Arany László: Nibiru – a halálbolygó?

Visszatér Marduk csillaga?

Kutatási anyag - 2002. szeptember

Naprendszerünk belső térségei szabályos időszakonként katasztrofális kozmikus csapásokat szenvednek el. Ezek olykor olyan súlyosak is lehetnek, hogy bolygók térülnek le pályájukról, megváltozik keringési idejük, tengelyforgási sebességük vagy irányuk, netán szinte megsemmisül rajtuk az élet. A jelek szerint nincs már messze az az idő, amikor hasonlóan válságos korszak köszönhet ránk.

Anomáliák a Naprendszerben

A Merkur bolygó rendkívüli módon hasonlít holdunkhoz. Talán egykor maga is egy hold volt.

Már a bolygók pályasíkjával is gond van. A legbelső bolygó, a Merkúr kivételével egyetlen egy bolygó sem kering a Nap egyenlítői síkjában. Lennie kell egyfajta „külső erőnek” amely eltéríti őket ebből a síkből.

A Merkur különös bolygó. Tengelyforgása igen lassú, két merkúri év mindössze három merkúri napig tart. Felszíne ugyanolyan kettősséget mutat, mint a mi holdunk. Egyik oldala kráterekkel sűrűn felszaggatott, míg a másikon inkább a nagy medencék dominálnak. Ez a megoszlás arra utal, hogy egykoron egy nagyobb égitest holdja lehetett. De ha így volt, vajon hogyan került új pályájára?

A Vénusz nem kevésbé különös. Tengelyforgási iránya ellentétes a megszokottal. Ráadásul egy vénuszi nap hosszabb, mint egy vénuszi év. A felszíne nem kevéssé különös. Hatalmas felföldek találhatók rajta, valamint olyan gigantikus repedésvölgyek, amilyenek a kontinensek szétválásakor keletkeznek. Ilyen jellegű tektonikai tevékenységet csak egy nagytömegű hold jelenléte válthat ki. Kézenfekvő a következtetés: a Merkur bolygó volt egykoron a Vénusz holdja. Igen jelentős „külső erőt” kell ahhoz feltételezni, amely ezt a bolygókettős eltépte egymástól.

A Vénusz egyik kontinense csaknem akkora, mint az Egyesült Államok.

A Földdel és a Marssal semmi gond, bár a Holdunk alacsony sűrűsége mindenképpen magyarázatra szorul. E kér bolygó tengelyforgási sebessége normális, tengelyhajlási szögük is, ennek köszönhetően mindkét égitest életet hordoz.

A Naptól távolodva a négy kőzetbolygót négy gázóriás követi, a kisbolygó öv választja el őket egymástól. A kisbolygó-övről feltételezik, hogy egykor szintén egy bolygó, a Pheaton, keringett itt, de aztán valamilyen „külső erő” miatt darabjaira hullott, s manapság már csak a roncsai figyelhetők meg. Elképzelhető, hogy a Pheaton is hordozott egykoron életet.

A Vénuszon pontosan olyan hasadékvölgyeket láthatunk, mint a Földön az óceánok alzatán, a kontinensek kéreglemezeinek határán.

 A Jupiter és a Szaturnusz már a kezdetektől fogva ismert, szabad szemmel látható égitestek. Mindkettő körül keringenek „gyanús” holdak, melyek akár életet is hordozhatnak. Amikor a csillagászati mérések tökéletesedtek, kiderült, hogy Naprendszerünkben további hatalmas égitesteknek kell lenniük, hiszen mind a Jupiter, mind a Szaturnusz mozgásában a számítotthoz képest eltérések adódtak. Az Uránuszt tehát először „papíron” fedezték fel.

Az Uránuszt egykor hihetetlen erős kozmikus csapás érte. Forgástengelye szinte benne fekszik pályasíkjában, a bolygó majdhogynem „gurul” a pályáján. Ráadásul, tengelyforgási iránya, a Vénuszéhoz hasonlóan, fordított. Holdjai azonban pontosan egyenlítői síkjában keringenek, ezért adódik a feltételezés: holdrendszere a bolygó katasztrófája után születhetett. Talán ez is az oka annak, hogy nincs jelentős méretű kísérője. A számításokban mutatkozó eltéréseket a külső bolygók pályáinak megfigyeléséből nyert adataihoz képest, az Uránusz felfedezése sem oldotta fel, további külső nagybolygót kerestek tehát.

Az Atlantiszt elpusztító kisbolygó krátere az óceánfenéken.

A Neptunuszt ismét csak „papíron” fedezték fel. A különös vele kapcsolatban az, hogy legnagyobb tömegű holdja az ellenkező irányban kering körülötte, mint a többi, melyek egyébként a megszokott nyugat-keleti mozgási irányt mutatják. A Neptunusz szokatlan viselkedésű holdja más szempontok miatt is figyelemre méltó: légkörrel rendelkezik, felszínén folyékony nitrogén tavak találhatók, és ezek a tavak akár élőlényeknek is otthont adhatnak. A furcsaság az, hogy vajon hogyan kerülhetett ilyen nagytömegű hold az előbb említett pályára úgy, hogy eközben a többi hold pályája mintsem változott.

Talán említeni sem kell, a Neptunusz pályájának pontos meghatározása sem tisztázta a helyzetet, a számításokban mutatkozó eltérések további nagybolygók létét tették szükségessé. A Plútó felfedezése nem tette egyszerűbbé e helyzetet, ellenkezőleg, tovább bonyolította. A Plútón túl további jelentős méretű égitestek tucatjait fedezték már fel (Kuiper-öv), de a gázóriások mozgásában mutatkozó eltéréseket sehogy sem sikerült megmagyarázni.

