak, ezért továbbra is lehetséges, hogy valamiféle különleges, ám természetes eredetű életforma állhat mindeme dolog mögött, sokkal nagyobb léptékben, miként azt itt mi a Földön a természetes életformáktól megszoktuk. Egyetlen dolog biztos, hogy a becsmérlők nem némulnak el, amikor magyarázatot kérünk arra, hogy ezek a gigantikus, sima, boltozatos, áttetsző, kilométerekre elnyúló szilárd alagútrendszerek szerintük természetes geológiai eredetét megmagyarázza, ehhez ugyanis olyan állításokat kellene megfogalmazniuk, melyek nagyságrendekkel igényelnének több fantáziát, mint a saját szemünknek hinni és valamilyen életformát látni az alkotókban.

 

Ismét elmondható, hogy a fenti, E11-03408 jelű, közelebbi rálátást nyújtó, 200%-os nagyítású felvétel nem ad hozzá túl sokat az eddigi ismereteinkhez az alagutakról. Viszont úgy tűnik, abba az irányba tendál a dolog, mintha ezek a bizonyos foltok, ha nagyon halványan és alig kivehetően is, azonban mégis csak megjelennek a fő alagúton is, és nemcsak az alsóbb, határozatlanabb karakterisztikájú tömegen. Ismét elmondhatjuk, miként azt az első részben is tettük, hogy az északi alagút felső részén látható sötét szalag nem igazán tűnik természetes árnyéknak, sokkal inkább keskeny, képhamisítási eljárásnak, ugyanis magában foglal egy átlátszatlan, szálkás szélű vonalat, ezen keresztül lehetetlen a felszínt megpillantani akár a legcsekélyebb mértékben is, két széle e szalagnak feltűnően párhuzamosan fut.

Nos, ha megvizsgálja a Kedves Olvasó ezt a sávot nagyon de nagyon közelről, egészen odahajolva a képernyőhöz, a véletlenszerűen szemcsésnek tűnő, a fő alagúttól északra eső részen, észrevehet valamiket, melyek nagyon kicsiny, ám sűrűn elhelyezkedő, függőleges irányultságú szögletes serkezeteknek tűnnek, sok közülük egységes, színes, apró tetőkkel; határozottan kivehetők, és még éppen nem cserélhető össze a nagyítás miatt természetes módon jelentkező pixelezettséggel. A lehető legközelebbről kell ehhez nézni a képernyőt, sok-sok előzetes tapasztalat segíthet felismerni ezeket a parányi, részleteket a MOC felvételein.

Városi épület-szerkezeteket látnánk, civilizáció alkotását, miként az az érzékelés határán még éppen kivehető, bár legnagyobb részt lerombolva és elrejtve a látvány elmaszatolási és erőteljesen kivilágosított hamisítási technikák alkalmazása ellenére? Úgy gondoljuk igen, s ha mindezt felmérjük, akkor beláthatjuk az itt látható alagútrendszer valóban kolosszális mivoltát, e távoli rálátás és a felbontás jelentős lerontása ellenére, mindez megfűszerezve némi maszatolással, szándékos kivilágosítással, így együttesen pedig már bőven elegendő eltüntetni a képről a kisebb civilizációs objektumokat, amikor azok épen a láthatóság határán vannak, pláne, ha ilyen gigászi alakzat található közvetlen mellettük viszonyítási alapként. Az agyunk igyekszik a dolgok között összehasonlítási pontokat keresni, és nem tudja felmérni, milyen hihetetlenül hatalmas a központi objektum, emiatt pedig nem lehetséges az, hogy közeli a kép, még ha úgy tűnik is, amíg észre nem vesszük a látszatra parányi, de a valóságban ugyancsak hatalmas épület-szerkezeteket. Az első ránézésre talán természetes geológiai alakzatoknak vélnénk őket, hiszen ez az a látvány, amit elvárunk, s persze, amit elvárnak tőlünk, ami miatt ugye nem érdemes közelről megvizsgálni. Teljességgel elvárható  gondolatmenet a titkos hatalmak részéről, nem igaz?

 

Elhelyeztük itt a fent látható E12-03187 jelzésű széles látószögű kontext felvételt is, ez alapján pontosabban behatárolható, a második rész fotócsíkjai mely területről származnak és rajtuk az alagutak, a kráter belsejében; továbbá az is látható, ezek a fotócsíkok miként viszonylanak egymáshoz. Az E12-03186-of fotócsík a bal oldalon van, mellette az E11-03408 jelű; mindkét fotócsíkon bejelöltük a rendkívüli képződmények helyét, hűségesen igazodva ahhoz a rendhez, miként a hivatalos források bemutatják. Az MSSS által szolgáltatott technikai adatok szerint, a bal oldali fotócsík 2.98 km széles, a jobb oldalon található pedig 2.94 km. Emlékezünk rá, az alagutak az egyes képrészleteken annak teljes szélességét felölelik, egyik szélétől a másikig, és természetesen folytatódnak a kép szélein is túl, nincs jele annak, hogy a széléhez közelítenénk. Ha a hét felvétel szélességét összeadjuk 5.92 km-t kapunk, pusztán arra a részre, ahol a felvételeken az alagutak megjelennek.

Azonban, miként az szabad szemmel is jól látható, a két fotócsík közötti távolság legalább 3.0 km, de esetleg még több. Ha ezzel a minimum-távolsággal kalkulálunk, 8.92 km-t kapunk az alagút hosszául. Minden alapunk megvan annak feltételezésére, hogy a fotócsíkok mellett, mindkét irányban, még jókora távolságra folytatódik az alagútrendszer, mind balra, azaz nyugatra az E12-03186 jelű fotócsíktól, mind jobbra, azaz keletre az E11-03408 jelű fotócsíktól. Figyeljük meg, miként terjed szét a sötét terület a kráter alján, ez a tömeg valószínűleg egyben az alagútrendszer anyaga is, ami szintén azt erősíti meg, hogy e képződmény mérete messze nagyobb annál, mint amekkora szeletkét láthatunk belőle a fotócsíkok által kimetszve, ebből kifolyóan, az alagút hossza is messze nagyobb lehet. Összegezve tehát egy olyan alagútrendszer mentén sétálgatunk, melynek hossza 8.92 km, de az is lehet, sok-sok kilométerrel több.

Habár felhasználtuk őket, el kell mondanunk, egyáltalán nem vagyunk meggyőződve a hivatalos szervek által kiadott statisztikai adatok megbízhatóságáról. Túlságosan sok képhamisítási megoldást láttunk már eddig, még igen kis léptékben és kifinomult eszközökkel végrehajtva is, hogy kijelenthessük, a valóságban ez az objektum akár sokkal nagyobb is lehet. Ez pedig arra bizonyíték, hogy a MOC kamerái sokkal nagyobb felbontásra is képesek, mint amit a nyilvánosság elé tárnak, valakik pedig szándékosan elrontják a képek minőségét, tönkreteszik az eredeti felbontást, megfosztanak bennünket a valós információktól, elrejtik és megsemmisíteni igyekeznek azokat, képhamisítási módszerekkel süllyesztik el a valós részleteket, hogy természetes geológiai részleteknek tűnjenek fel azok. Ugyanerre láthattunk példákat a régebbi, az 1994-es Clementine holdszonda esetében, de a még régebbi, az 1970-es évek második felében végrehajtott Viking küldetések kapcsán is. Márpedig ha ez a megszokott gyakorlat, akkor minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a MOC statisztikai adatai is meghamisítottak.

Miként hat mindez az alagútrendszer pontos méreteire, a hivatalos adatokkal szemben? Arra gondolunk, hogy az itt bemutatott fotócsíkon, a felbontás gyengesége következtében, a valóságban távolabbról készült fotóról van szó, mint amilyen értéket megadtak.  Ez pedig azt jelenti, hogy ezek a hatalmas objektumok még hatalmasabbak, az általunk megadott léptéknél is. Természetesen mindez csak feltételezés, de határozott véleményünk, ez a levezetés gondolatilag helyes.

 

Homokdűnék

Követve az elmúlt évtizedek hivatalos hírközléseit, miszerint a Mars fagyott, száraz és poros világ, olyan halott, amilyen csak egy bolygó lehet, igen sokan, főként természetesen a hivatalos személyek közül, igyekeznek ezeket az alagútrendszerek úgy beállítani, mintha valamiféle üledékes anyagból felépült dűnék lennének, vagy más természetes geológiai eredettel rendelkeznének. Néhányan mindezt egyszerűen azért teszik, mivel nem igazán bíznak saját ítélőképességükben, ezért biztonságosabbnak látják a hivatalos álláspontot támogatni, hűséges maradni ahhoz, abban bízva, a hangoztatói tapasztaltabbak és ismerősek számukra az ilyen alakzatok. Ez a hozzáállás természetesen mindenkinek szíve joga, azonban hibát követnénk el, ha nem hívnánk fel a figyelmet arra, a homokdűnékre vonatkozó elképzelés alapvetően rossz.

Mindenekelőtt azért, mert az üledékekből felépülő dűnéket a szél vagy víz formálja, az alagútrendszer alsóbb része valóban könnyen összekeverhető velük, ám ez a gondolat pillanatok alatt szertefoszlik, amikor közelebbi pillantást vetve az alakzatokra felismerhetjük azok áttetsző mivoltát; ez a vonás pedig kifejezetten hangsúlyosan jelentkezik a fő alagúton. Egy üledék kupac jelenléte ugye azt sugallja, hogy a kupac belsejének anyaga pontosan ugyanaz, mint a felszínén megtalálható, a felszínének anyaga pedig lazább, hiszen nem volt elegendő idő összetömörödésére. Ez mind szép is lenne, csakhogy jelen esetben a méretek, és a lépték, ahogy ezek a gigászi objektumok feltornyozódnak és kiemelkednek az átlagos talajszinthez képest, egészen elképzelhetetlenek; a fő alagút átmérője például rendesen hajazza legmagasabb földi felhőkarcolóinkét; ha pedig ezek az alagutak bekülről üregesek lennének, vígan tudnánk repülni bennük a 747-es Jumbó óriásgéppel, a legkisebb nehézség nélkül, anélkül, hogy attól kellene tartani nekiütköznénk a falaknak. Sőt, számos ilyen repülőgép-óriás el tudna egymás mellett repdesni, anélkül, hogy zavarnák egymást; akár még meg is tudnának fordulni benne. El tud képzelni bárki is olyan erőket, szél- vagy víz korbácsolta erőket, melyek ekkora alkotások megformálására alkalmasak lennének? Még ha a talajt alulról valami gigászi erejű vulkánosság fűtené, akkor sem. Szükséges még további magyarázat?

Arra is fontos emlékeztetni, hogy ezek a rendkívüli objektumok becsapódásos kráterek alján találhatók, az átlagos felszín szintjénél mélyebben. Miközben természetesen lehetséges, hogy a normális marsi talajszintről a szél által elhordott üledékes anyag a kráter mélyedésében összegyűljön, az ily módon összehordott üledéknek szerte a kráter aljzatán jelen kellene lenni, nem pedig összegyűlnie ilyen hangsúlyos körvonalakkal rendelkező, adott formájú rendszerbe. Ilyen jól hangsúlyozott formák létrejöttéhez magában a kráterben kellett volna irdatlan erőknek működnie. Szükségtelen mondani, meglehetősen nehéz lenne elképzelni azt a helyzetet, amikor például a szél munkálkodása ezen a bizonyos helyen elegendő hatással bír ekkora tömegek széthordására és ilyen szabályos formává való feltornyozására, ilyen tökéletesen körvonalazott alakzatokéra, ráadásul, mindezt megismételve a legkülönbözőbb helyeken. Ja, és azt se feledjük el, hogy hivatalos állítások szerint a Marsnak szinte légköre sincs… Amennyiben víz hatását tételezzük fel, akkor egyúttal jelentős eróziós hatásoknak is jelen kellene lennie, ilyen eróziós nyomoknak azonban halvány jelét sem látni sem a kráter mélyedésében, sem a környező nyílt térségekben; azaz mindenféleképpen kevesebb víz van jelen ahhoz, hogy ilyen léptékű sodróerővel rendelkezzen, mely ekkora tömegek feltornyozására képes.