A távoli üstökösök pályáit már többen elemezték, számításokat végeztek külső nagybolygók feltételezett helyére vonatkozóan, azonban ezeket a számításokat nem követte a megjósolt távoli égitestek felfedezése. A „külső erő” azonban kétséget kizáróan létezik, a Naprendszer távoli térségeiben járó űrszondák pályája eltér az előre számítottól, igaz, csak parányi mértékben. Az eltérésekből azonban egyértelműen adódik a következtetés: valami van odakint!

Ciklikus fajpusztulások, lesz-e ismét „világvége”?

A fentebb említett „külső erő” nem véletlenszerűen, elszórtan ad hírt magáról, hanem ciklusosan. Kiderült, hogy a Mars és a Jupiter között húzódó kisbolygó-öv mellett egy további is található a Plútón túl. Emellett a jól ismert Oort-féle üstökösfelhő is folyamatos veszélyforrást jelent, amennyiben nagytömegű égitest közelíti meg az ott keringő objektumokat, és pályájukról letérítve a Naprendszer belső tere felé zúdítja őket.

A kráterekkel borított égitestek felszínét elemezve egyértelművé vált, a becsapódásos kráterek nem folyamatosan és alkalomszerűen keletkeztek, ellenkezőleg, voltak időszakok amikor nagyszámú kráter jött létre, míg hosszabb időszakokon át szinte egy sem.

Mindezek a megfigyelések csak úgy magyarázhatók, hogy valamilyen nagytömegű égitest rendszeresen megzavarta a kisbolygó öv, illetve az Oort-féle felhő égitestjeinek mozgását. Ilyen szóba jöhető égitest lehet erősen elnyúlt ellipszis pályán keringő egy vagy több bolygó, barna törpe vagy vörös törpecsillag.

A Föld írott történelmét mindössze párezer évesre teszik, habár rendelkezünk a Pont d’Arc barlang múzeumában látható legalább 33.000 éves feliratos kőtáblával is, ilyesmiről nem igazán szeretnek a régészek beszélni. Az is nyilvánvaló, hogy ha az emberiség írásos korában történik jelentős kozmikus katasztrófa, akkor a civilizáció túlnyomó többsége megsemmisül, egyszerűen nem maradnak fenn régészeti emlékek. Az emberi alkotások többsége így is, úgy is elporlad 5.000 évnyi időtávlatban, a nyomokat tehát nagyon nehéz felkutatni. A nehézségeket csak fokozza a Föld szüntelenül változó arculata, a jelentős erózió.

Hosszabb időtávlatokat kell tehát először megvizsgálni, földtörténeti korszakokat. A kérdés tehát úgy hangzik, hogy földtörténeti léptékben ki lehet-e mutatni a kozmikus katasztrófákban bármiféle ciklikusságot. A válasz természetesen: igen.

A Nemezis-hipotézis

Ciklikus fajpusztulások.

1984-ben a New York Times két szerkesztőségi cikkben a Time magazin pedig címlap történetben foglalkozott a Nemezis-hipotézissel. Két évtizede sincs tehát, hogy először vetették fel tudósok annak lehetőségét, hogy Napunk kettőscsillag, kísérője az üstökösfelhő megbolygatásával pusztulást hozó Nemezis, egy vörös vagy barna törpecsillag. Erre a következtetésre az ősmaradványok elemzésével jutottak. Elméletük megfogalmazásában korábbi, hasonló felvetések is szerepet játszottak. Összefüggést találtak a nagyarányú fajkihalások és az adott földtörténeti rétegek magas iridiumtartalma között. Az irídium ritka fém, a meteoritokban azonban jelentős mennyiségben található.

David Raup és John Sepkowski Jr. Az utóbbi 250 millió évet átfogó földtörténeti leleteket tanulmányozta alaposan. Azt találták, hogy az irídium mennyisége az egyes rétegekben jelentősen emelkedik nagyjából minden 26. millió év tájékán. Találtak egy jellemző 30 millió éves ciklust is, bár nem annyira éleset. (Ez arra utalna, hogy a Nap nem is kettős, hanem sokkal inkább hármas rendszer. ) A csillag a nevét a Nature egyik szerkesztőjétől kapta: Nemezis.

A Jupiterbe csapódó üstökösdarabok akkora lökéshullám-felhőket keltettek, mint a Föld átmérője.

Az elméletet természetesen sokan bírálták, igyekeztek mindenféle más megoldást találni a ciklikus fajkipusztulásra. Próbálkozásaik azonban már eleve kudarcra voltak ítélve a szilárd bizonyítékok miatt. Az ellenzők csupán egyetlen megfontolandó érvet vetettek fel: a Nemezist látni kellene. Azonban a Kígyótartó csillagkép felől Naprendszerünk belső tere felé sűrű kozmikus felhő tart, ha pedig a Nemezis éppen ebben az irányban tartózkodik, akkor fénye elnyelődik.

Napközeli pontján fél fényévre közelíthet meg bennünket, hogy aztán 3 fényévre is eltávolodjon. Mivel a legutóbbi nagy kipusztulás nagyjából 13 millió éve volt, adódik a feltevés, jelenleg pályájának legtávolabbi pontján rója körét. Átmérője 100.000 km-nél nagyobb lehet, tömege a Napénak 5-10%-a. Rendelkezhet saját bolygórendszerrel is, melyen minden további nélkül élet is kifejlődhetett, hiszen a vörös törpecsillagok rendkívül hosszú ideig sugároznak egyenletes teljesítménnyel. Természetesen akár intelligens élet is. A látogatók a Nemezis bolygóiról is érkezhetnek (világos bőr, átlátszatlan fekete szemüveg).