Továbbá ismételten felhívnánk a figyelmet arra, hogy ezek az alagút-formák teljes mértékben elütnek a környezettől, attól hangsúlyosan elkülönülnek, és nem tűnnek olybá, mintha bármilyen kapcsolatuk is lenne azzal a felszínnel, ahol találhatók. Nem olyan vonásokkal rendelkeznek, mintha laza, üledékes jellegű szemcsékből állnának. Továbbá, a beszámoló első részét tekintve, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen az alagútrendszernek több részletét is megfigyelhettük különböző fotócsíkok használata révén. E részre tekintve akkora bőség nem áll rendelkezésre, ám néhány mégis. Egyes részek hiányoznak, de még így is jó összerakható a teljes kép. A legélesebben jelentkező tulajdonság az a megfigyelő számára, hogy milyen élesen különülnek el ezek az alagútszerű alakzatok a közvetlen környezetük felszíni jellegzetességeitől. A beszámoló első felében ugyancsak említésre került, hogy a fotócsíktól balra, azaz nyugatra haladva az alagút uralja a felvételt teljes egészében, míg jobbra, illetőleg keletre, formája már nem annyira hangsúlyos, megjelenik az alacsonyabbra emelkedő, szétfolyó, massza-jellegű tömeg, ám még ez is teljes mértékben és határozottan elkülönül a természetes felszíntől. Mindez egyértelmű bizonyítéka a dinamikusan változó körülményeknek, beleértve az alakzat teljes, együvé tartozó tömegét, ahol egyes részeken kellő sűrűséggel rendelkezik, hogy igen magas és tökéletesen szabályos formát alkosson, míg más helyeken, lazább, puhább, nem ér el magassága jelentős értéket. Nyilvánvaló, ilyen tulajdonságokkal semmiféle üledékes anyag nem rendelkezhet.

Az ilyesféle formák egyértelműen rámutatnak legalább arra, hogy dinamikus és változó erők hozták létre ezeket a hatalmas alakzatokat, anyaguk forrása egységes tömeget alkot, sokkal inkább, mint valamiféle természetes eredetű geológiai hatások lennének mérvadóak. Hogy egyáltalán létezik ilyen rendkívüli méretű, magasra nyúló és kerek felszínű forma, annak egyetlen lehetséges magyarázata az, ha azt tételezzük fel, sokkal könnyebbek és kevésbé nagy tömegűek, mivel belsejük üreges; ezt a következtetést pedig megerősíteni látszik a boltozatos felszín, az átlátszósági faktor, a tükörsíma és fényes felület. Ehhez nem kell rakétamérnöki tudás, ott van a józan ész.

Miként azt a beszámoló első felében is megemlítettük, véleményünk szerint itt minden a vízről szól, annak megőrzéséről, és felhasználásáról az élet táplálására, akár többféle, különböző stádiumban lévő életére. A legnyilvánvalóbb következtetés, hogy a teljes egészében kidomborodó alagutak mesterséges szerkezetek, valamiféle magasabb rendű intelligenciát hordozó élet termékei; a rendkívül hosszan elnyúló boltíves felsőrészt tartalmazó alagút egyfajta védőpajzsként szolgálhat az alatta fekvő élettér biztonságának fenntartására. Ilyen technológia létezik a Marson, miként arról számos beszámolóban már említést tettünk. Továbbá, erős a gyanúnk, hogy pontosan ilyesmit látunk jelen esetben is.

Azonban továbbra is lehetséges, hogy valamiféle kevésbé összetett életforma tevékenységének nyomát látjuk, talán esetleg valamilyen vízben élő, vagy vízhez kötődő életfomáét, mely hosszú időszakon keresztül tartó fejlődés után alkalmazkodott a Mars általánosságban száraz feltételeihez, megtanulta befolyásolni és megőrizni a vízgyűjtő helyeket, beleértve a jégtömegeket is; további beavatkozásokat követően pedig kemény védőburkolatot fejlesztett ki önmaga számára, lényegében hatalmas alagutakká formálva végül. Emlékezünk rá, hogy néhány, a  földi óceánokban élő medúza (közösségben együttműködő életforma), olyan membrán-felfújási technikát fejlesztett ki, miáltal képesek a szél által hajtva repülni, az áramlatokkal utazni, és még saját meghajtásukról is gondoskodtak. Ezen kívül az is lehetséges, hogy valamennyi élőlény egyfajta kocsonyás anyagban él, ez pedig további alternatív magyarázattal szolgálhat ezekre a gigászi alagutakra, mint ilyen jellegű életközösségek hordozói. A helyzet az, hogy mindössze néhány alapfeltétel ismeretes a számunkra, és nem adhatunk pontosabb választ részletesebb információk híján, ezeket a MOC által szolgáltatott felvételeket pedig nem bocsátották a széles nyilvánosság rendelkezésére, jóval gyengébb felbontású képeket láthatunk csak, mint a valóságban elkészültek.

Sőt, arról se feledkezzünk el, hogy még a szemünk elé táruló, lerontott képminőségű látvány sem valós, hiszen jócskán beleütközhetünk a képhamisítási eljárásokba, miként e beszámolóban is felhívtuk erre a figyelmet. Átlagos szemlélőt becsapják ezek a szándékos beavatkozások, s mint érdektelennek vélt fotó, máris tovább lép, elfogadván a Marsról állított hivatalos nézetet. Arról se feledkezzünk el, hogy már maga a képhamisítás ténye is bizonyíték a marsi rendkívüli alakzatok létezésére.

 

A felelősség filozófiája

E beszámoló is valószínűleg egyre több emberhez jut el, esetleg hivatalos részről is felfigyelnek rá. Ezzel kapcsolatban szeretnénk néhány gondolatot megosztani a Kedves Olvasóval, a felelősség filozófiájáról; munkáinkban sokat hivatkozunk erre. Könnyű érzelmeket kelteni és rámutatni valakire, megvádolva, hogy az egész titkosítási ügylet mögött ő áll, azonban már valamivel nehezebbnek ígérkezik racionálisabb és konstruktívabb megközelítést alkalmazni, és szemmel tartani őket.

A jelen beszámolóban bemutatott alagutakra vonatkozó információk jó kiindulási alapot adnak mindehhez. Továbbá, arra nézve is tájékozódhatunk, mekkora felbontásra képes valójában az a kamera, mely 389.97 km-es távolságban kering a Marstól – az MSSS statisztikai adatai szerint.  Ezek a technikai adatok egyértelmű felvilágosítással szolgálnak számunkra arra nézve, hogy a környező felszín az alagutak és az őket alkotó tömeg körül túlságosan is kivehetetlen, képhamisítási eljárások rejtik el szemünk elől a valós látványt, mindenféle részletet megsemmisítve, nehogy a legkisebb esélyünk is legyen viszonyítási alapot keresve felismerni a valós méreteket, miközben azt sugallják, a természetes felszínt látjuk. Nos, minderről tudván, borzasztóan nehéz úgy tenni, mintha ez a dolog nem létezne. Az emberi viselkedésnek ez a sajátos módja, kissé mélyebb bepillantást enged számunkra azokba az eljárásokba, miként lehet jól fizetett és profi tudósok észlelő-érzékelő képességét is könnyedén befolyásolni manipulált adatok segítségével, felnagyítván azt az emberi tulajdonságot, miként szemünk és gondolkodásunk az alapmintázatokra reagál.

Továbbá, ha ez a fajta beavatkozási mód akár csak a legkisebb mértékben is nyilvánosságot kap a nagyközönség és a tudósok számára, és kedvet kapnának a titkok mögé nézni, akkor máris bekapcsolódik a beépített védekező rendszer, miszerint természetesen nem tehetők a hivatalos szervek felelőssé azért, hogy az emberi észlelő-érzékelő képesség – nagy általánosságban - miként működik. Továbbá, arról se feledkezzünk el, mi ugyanezekkel az észlelő-érzékelési képességekből fakadó problémákkal küzdünk, ebben a tekintetben tehát nincs különbség. Ki értelmezhet egyáltalán felvételeket másként? Más szavakkal, ez eleve egy nyertes helyzet, különböző szempontokból közelítvén is, a titkos hatalmak megnyugodva érezhetik magukat a beépített menekülési és tagadási rendszerek révén, könnyedén megtagadhatják saját felelősségüket. Persze, ezen a hozzáállásukon igen könnyű haragra gerjedni, és a manipulációk alkalmazóit célba venni és a fejüket követelni.

Azonban, végül és nem utolsó sorban, annak a lelkiismeretes ténykedésnek, miszerint szemmel tartjuk őket, van egy rendkívül fontos hatása, annak felismerése, ilyesmi egyáltalán megtörténik, az, hogy hivatalos szervek folyamatosan meghamisítva tudományos jellegű adatokat súlyosan megtévesztik a nyilvánosságot az ismeretekkel, megszegik a tudományos kutatás alapelveit és alapeszméit, kisajátítják a más világokra vonatkozó információkat, kiváltságosaknak jelölik meg önmagukat, megtévesztik életünket, és az utánunk jövőkét. Erre a ténykedésükre alapvető fontosságú teendőnk felhívni a széles nyilvánosság figyelmét. Ami pedig még fontosabb, a jövőnk múlik mindezen, hiszen csak az a társadalom tud helyesen cselekedni, mely valós információk birtokában dönthet. Ha a társadalom számára átadott információk hamisak, a társadalom hamis döntést fog hozni, tehát összeomlik. Nem egyszerű „titkosítási játékról”, van szó, hanem a társadalom a jövőben való működésének aláásásáról. Akik tehát hazugságot állítanak a Marsról, puszta létünket fenyegetik. Meddig képes elviselni egy társadalom a folyamatos hazudozást vezetői részéről? A választ nem tudjuk. Természetesen lehet hibázni egy-egy ismeret nyilvánosságra hozatalakor, a hibák kiküszöbölhetők többnyire. A szándékos hazugságokkal azonban más a helyzet, mert magának a rendszernek a tekintélyét ássa alá. Még ha az adott rendszer, mint olyan, működőképes is lett volna. Emlékezzünk a régi mondásra, és hangsúlyozottan értelmezzük vezetőinkre: „Nincs otthon a macska cincognak az egerek.”

Miért és hogyan történhetett meg mindez? Azért, mert nemtörődöm módon átadtuk a vezetést olyanok kezébe, akik erre teljesen alkalmatlanok, mert megbíztunk bennük. Ők visszaéltek a bizalommal, szembe fordították velünk az általunk rájuk ruházott hatalmat, és nem a mi érdekünkben és javunkra dolgoznak immár, hanem saját hatalmuk megtartásáért. Szükségképpen kellett ennek így alakulnia, vagy mi voltunk túlságosan naivak. Ha az emberek nem ragadják vissza az őket megillető hatalmat, a folyamat tökéletes és totális társadalmi összeomláshoz vezet. Ha az emberek nem ébrednek fel most, később már módjuk sem lesz rá. Ha ezt a gondolatmenetet az emberek tömegének sikerül megértenie és tenni is megvalósítása érdekében, akkor van esély, hogy lesz még jövőnk. Ellenkező esetben esélyünk sincs.