Marduk csillaga – a Nibiru

Bizonyított tény tehát, hogy a Nemezis rendszeresen „világvégét” okoz. Jelenleg szerencsére nem kell tartanunk tőle, hiszen messze jár. A mérések az utóbbi években finomodtak és az egész Földre kiterjedtek. Ha az írásos emlékek túlnyomó többsége meg is semmisült, a népek emlékezete, rajzaik megőrizte történelmüket. Az események alapos megismeréséből levonható következtetések nem jeleznek rózsás jövőképet. Ahogy azt már Szolón révén a szaiszi papoktól is tudhatjuk, az emberi faj többször pusztult már ki szinte az utolsó szálig. És ha eddig így volt, ezután sem lesz másként. A kérdés az: tudunk-e valami kézzelfoghatót mondani közeli jövőnkkel kapcsolatban, magyarán: lesz-e a közeljövőben világvége?

A Mars példáját látva nem ringathatjuk magunkat illúziókban. Testvérbolygónk fejlett civilizációját kisbolygóbecsapódás törölte el a felszínről. Igaz, a kisbolygó-övhöz közelebb kering mint Földünk, viszont a mi bolygónk tömege többszöröse a Marsénak.  Hasonló jelenségnek lehettünk szemtanúi, amikor 1994. július 18-án a Shoemaker-Levy üstökös darabokra szakadva a Jupiterbe csapódott. Ilyen csapás-sorozatot a földi élet nem igazán élt volna túl.

A Tunguszkai becsapódás környezete.

Fred Hoyle és Chandra Vickranasinghe közelmúltunkat kutatta. Úgy találták, hogy egy óriás-üstökös érkezett Naprendszerünk belső terébe úgy 20.000 ével ezelőtt. Darabokra szakadt, majd egyik hatalmas része becsapódott a Földbe Kb. 13.500 évvel ezelőtt, eltörölve az atlantiszi civilizációt, kiirtva az emberiség 90-95%-át, hasonló mértékű pusztítást végezve a többi faj között is, valamint egy csapásra megszüntetve a jégkorszakot.

A hőmérsékleti változásokat és a régészeti leleteket elemezve arra következtettek, hogy további – bár arányaiban messze kisebb – becsapódások következtek be 9000, 7000, 6000, 4500, 3000 és 1500 évvel ezelőtt is. Minden egyes esetben a kaotikus állapotok több évtizeden át tartottak, sőt, akár egy évszázadig is, és ez idő alatt többször is tunguszkai méretű repeszek csapódtak a Földbe, évente akár 100 is. Duncan Steel szerint a becsapódások aránya időnként annál sokkal nagyobb méreteket is ölthetett, és számításai szerint ilyenkor: „kataklizmák sújtották bolygónk kiterjedt területeit, annak köszönhetően, hogy napokon keresztül összefüggő kozmikus meteorzápor hullott a Földre. Teljes mértékben elképzelhető, hogy ilyenkor pár nap alatt a Föld több száz olyan ütést szenvedett el, mint a tunguszkai becsapódás idején.

A tunguszkai becsapódás helye a térképen.

A Nemezis tehát nem jelent ránk jelenleg veszélyt. A kérdés most úgy szól, ismerünk-e olyan égitestet, netán többet is, amely elnyúlt ellipszispályán keringve akár a Kuiper-öv, akár a Mars és a Jupiter között húzódó kisbolygó-öv égitestjeinek pályáját megbolygatva a Föld felé térítheti őket? A válasz ismét csak: igen. Sőt, jó néhányukat már sikerült lefényképezni is.

1981-ben, az USA-ban számos napilap közölte különböző tudósok véleményét a Plútón túl keringő óriásbolygó létezésével kapcsolatban. A NASA 1982-ben tanulmányt készített, ahol pontos számításokat és igen precíz elemzést találhatunk. Nevezett mű megtalálható a NASA Astrophysical Data System - 1988AJ.....96.1476H kódjelzés alatt. Pontos képletet találhatunk a Planet X, azaz a tizedik bolygó legvalószínűbb feltalálási helyére vonatkozóan - R.S. Harrington munkája nyomán. Mindössze egy évvel később bocsátották fel az IRAS (infravörös távcsővel felszerelt csillagászati mesterséges holdat) és szinte azonnal meg is találta a 10. bolygót. A Washington Post mindjárt le is közölte a hírt, az IRAS holdat vezérlő tudóscsoport vezető csillagászát megszólaltatva. Kijelentését idézve: „…egy nagyjából Jupiter nagyságú, Naprendszerünkhöz tartozó bolygó (jellemzőiben tökéletesen megfelelve az ősi iratokban fennmaradt adatoknak) felfedezéséről számolhatok be. Jelenleg az Orion csillagkép irányában tartózkodik. Az IRAS hold szinte abban a pillanatban megtalálta, mihelyt fő műszerét a korábban meghatározott irányba fordítottuk. Létezéséről és pontos helyéről már hosszú évek óta tudtunk, most technikai megerősítésre is szükségünk volt. Amit mondok azt a lehető leghatározottabban alátámasztják a mérések, és a legteljesebb mértékben biztosíthatom önöket arról, hogy megfelel a valóságnak. Ellenőrizhetik. Próbálkozások történtek arra vonatkozóan, hogy mindezeket a tényeket letagadják, s ezáltal meghamisítsák a történelmet.”