 

 

48. Töredezett vízjég-rétegek

Ez a történet a félrebeszélésről és a megtévesztésről szól, miközben a hivatalos szervek által nyilvánosságra hozott információ önmagáért beszél. Az MSSS előzetesen kiadott MGS MOC felvételén, MOC2-827 jelzéssel (aka R19-00219) egy szöveges dokumentum mellékleteként; első ránézésre nagyméretű felszíni alakzatok sokaságát láthatjuk a sarkvidék térségében, legalábbis a véleményünk szerint, teljesen hibásan azonosítják őket, mint homokdűnéket. Ezt a bizonyos R19-00219 jelű fényképet elemezzük ki az alábbiakban.

Minden egyes különlegesnek látszó felszíni alakzatot, márpedig igazán sok és nagyon sokféle található, azonnal besorolják ebbe a kategóriába, sőt, a legtöbbször ki is hangsúlyozzák, hogy „homok dűne”, vagy általánosságban csak „dűne”, a részletesebb leírásban a homokból való összetétel felé irányítva a figyelmet.. Nyomják tehát a hivatalos mantrát, aminek ugye az az értelme, hogy a bolygó nagyon száraz, halott világ. Igen sokszor megtörténik, hogy a sötét színű tavakat – természetesen a félrevezetés kedvéért – szemrebbenés nélkül azonosítanak, mint „mélyedésekben összegyűlt, sötét homokból álló dűnék”, tovább erőltetve a mantrát, és már eleve csírájában elfojtani igyekszenek bármilyen másfajta értelmezést, még akkor is, ha a közelükben, világosabb színben, valódi homokdűnék is láthatók. Nem tudom, ki hogy van vele, de mi még sohasem láttunk apró homokszemekből felépülő, ám átlátszó dűnéket…

 

A fenti, első kép bemutatja a szóban forgó R19-00219 jelű felvétel helyzetét nagy általánosságban, az Északi Sarkvidék térségében, jobbra esően magától a jégsapkától. Megmutatjuk ezt a helyet egyfajta globális léptékben, ám pirossal körbe kerített terület súlyos képhamisításnak esett áldozatul, a teljes jelzett területet elmaszatolták. Habár korábban nem mutattunk rá, a teljes Mars bolygót ábrázoló térképeken számos igen durva és egyértelműen beazonosítható hamisítást találhatunk, miként kevésbé könnyen felfedezhetőeket is. A legdurvábbak ezek közül a képhamisítási korszak elejéről származnak, ezeket a legkönnyebb felismerni, s mindenképpen hasznosak, a tanulás útján, megszokja tekintetünk felismerni a jellegzetes beavatkozási nyomokat, kutatómunkánk így folyamatosan finomul. De lépjünk is tovább, hiszen jelen beszámolónak nem ez a legfontosabb pontja.

Fontos tisztában lenni azzal is, hogy valamennyi MOC felvételsorozat, mely a vörös terület vidékére esik, valamilyen szempontból nagyon sántít, kezdve ott, hogy felbontásuk messze gyengébb, mint amit jogosan elvárnánk, a látványt pedig oly módon torzítják el, hogy szinte semmi felismerhető nem marad a képeken, bármi. Egyik kép a másik után igazolja ezt a bizonyos elemezhetőségi problémát. A különbség az, hogy a jelenleg tárgyalt R19-00219 jelű felvétel, a nyilvánosságra hozatal előtti állapotában, szöveges környezetben (az MSSS még nem publikálta a hivatalos tudományos felvételei között), meglehetősen jó minőségű, láthatóan nem tartalmaz semmiféle csavarást, megtévesztő félrevezetést, mint amilyen megoldásokkal rendszeresen találkozunk ezen a területen, melyről nem nagyon akaródzik a hivatalos szerveknek, hogy vizsgálatát lehetővé tegyék számunkra.

 

A fenti, második felvétel felbontása igencsak kilóg a hivatalosan kiadott képek sorából, igen jó minőségű fekete-fehér kép, semmiféle képjavítási technika alkalmazására nem szorult. Kérem, vegyük figyelembe azt is, hogy első látásra, miszerint az MSSS által kiadott statisztika alapján a fotócsík átmérője keresztben 3 km, azaz akkora távolság, ahonnan egy földi város házai már igencsak kicsinynek, szinte észrevehetetlennek tűnnének. Ne várjuk tehát, hogy bármiféle, hétköznapi léptékű objektum felbukkan a képen, csupán hatalmas, tekintélyes kiterjedésű formákat láthatunk.

Nos, ezek azok a formák, melyeket hivatalosan „homokdűneként” azonosítanak. A tisztesség kedvéért, fontos megérteni azt, hogy habár a hivatalos források a fentebb látható alakzatokat mint homokdűnéket írják le, ilyen összefüggésben ezeket a hivatalos megnyilatkozásokat semmire sem lehet használni. Gyakran hivatkoznak a felszíni területekre általánosságban, ehhez felhasználva a kis-látószögű felvételeket. Számos, e területről származó, silány minőségű felvételen valóban olyan formákat láthatunk, melyek akár dűnék is lehetnének, de csak nagyon erős belemagyarázással. A képek nagy része minimális információt hordoz, s gondoljuk, mindezt azért, hogy a lehető legjobban félrevezessenek bennünket.

A hivatalos magyarázatok azt is sejtetni engedik, hogy a napfény a bal alsó rész irányából világítja meg e területet. Így hát, ha valaki csak a fenti, hivatalosan kiadott felbontáson vizsgálja meg ezt a képet, hajlamos abba az irányba gondolkodni, hogy a keskeny sötét területek a „dűne” alakzatok között pusztán árnyékok, a dűnék magasabb részei által vetve a köztük lévő bemélyedésekre. A hivatalos magyarázat tehát kerek, a hivatalos mantra újabb megerősítést nyer, miért is akarja bárki is megvizsgálni ezt a képet alaposabban, ha csak közönséges „dűnék” vannak rajta?

 

Ám a fenti, harmadik, és egyben közelebbi felvétel, némi színkiemelést alkalmazva jobb fény-árnyék hatással szolgál, egyben megmutatja, mi is folyik itt valójában, és azt is, vajon miért esett ez az egész terület súlyos képhamisítási beavatkozások áldozatául, nemcsak a keskeny látószögű felvételen, de a teljes sarki jégtakarót bemutató képen is. Amit a képen látni lehet, mind vízszintes, mind függőleges irányban, az nem más, mint széttöredezett vízjég, elképesztő mennyiséget látunk ezen elemekből, és rendkívüli léptékben.

Valamikor korábban, ez az egész terület egy hatalmas, folyamatos, szilárd, viszonylag magasba nyúló és meglehetősen vastag, folyamatos jégpáncélt alkotott az Északi Pólustól kezdődően, aztán valamilyen okból kifolyólag megcsúszott és szanaszéjjel töredezett, talán egy földrengés következtében, síkossá téve a felszínt, melyen aztán az egész tömb megcsúszott. A képen látható felszín egyébként lejtős, az iránya pedig jobbról fentről lefelé a bal alsó rész felé.

Az összeomlás legszembetűnőbb jele a folyamatos jégtakaró jól láthatóan egységes méretű elemekre töredezettsége, balról-jobbra haladóan, szabadon hagyva a sok-sok, függőleges, sziklafal-megjelenésű képződményt. Igaz, kevésbé nyilvánvaló, de tény, a széttöredezettség folyamán igen sok, függőleges irányú, egymáshoz illeszkedő blokk is keletkezett. A hálóhatás nem kevés egységes lépcsőfokot hozott létre, jobbról fentről, balra lefelé haladva, követve a lejtő irányát.

A megértéshez vezető legfontosabb kulcs pontosan azok a sötét és keskeny választóvonalak, melyeket kezdettől fogva a „dűnék” közötti mélyedésnek jelöltek meg. Amint az remélhetően jól látszik ezen a nagyított felvételen, ezek valójában függőleges irányú sziklafalak. Ha valaki megnézi közelről, észreveheti a sötét színű vízfolyások sávjait, végig a sziklák homlokzatán; kétség sem férhet hozzá, hogy évszakos hatások okozzák, a jégpáncélra is hatást gyakorló tavaszi olvadás. A folyékony víz nyomai sötét színűek (miként számos esetben a Marson), köszönhetően a sötét színű organizmusoknak, melyek hatalmas telepekben szaporodnak ezekben a folyékony vizű életterekben, még itt, e kifejezetten hideg északi sarki térségekben is.

Az organizmus sötét színe valószínűleg a környezethez való alkalmazkodásának következménye, hogy jóval hatékonyabban nyelhesse el a napfényt és alakítsa át utána az energiáját szükség szerint, akár annak érdekében is, hogy a közvetlen környezetében felmelegítse és elolvassza a jégtakarót, kihasználva az évszakos változásokat, a létfenntartásához igazodva befolyásolja azokat. Ez az organizmus tömegesen előfordul mind az Északi mind a Déli Pólus környezetében. Amikor a kemény fagyos időszakok periodikusan visszatérnek, az élőlények mintegy téli álomba merülnek és/vagy elpusztulnak, amíg a meleg periódus be nem következik. Sötét foltjaik követve az évszakos változásokat megjelennek azokban a mélyedésekben, ahol korábban magas vízállás volt, s a víz visszahúzódott a szárazabb időszak bekövetkezte miatt (gyakran össze is keverhetők azokkal az állapotokkal, amikor még a víz ott van); a sötét foltok tehát továbbra is megfigyelhetők, amikor már a víz nincs jelen a bemélyedésekben az időszakos hatások miatt.

A sötét színű területek jelentősen több napfény elnyelésére képesek a következő melegebb periódus során, növelik tehát az olvadás mértékét és sebességét ezen a bizonyos területen, az olvadási időszak kezdetét előbbre hozzák, a folyékony halmazállapotú víz jelenlétének időszakát pedig kitolják. Más szavakkal, önmagát szabályozó életciklust láthatunk, miként szervezi meg saját életfeltételeit a sarki feltételek között egy élőlény, kedvezőbbé téve azokat önmaga számára.

Ezek az élőlények és sötét színük, nagyban befolyásolják a sötét spirális vonalak kialakulását; ezeket az alakzatokat az Északi Sarktól spirálisan kanyarogva, ám sugarasan kifelé irányulva figyelhetjük meg, mindjárt itt az első képen. Ezek a vonalak lényegében sötét színű, viszonylag keskeny, viszont mély völgyek, árkok, hasonlatosak a folyóvölgyeinkhez, vagy csatornáinkhoz a Földön. Azonban élőlények formálták ezeket, igen nagy számban vannak jelen, miközben saját életfeltételeik megteremtésén fáradoznak az Északi Sark környékén; nem szükségképpen lefolyásos rendszerek részei, miként azt megszokhattuk a Földön. Ahogy az évszakos változások ismétlődnek már eónok óta, a sötét foltok jelenléte állandósult a térségben, folyamatosan kitöltik a mély völgyeket a sarkvidéken; az erről a vidékről készült fotókon láthatjuk, jelenlétük tehát folyamatos.

Nyilvánvalóan, a hideg körülményekhez szélsőségesen alkalmazkodni képes élőlényről van szó, mely kihasználja a napsugárzás által időszakosan visszatérő olvadásos periódusokat és egyúttal a hőmérsékleti változásokat, az általuk keltett behatásokat a jégpáncélra, és talán annak belsejében is. Nem ez az első eset, hogy erről az életformáról beszámolunk. Ugyancsak olvasható ezen életformáról és kapcsolatáról a sarkvidéki olvadásos időszakokhoz például a „A Mars vízjégtömegei: az élet színterei” – című írásban.