A Planet X mozgását két csillag határozza meg: a Nap és a Nemezis. A jelenlegi legkorszerűbb távcsövek használatával bizonyosnak tűnik, hogy 2003. tavaszán, május végén vagy június elején, a Jupiter pályáján is belül kerülve, Naprendszerünk belső térségébe hatol. A NASA 1995-ben készített jelentése szerint elképzelhető, hogy sokkal inkább barna törpéről, mint bolygóról van szó, hiszen nagy érzékenységű műszerek segítségével sikerült érzékelnie a mágneses terét.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy mindeközben a Plútón túl már kb. 400 égitestet fedeztek fel, s csak töredéküknek sikerült a pályáját legalább hozzávetőleges pontossággal meghatározni. Ami viszont feltűnő, hogy igen tekintélyes méretű égitesteket is találtak, többek közt a valaha felfedezett legnagyobb kisbolygót, a 2001 KX76-et. A Planet X mellett akár tucatnyi égitest is Naprendszerünk belső tere felé mozoghat. Elkövetkezett a bőség zavara.

Fontos hangsúlyozni: rendkívüli nehézségekbe ütközik az ekkora távolságra lévő égitestek tömegének, átmérőjének, sűrűségének és pályájának meghatározása. Furcsa mód, a NASA mindig is kereste a 10. bolygót, csak éppenséggel nem volt hozzá műszere, hogy meg is találja. A Planet X-nek nevezett objektum felfedezése akár véletlen is lehetett, volt már ilyesmire példa, hogy az egyik nagybolygó helyét tévesen számolták ki, aztán mégis ott volt, ahol nem lett volna szabad lennie. Elképzelhető, hogy szándékosan kuszálták össze a híreket, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről. Ez sem újkeletű módszer. Hirtelen azzal találtuk szembe magunkat, hogy már nemcsak egy 10. bolygó van, de akár több száz is. Tessék, lehet válogatni! De vajon melyik az igazi?

A kérdést úgy is módosíthatjuk, hogy mivel egyes népek történelmi hagyományaiban, „mondáiban” említést tesznek ilyen égitestről, akkor fel tudjuk ismerni egyáltalán? Nem árulok el titkot, a válasz ismét igen, meg is nevezik Marduk csillaga, más néven Nibiru. És hogyan ismerjük fel? Onnan, hogy Marduk csillaga vörös. Az összes Plútón túl felfedezett égitest fénye fehér. De van egy kivétel: és ez a Nibiru.

A Nibiru felfedezését biztosító képlet.

          A NASA 1982-ben igen precíz elemzést készített az ősi sumer-magyar szövegekben leírt, a NASA által Planet-X-nek nevezett, Nibiru pontos helyzetére vonatkozóan. Az Infravörös távcsővel felszerelt csillagászati mesterséges hold, az IRAS, a pályára állítását követően szinte azonnal meg is találta az előre kiszámított helyen, mint ahogy erről be is számoltak akkoriban. Azóta azonban a helyzet megváltozott, a hírek és álhírek összevisszaságában szinte lehetetlen rátalálni az igazságra.

Mezopotámiai feljegyzések

            Mielőtt a régészeti leleteket ismertetem fontos megjegyezni, hogy a sumér-magyarok által leírt égitestet a legtöbben számos holddal rendelkező bolygóként azonosítják. A lehetősége azonban annak is fennáll, hogy a Nibiru nem bolygó, hanem barna törpecsillag, hét kísérővel. Ha ez utóbbi feltételezést fogadjuk el – márpedig a NASA mérései erre utalnak -, akkor könnyebben értelmezhető az égitest napközelben megfigyelt jelentős sebessége, a leírt gravitációs hatásai (áradások, földrengések), erős mágneses tere, hirtelen felfénylései, mélyvörös színe.

1. ábra. Nippurban (Nap - Úr -ban) talált pecséthenger. Földművesek figyelik az égen nappal is látható Nibirut.

            A mezopotámiai szövegek nem győzik hangsúlyozni az égitest jelentős fényességét, kiemelni, hogy az még nappal is megfigyelhető: „látható napkeltekor és napnyugtakor tűnik el”. Egy Nippurban talált pecséthengeren (1. ábra) egy csoport földművest ábrázolnak amint feltekintenek a kereszttel jelölt 12. bolygóra (Zecharia Sitchin ismert műveiben ezen a néven hivatkozik rá). Az égitest több okból is kaphatta ezt a jelet. Talán azért, mert gyűrűrendszere van, s a megfigyelők éppen oldalról láttak rá. Ha pedig az „istenek” is innen jöttek, akkor célszerű volt a bolygó jelével azonosítani őket, a kereszt jel tehát így vonulhatott be a legtöbb nép ábrázolásába „Isten” jeleként.

2. ábra. A Nibiru közeledésekor metszett jellegzetes pontok.

            Számos pecséthengeren találkozhatunk az égitest mozgását bemutató ábrázolásokkal, feltüntetve azokat a különösen fontos csillagászati pontokat, melyeken áthaladásakor könnyedén azonosítható a Földről nézve. Földközelbe érve megfigyelésére első lehetőségként az az időpont adódik, amikor együttáll a Merkúrral (A – pont). Számítások szerint ekkor a földpálya kistengelyével a közelítő égitest éppen harminc fokos szöget zár be. Amint tovább közeledik az előző pozíciójához képest ismét kb. harminc fokra kerül akkor, amikor a Jupiter pályáját metszi (B – pont). Végül pedig eléri napközelpontját, ahol egykoron a születő Földnek ütközhetett - vagy valamelyik holdja (C - pont).

            A manapság a „Mennyek Királyságának” visszatéréséről szóló spekulációk alapjául azok a tények szolgálnak, miszerint az ősi emberek többször is megfigyelték a 12. bolygó áthaladását Naprendszerünk belső terén.

            Az égitest ismételt megfigyelése alátámasztja azt a feltevést, miszerint jelenléte a napkörüli pályán folyamatos, tehát Naprendszerünk része, hasonlóan számos hosszú periódusú üstököshöz.

3. ábra. Berlini Múzeumban őrzött pecséthenger - a Naprendszer ábrázolásával.

            Mezopotámiai és bibliai források nagy határozottsággal állítják: a 12. bolygó keringési ideje 3600 év. A sumér-magyar ősi szövegekben a 3600-as szám jele egy nagy kör volt. Az égitest epithetonja egyébként a „Sár”, melynek jelentése többek közt „tökéletes ciklus”, illetve „teljes kör”, egyben a 3600-as számot is jelöli. A három kifejezés-tartalom – égitest/ciklus/3600 – szoros összefüggése nyilvánvalóan nem lehet puszta véletlen. A sumér-magyar isteni királyok uralkodási ideje minden esetben tökéletesen osztható 3600-zal. A következtetés mindebből csakis az lehet, hogy a isteni királyok uralkodási ideje egyértelműen összefügg a Nibiru 3600 éves keringési idejével.

            Az ősi feljegyzések teljes mértékben egyetértenek abban, hogy a 12. bolygó feltűnését váratlan katasztrófák, nagyarányú változások és korszakváltás kíséri. A mezopotámiai szövegek az égitest periodikus megjelenéséről mint előrelátható, pontosan kiszámolható, megfigyelhető eseményről beszélnek. „A hatalmas égitest megjelenésében sötétvörös.” Megjelenésének napját az Ószövetségben leírtak szerint esőzések, áradások és földrengések kísérik.

            A következő képen a Berlini Múzeumban őrzött, az ősi Közel-Keletről származó pecséthenger látható. Amikor a középső istenalakot, illetve mennyei lényt kinagyítjuk, megfigyelhetjük, hogy igazából egy hatalmas, sugárzó csillagot ábrázol, 11 égitesttől övezve. Ezenkívül, mintegy láncra felfűzve, 24 kisebb objektumot láthatunk. Igen valószínűnek látszik, hogy ezek a kisebb testek Naprendszerünk nagyobb holdjait képviselik.

4-5. ábra. A törökországi Nimrud-tábla és az ábrázolt égitestek beazonosítása

            Természetesen bizonyítást igényel az a kijelentés, hogy ez az ábrázolás valóban Naprendszerünket reprezentálja. Még ha a Napot és a Holdat belevesszük is, akkor is csak 11 égitestet kapunk (Nap, Merkur, Vénusz, Föld, Hold, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó). A sumér-magyarok azonban mindezt pontosan megmagyarázzák. Határozottan állítják, hogy a Naprendszer 11 bolygóból áll (beleértve a Holdat is), meggyőződéssel hangoztatják, hogy a manapság ismert nagybolygókon kívül van még egy tagja Naprendszerünknek, a 12. bolygó, a bibliai Nephilimek (Annunakik) otthona, a manapság Planet-X-ként hivatkozott égitest.

            A régészek bárhol is kutassanak a közel-keleti társadalmak nyomai után, mindenhol beleütköznek a 12, a szárnyas bolygó jelképébe. Uralkodó jelképként figyelhető meg templomokon és palotákon, sziklákba vésve, pecséthengereken, falakra festve. De megtalálhatjuk királyokkal és papokkal együtt ábrázolva a trónjaik felett.          

            A különböző vallási tárgyú és csillagászati ábrázolások között rendszeresen visszatérő momentum visszatérésére és a nagy ciklusra vonatkozó információk. A Földpályát rendszeresen megközelítő égitest, a „találkozás”, az „elhaladás”, vagy a „kereszteződés” bolygójának jele a kereszt. A kettős kereszt (csillag – dingir) egyébként „isten” jelentéssel is bír.

            A Nibiru legutolsó átmenete egy törökországi hatalmas kőfaragványon, a Nimrud-táblán is látható (4-5. ábra.) Az Oroszlán csillagkép felett három bolygó, a csillagképtől jobbra a Nibiru. Az átmenet időpontjára csak találgatások lehetnek, hiszen az adott bolygóegyüttállás nagyjából ötven évenként előfordul.

A Nephilimek

            De kik is azok a Nephilimek, akik nevét a legtöbb Biblia-fordító „óriásnak” értelmezi, „égből jött lakók” helyett?

            Mózes első könyvében a következőket olvashatjuk a Vízözön biblikus változatában:

„Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek lányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is – óriások (Nephilimek) éltek a Földön. Ők azok a vitézkedők, akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.”

            A sok ezer évvel korábbi sumér-magyar táblák tömege említi a Vízözönt. Az egyik, Úr-Ninurtáról szóló így beszél:

„Azon a napon, a hajdankor hajnalán,

azon az éjjelen, a hajdankor éjjelén,

abban az évben, a hajdankor távoli évében,

amikor a Vízözön eláradt a Földön.”

A földlakókat figyelmeztették a közelgő Vízözönre. A veszélyt felismerők nem lehettek mások, mint a Nephilimek, akik aztán el is menekülhettek a Földről. De honnan tudták a Nephilimek, hogy mikor indul pusztító útjára a Vízözön?