 

A függőleges sziklafalak még hangsúlyosabban láthatók a fenti, negyedik, még jobban kinagyított felvételen - címke is jelzi ezeket a részeket -, látható, hogy vízszintesen keresztülfutnak a tájon, a teljes mértékben feltöredezett jégtakarón, mely korábban folyamatos, nagyjából sík és keményre fagyott jégpáncél lehetett. Arra gyanakszunk, hogy az itt „sziklának” nevezett képződmények nem mások, mint a jégpáncélban bekövetkezett függőleges irányú törések; ezek mélyen a felszín alatt is folytatódhatnak.

Figyeljük meg az olvadt víz által létrejött megfolyásokat a függőleges sziklafalakon, ezek mint sötét sávok vehetők ki, sok esetben el is érik az alattuk lévő szintet, míg annak csak kevés jele van, hogy ott összegyűlve kisebb tavakat alkotnának. Az itt bemutatott helyszínre sajnos igen nagy távolságból tekintünk rá, azonban kétségtelenül leszögezhetjük, a víz aláfolyik általában ezekre a mélybe nyúló repedésekbe, s talán a jégtömeg alatt gyűlik össze.

Lehetséges, hogy az aláfolyó és a mélyben összegyűlő víz jelentős eróziós hatást fejt ki és folyamatosan koptatja a természetes felszín szintjéről a jégpáncélt, gyengítve azt, s talán hozzájárulhat a teljes jégtakaró megroggyanásához, és az itt is látható nagyobb darabokra töredezéséhez. A természetes felszín alól fakadó források tovább erősíthetik ezt a folyamatot, tovább gyengítve a jégpáncél tartását, és elősegítve hatalmas blokkokra aprózódását.

A függőleges irányultságú sziklafalak teljesen egységes megjelenése tisztán igazolja a vízszintes irányban ható erők hirtelen megtorpanását, a nyíróhatás irányt váltását. A vízszintesen megmutatkozó, teljesen egységes töredezettségű kép, valamint ennek – ugyancsak szabályos módon - történő függőleges irányú megszakítottsága, egyértelmű igazolással szolgál amellett, hogy amit látunk, szilárd, de geológiai értelemben gyenge anyagminőség, folyamatos tömege. Semmiféle olyan tulajdonsággal nem rendelkezik, amely akárcsak nyomokban is az üledékes anyag szél által feltornyozott dűnéire emlékeztetne. Sokkal inkább jégpáncélra.

Valaki fejében még akár az is megfordulhat, hogy amit itt lát, az nem más, mint csonttá fagyott széndioxid jég keveréke homokdűnék anyagával, hiszen az említett elegy is igencsak törékeny tulajdonsággal rendelkezne. Nézzük meg azonban nagyon közelről a fenti képeket. Figyeljük meg a bevágódásokat az egyes, lépcsőfokokhoz hasonló platókon, valamennyiük lefelé irányul. Vegyük észre azt is, hogy kisebb dombhátak formálódnak az egyes blokkok között, elválasztva egymástól a bevágódásokat. Ezek a bevágódások ugyancsak a rendkívül erős nyíróerők behatásának tulajdonítható, habár ezen erők pontos iránya nem meghatározható hiszen a felvétel bizonyos szög alatt készült és a felszín is lejtős.

Vessük most tekintetünket a dombhátak bal oldali részére (meredekebbek és keskenyebbek), megfigyelhetjük, nagyobb részük teljesen mentes a sötét foltoktól, miközben a jobb oldaluk (laposabbak és szélesebbek, így felületük is természetszerűleg nagyobb), számos sötét foltot hordoznak felszínükön. E sötét életfoltok arról mesélnek nekünk, hogy a szélesebb és kevésbé meredek oldalai a dombhátaknak kapják a több fényt, ezért itt keletkezik a több olvadékvíz is, ez pedig kedvez az életformák fejlődéséhez. A függőleges törések mentén a fal szinte függőlegesen vezet a mély repedések aljáig, így létrehozva a hatalmas blokkokat.

Miként azt az előzőleg hivatkozott beszámolókban is kifejtettük, a sötét foltok az olvadékvízben virágzó életformákra utalnak. A távolság – szokás szerint – túlságosan nagy, hogy közvetlenül is megfigyelhessük őket, ezért a sötét foltok igazából jelzésként szolgálnak számunkra, miszerint olvadt víz van jelen e hatalmas jégtömbök blokkjainak lankásabb jobb oldalain. Az olvadt víz jelenlétére további megerősítésként szolgálnak a nagyon sötét túlfolyás-nyomok a meredek lejtőkön alácsordogáló víz jelei a sziklákon. Vegyük észre, néhány vízfolyás a blokkok tetejéről indul alá, mások a tetejükhöz közel, mások pedig ezektől a pontoktól jóval lejjebbről, láthatóan a blokkok belsejéből.

Mindezeket a következtetéseket a teljességgel nyilvánvaló folyékony közeg tulajdonságaiból következtettük ki, jellemvonásokból, melyek abszolút nem jellemzőek a széndioxidra. A hivatalos mantra ugye az, hogy a Mars Sarki Jégsapkái elsődlegesen fagyott széndioxidból épülnek fel, nem pedig vízjégből. Mindez pedig a hivatalos mérési eredmények szerint a műszerek adatainak nyilvánosságra hozott kiértékelése alapján adódik, konkrétan, -120 Celsius fok – a Déli Sark és a jelen beszámolóban bemutatott Északi Pólus közvetlen térsége még ennél is hidegebb. Ha mindez igaz lenne, azzal a következménnyel járna, hogy a széndioxid gáz kifagy a levegőből és szilárd hó formájában a felszínre hull, majd jégtömböket formál. Továbbá, bármiféle, a (víz)jég olvadásával járó folyékony fázis megfigyelése teljességgel lehetetlen lenne ilyen csonttá fagyott körülmények között. Természetesen, ha mindezek az alapadatok és számítógépes modellek helyesek lennének.