6. ábra. Fantáziakép a Nibiru áthaladásáról

            A mezopotámiai szövegek a Vízözönt és az azt megelőző klímaváltozást hét „elhaladáshoz” kapcsolták, ami kétségkívül a 12. bolygónak a Föld melletti rendszeres elhaladását jelenti. Tudjuk, hogy a Hold, a Föld kísérője is, a tömegvonzás révén árapályt okoz. A mezopotámiai és a bibliai szövegek egyaránt megemlékeznek arról, miképpen rázkódott meg a Föld, amikor az Égi Úr elhaladt a Föld mellett. Elképzelhető-e, hogy a Nephilimek, akik az éghajlati változásokat megfigyelték, felismerték a labilitásokat, és rájöttek arra, hogy a soron következő „elhaladás” nagyarányú katasztrófát vált ki?

            Az ókori szövegekből erre következtethetünk.

            Egy Asszurban talált sumér-magyar miniatűr tábla azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy hatalmas ereje és nagy termete dacára a bolygó („a hős”) a Nap körül kering. Idézzük:

„Fegyvere a Vízözön;

fegyvere halált hoz a gonoszakra.

Fenséges, fenséges, felkent úr!…

ki mint a Nap halad át az országon,

s a Napot, istenét, rettegés tölti el.”

            Az áradás végéről is olvashatunk:

„Amikor a bölcs így kiált: Áradás! –

Nibiru isten az [„a Találkozás Bolygója”],

A hős, a négyfejű bolygó.

Az isten, kinek rettenetes fegyvere

az áradást hozó vihar,

visszafordul.

Visszatér nyughelyére.”

7. ábra. A Nibiru mérete a Naprendszerünk égitestjeihez képest

            A Vízözön léte ellen az egyik leghatározottabb érv, hogy egyszerűen nincs annyi víz a Földön, mely elboríthatná a legmagasabb hegyek kivételével az egész Földet. Néhány hónappal ezelőtt még legalábbis mindenki így tudta. A nyáron azonban brit geofizikusok kiderítették, hogy a kontinensek gyökereiben akkora mennyiségű víz van, mely a Föld óceánjainak háromszoros tömegét jelenti! Ha tehát a gravitációs hatások folytán ennek az irdatlan vízkészletnek csak a töredéke is kiszabadult, már meg is van a „hiányzó vízkészlet”.

8. ábra. A 2001 KX766 jelű kisbolygó ezen a képen még ragyogóan kék.

9. ábra. A Newsweekben megjelent fotón már kissé "bepirosodott".

            Az őskori és ókori emberek tehát pontosan tudtak a Nibiru időszakos átvonulásáról, és arról is, hogy ez – adott esetben – milyen katasztrofális kihatásokkal lehet a Földre. Lehetőségük volt tehát felkészülni az ilyen eseményekre, s ezt minden bizonnyal meg is tették, hiszen a krónikákból egyértelműen ez derül ki. Érdekes elgondolkodni azon, hogy a „primitívnek” tartott őskori és ókori ember évezredekkel előre megtervezte cselekedetit. Velünk bizony meglehetősen sokszor fordul elő, hogy még azt sem tudjuk, mit hoz a holnap. Persze, ha a környezetszennyezés és készleteink felélése egyre gyorsuló tempóban tovább folyik, ennek a kérdésnek hamarosan nem lesz semmi jelentősége…

Gondolatmenetünket folytatva, most azt kellene megvizsgálni, mikor várható a következő „áthaladás”.

2003 - az áthaladás éve?

A Nibirut közel húsz éve sikerült először megfigyelni. Természetesen azóta is folyamatosan nyomon követik. A hírek és fotók azonban erősen esetlegesek. Különös módon, amikor a 2003-as „áthaladás”, mint lehetőség először a köztudatba szivárgott, az Internetről szinte azonnal eltűnt valamennyi fotó… A hivatkozások megmaradtak, „csak furcsa” mód a képek tűntek el… Ellenben az akkoriban felfedezett 2001 KX76 kisbolygóról elterjesztették, hogy tulajdonképpen az a Nibiru. Igyekeztek is alátámasztani, hiszen napvilágot látott olyan fotó, amelyen mélyvörös színűnek tűnik. Csakhogy „elfelejtették” azokat a képeket törölni, melyeken a 2001 KX76 kisbolygó egyértelműen kék színű. Tehát nem alaptalan a gyanú, hogy valami turpisság történt… Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy az amerikai kormányzat utasította a NASA-t, 2005-re fejlesszen ki olyan ionhajtóművet, mely 100 t-ás tömeget képes nagysebességre felgyorsítani. Aránylag még nyíltan is dolgoznak, hiszen az emberek már várják, mikor lép ember a Marsra. Csakhogy ez a hajtómű nem a Marsra visz űrhajósokat, sokkal inkább a csillagközi tér a célja. De ha ott nincs semmi, akkor mégis hová repül?

            Nem kell túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy a NASA meghatározó emberei tudnak a Nibiruról hiszen ők fedezték fel. Arról is hallhattak, hogy az égitest az „Istenek Lakhelye”. Ha pedig tényleg az, nem lehet érdektelen meglátogatni őket, mielőtt ők jönnek ide. Már csak a miheztartás végett is.

A Palomar-hegyi távcsővel felfedezett, s Földünk irányába tartó hatalmas üstökös kontrasztjavított képe.

A 2003-as „áthaladás”-ra vonatkozó híreknek is azért van némi valóságalapja. A jövő tavasszal ugyanis egy gigászi üstökös érkezése várható a Naprendszer belső térségébe. Amíg az emberek azt hiszik, hogy az a Nibiru volt, mindössze "néhány ufókutató ismét elszámította magát" addig nincs gond, nyugodtan lehet a háttérben dolgozni. A gond akkor lesz, ha az emberek észreveszik a becsapást. A szándékos és hivatalos becsapást. De addig még eltelik néhány évtized, hiszen a Nibiru érkezése csak 30-50 év múlva várható. A világvége tehát kicsit később lesz. Persze, az emberiségen is sok múlik.....    

A NASA tudósai 1982-meghatározták a Nibiru helyét, 1983-ban pedig az IRAS mesterséges hold – igazolva a számítások pontosságát – fel is fedezte. A siker bejelentését követő években azonban minden a visszájára fordult: álhírek és félrevezető információk tömege jelent meg a médiában. A „hivatalos” hazugságok kora ennél azonban jóval régebbre nyúlik vissza. Többek közt az ősrobbanás, az evolúció, valamint a fénysebesség abszolút voltára vonatkozó elméletek már-már kötelező érvényű elfogadtatásával…

„Honnan jöttünk, hová megyünk?”

Naprendszerünk mása a Rák csillagképben.

Az ember mindig is kereste, kutatta az élet és önmaga eredetét. Kétféle, alapvetően különféle lehetőség kínálkozott: a Világot – és benne az embert – Isten teremtette, illetve, hogy mindez magától, fejlődés útján jött létre. A két tábor mindent elkövetett (vélt) igaza alátámasztására, azonban kudarcot vallottak. Ahogy a teremtés megtörténtét tudományosan semmi sem támasztja alá, úgy az 1800-as évek második felében, a hivatalos tudomány által inkább támogatott ateista-materialista-evolúcionista világnézetet sem (az innen-onnan összeszedett, olykor összehamisított leletdarabok leszármazási sorba illesztése tudománytalan és elfogadhatatlan!). A Tan Darwinban öltött csúcsot, s minden más elképzelést és ezzel mindenki mást is félresöpörtek, akik nem feleltek meg a korszellemnek. Többek közt Cuvier-t is, aki nemcsak felderítette, hanem be is bizonyította az igazságot… Ám ellenpélda is akad, az USA számos államában törvénnyel tiltották meg az evolúciós tan oktatását.

Az élet többi területe sem maradt kivétel. Lehetne említeni az őszrobbanást, a származás-elméleteket, a Biblia nevében legyilkolt emberek tízmilliót, emberfajták állati sorban tartását, tömeges kiirtásukat mondván például, hogy a „vadaknak” nincs szüksége akkora területekre, őseik földjére…  

Ultrakönnyű anyagból készült repülő csészealj.

A tudományos világban a vezető tudósok szinte „nemzetiségi alapon” kerülnek kiválasztása, nem pedig tudományos munkájuk értéke alapján. Mindehhez a politika is keményen asszisztál, jobban mondva diktál. A mai világban szinte lehetetlen „független” kutatásokat végezni, hiszen az ember szinte mindenhol félrevezetéssel, szándékos megtévesztéssel, érdekekkel, hatalmasságokkal találkozik.

A relativitás-elmélet is „ideológiai alapon” született. Be kellett bizonyítani, hogy az ember az egyetlen értelmes lény a világegyetemben, tehát szabadon kizsákmányolhatja, tönkreteheti azt. Földönkívüliek nincsenek, hiszen az élet „véletlenül” keletkezett. Ha meg netán „véletlenül” mégis léteznének, akkor sem tudnának meglátogatni bennünket, mert „fénysebességnél gyorsabban semmiféle hatás nem terjedhet”, tehát számunkra nincsenek. Az ufómegfigyelések, az ufóleszállások, a személyes találkozások a földönkívüliekkel tehát már eleve a „képzelődés” kategóriába sorolhatók, hiszen az ufonauták úgysem képesek meglátogatni bennünket, hiszen már a Michelson-Morley kísérlet is igazolta, hogy fénysebességnél… stb.  A kísérletből aztán azt a következtetést is levonták, hogy „természetesen” éter sem létezik. A Nobel-díjas Wheeler (biztosan véletlenül kapta meg!) hiába számolta ki az 1980-as években az éter tömegét és sűrűségét, senki a „hivatalos” tudomány részéről nem foglalkozott komolyan vele.

Természetesen a Michelson-Morley kísérlet értelmezése is, hm, legalábbis megtévesztő… Mindössze azokat a részeket „felejtették el” közzétenni, amelyek az éter létezését bizonyították, és teljesen ellentmondtak a fénysebesség abszolút voltát illetően…

Ha pedig a fénysebesség nem abszolút sebesség, ha létezik éter, akkor természetesen az idegenek is meglátogathattak bennünket. Ez esetben viszont el kellene ismerni a létezésüket, a beismerést viszont nemzetközi szerződés tiltja meg. Patthelyzet.

Mellesleg a Nibiru eléréséhez nincs is szükség különleges technikára. A küldetés megvalósításán lelkesen dolgoznak is. De mivel „idegenek nem léteznek”, az „Interstellar Probe” nevű katonai űrszonda sem létezik. Tehát most „nem létező dolgokról” beszélgetünk.

Az USA a következő költségvetési évre közel háromszorosára növelte katona űrprogramjának kiadásait, az előrejelzések szerint további, hasonló arányú bővítés várható az elkövetkezendő években. Vajon mire, ki ellen irányul ez a lépés, ha nincs odaát senki?