Azonban, a folyékony víz jelenlétére vonatkozó, Skipper-féle felfedezés, ezek közül néhányat a készülő könyve számára még visszatart, egyértelmű bizonyítékkal szolgál amellett, hogy a bolygón szerte feltalálható felszíni mélyedések valamiféle vizet tartalmaznak, belefoglalva a Déli Sarki jégsapka vidékét is, sőt, jó néhány egyenesen magán a jégpáncélon található. Jégtömegek sokfelé megtalálhatók. Nem hisszük, hogy a bizonyítékok félresöpörhetők lennének a hivatalos álláspont által, hiszen vizuális megfigyelések erősítik azt meg, s egyben teszik tarthatatlanná a hivatalos verziót.

A hivatalos álláspont alapjául gyakran hivatkoznak manapság az extrém hideg körülményeket eredményező számítógépes modellek alapjául szolgáló műszerek mérési eredményeire. Ezáltal limitálnak és bekorlátoznak mindenféle más elképzelést. Azonban, feltételezzük, az adatok nem pontosak, sőt, egyenesen hamisak. És hogy miért? Azért, mert bármiféle folyadék-fázisú anyag felfedezése a mélyedések alján szerte a bolygón, beleértve a Déli Sarkvidéket magát is, ahol a műszerekkel a hőmérsékleti méréseket végezték, teljességgel összeegyezhetetlen a hazug hivatalos állásponttal, miszerint ez sötét homok a mélyedések alján, a mélyföldeket is beleértve; arra viszont nem adnak magyarázatot, ez a „homok” vajon mitől átlátszó?

Mint az köztudott, a széndioxid normális esetben nem létezik folyékony halmazállapotban, különösen nem nyílt térségekben, ahol lehetősége van kiterjedni. Ismét emlékeztetünk arra, a légköri széndioxid gáz (vagy pára) közvetlenül megy át szilárd halmazállapotba (hó/jég), amennyiben a hőmérsékleti körülmények ezt lehetővé teszik, és a szilárd halmazállapotból közvetlenül alakul vissza gázzá, amennyiben ehhez alkalmasak a hőmérsékleti feltételek. A légnyomás és egyéb tényezők hatással lehetnek erre kis mértékben, de közel sem annyira, hogy ezen alapvetően változást gyakoroljanak marsi körülmények közepette.

A szárazjég szilárd széndioxid. Amennyiben kellően magas a hőmérséklet, a szárazjég felforr és mint pára/gáz elpárolog, de soha nem kerül folyadék fázisba, miként a vízjég teszi. Mindezt bárki kipróbálhatja, ha vesz némi, a kereskedelmi forgalomban kapható szárazjeget. A széndioxid igen nagy nyomás és megfelelően zárt térségben képes folyékony fázisba jutni, szabad körülmények között, ahol ki tud terjedni, sohasem. Ez megcáfolhatatlan tény. A végső következtetés tehát az, hogy ha bárki, nyílt körülmények között folyadékot lát a Mars felszínén, az semmiféleképpen sem lehet széndioxid, és semmiféle más elegy, csakis és kizárólag víz, hiszen ahhoz a jelenleginél is sokkal keményebb hideg kellene és egészen más légköri feltételek, ezek viszont nincsenek jelen a Marson.

Nem marad más, mint a víz gőz/pára, folyadék és hó/jég állapot a logikus válaszként. Ha pedig így van, ez esetben a hivatalos hőmérsékleti adatok kiértékelésének pontossága súlyos problémákat vet fel, ugyancsak a számítógépes eljárásokra alapozott tudományos modellek és a belőlük levont következtetések is. A Kedves Olvasó könnyen beláthatja a fenti gondolatmenet valóságosságát.

Arra gondolunk, hogy az itt bemutatott feltöredezett és függőleges irányban számos törésvonal mentén felaprózódott jégpáncél blokkjai láthatók a kitakart felvételeken is, azzal a különbséggel, hogy azokon még egyértelműbbek lehetnek a vízfolyások által keltett formák, itt a sarki térségekben készült felvételeken. Miközben a hatalmas spirál alakú képződmény a jégsapka vidékén továbbra is rejtélyesnek tűnik, kevéssé értelmezhető geológiai folyamatok eredményeként, a rossz felbontás miatt könnyű „dűnéknek” nevezni ezeket és el is fogadtatni; a törékeny jégpajzs felaprózódását és az egyértelműen látható vízfolyásokat nehéz másként értékelni, még a kevésbé professzionális geológusoknak is, mint amik valójában, s meglehetősen nehezükre eshet ismételgetni a hivatalos mantrát, miszerint a Mars nagyon száraz és halott világ, kevés, netán semennyi folyékony vízzel a felszínén, főleg nem vízjéggel, hiszen mindezek támogatnák az élet jelenlétét.

Nos, ez a bizonyos R19-00219 felvétel valamiféle hiba vagy baki lenne? Szándékos? Netán egyfajta tesztje a tudományos társadalomnak értelmezési képességeiket illetően, netán egyfajta oldalba lökés, hogy a Marsnak igenis jelentős vízkészlete lehet, a titkos hatalmak pedig mindent elkövetnek e ténynek leplezésére és letagadására?

Nincs egyértelmű válaszunk ezekre a kérdésekre. Csak annyit mondhatunk, a víz jelenléte egyértelmű, s az is, mennyisége számottevő a Mars Északi Pólusának környezetében – mind szilárd, mind folyékony fázisban. A valódi kérdés most már az, vajon az erre utaló tény a tudományos és az akadémiai közösség részére (és természetesen a széles nyilvánosság, melyet szolgálnak), miért kerül már sok évtizede elsüllyesztésre a hazugságok tengerébe, miért nem tudhatnak/tudhatunk a Marson a folyékony víz jelenlétéről, miért tagad mindent a NASA és a JPL úgy viselkedve, mintha teljesen másodrendű kérdésről lenne szó?

 

Vissza a nyitólapra