Csillagközi utazás

A NASA csapkodószárnyú repülőgépe.

Ember-alkotta űreszközt juttatni egy távoli csillaghoz még az ezredvégi tudásanyag birtokában is nagy kihívás. Mindenesetre már az 1950-es években is próbáltak olyan űrhajót tervezni, amely elhagyhatná a Naprendszert. Abban az időben, amikor hivatalosan még semmiféle űrhajó sem létezett… akkoriban minden áron emberes küldetést szerettek volna megvalósítani, így született meg az Orion-terv. Az űrhajó meghajtását kicsiny atombombák felrobbantása szolgáltatta volna.

Hasonlóan fantasztikus elvekre építve született a Nova-program, amelyben az óriási távolságok leküzdésére magfúziós elven működő hajtóművet alkalmaztak volna. A cél a Barnard-csillag lett volna, hajtóanyagként folyékony deutériumot, illetve a hélium hármas izotópját használták volna.

Az első, csillagközi repülésre vonatkozó reális terv a Daedalus volt, amelyet a British Society dolgozott ki 1977-ben. Az általuk elképzelt űrhajó 500 tonnás, az utazás mintegy 40 évig tartana.

A robot-technika alkalmazása azonban olcsóbbá és kivitelezhetőbbé tesz egy ilyen vállalkozást.

A szemtanúk szerint így nézett ki a roswelli ufó.

Jelenleg alkalmazott technika segítségével a Voyager űrszondák jutottak legtávolabbra bolygónktól, mintegy 11 milliárd km-re, 25 év alatt. Ez a Plútó távolságának nagyjából kétszerese. Ezzel a sebességgel haladva több tízezer év kellene a legközelebbi csillag elérésére, tehát egy ilyen vállalkozás végrehajtásának különösebben nincs sok értelme. A tervezés alatt álló Kuiper-express űrszonda 17 év alatt érné el a Plútót. Nagyobb távolságba indulva lényegesen más technika szükséges.

A 2005. táján indítandó (szigorúan titkos) katonai űrszonda „hivatalosan” a csillagközi teret vizsgálná, a napszél és a csillagközi tér ütközésekor keletkező lökéshullámfront térségét. Ha „csak” erről volna ténylegesen szó, akkor természetesen fölöttébb buta dolog lenne a titkolódzás és a honvédség bevonása. Tehát nemcsak erről van szó. A véletlen úgy hozta, hogy a Nibiru is nagyjából ebben a távolságban található.

Napvitorlás a Mars mellett. Fantáziarajz.

Egy csillagközi utazás során igen sok hiba felmerülhet, amelyek próbára teszik az irányítók problémamegoldó képességét. Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy ilyen küldetés megvalósíthatatlan. Viszont rendkívül súllyal kell figyelembe venni azt a tényt, hogy a távolodó űrszonda végleg magára marad, s a rádiójelek gyengülése miatt hosszú idő múlva már nem is lesz irányítható. Erre megoldást jelenthet az űrszonda létfontosságú részeinek többszörözése, így meghibásodás esetén be tudna kapcsolódni valamelyik tartalék példány. Azonban túlzott óvatosság esetén az űrszonda nagy és nehézkes szerkezetté válna, növekedne a szerkezeti anyagok tömege is, ami miatt a hajtómű teljesítményét is meg kellene növelni. Mindezekből úgy tűnik, hogy egy megfelelő csillagközi szonda tervezése még hosszú évtizedeket is várathat magára. A látszat azonban csal.

Az Interstellar Probe

A Nibiru 1983-as felfedezését követően lázas munkálatok kezdődtek. Igaz már korábban is alkalmaztak és teszteltek ion-, plazma-, és atomhajtóműveket, azonban nem ekkora távolságra. Az intelligens vezérlőrendszerek fejlettségi szintje is lényegesen eltért a maiakétól. Az ár sem volt közömbös. Mindent egybevetve, alapvetően három fejlesztési irányt jelöltek ki az Interstellar Probe hajtóművét illetően.

Az űrszonda tömege kb. negyed tonnát tesz majd ki, s a legközelebbi csillag, a Proxima Centaurihoz vezető út mindössze 1%-ig jut el. A tervezet bár szigorúan titkos, azért elég sok minden kiszivárgott róla.

Egy ionhajtómű szerkezeti rajza.

Jelenleg a kémiai meghajtás mellett a legtöbb tapasztalat az ionhajtóművek használata révén gyűlt össze. A legsikeresebb alkalmazása az Eros kisbolygóra leszállt NEAR űrszondához köthető. A kormányzat és a honvédség is ezt a megoldást támogatja, hiszen a NASA-t utasították, 2005-re legyen kész egy akkora teljesítményű ionhajtóművel, mely a földkörüli pályán 100 tonnát képes megmozgatni. (Ennél jelentősen kisebb tömeget nyilván jóval nagyobb sebességre gyorsíthatna.). Ekkora teljesítményű hajtóművel lehetőség nyílik arra, hogy egy adott égitest körül lefékezve tartós vizsgálatokat lehessen végezni, majd visszatérni a Földre, s mindezt emberi léptékű idő alatt!

Alternatív megoldásként a napvitorlást vizsgálták meg. Hihetetlenül vékony, erős és könnyű hártyákat képesek a tudósok előállítani. Az Űrszonda a Nap felé indult volna, nagyjából a Merkur pálya környékén kibontotta volna több négyzetkilométer felületű, de mindössze néhány kilogramm tömegű vitorláját, s a Nap sugárnyomását felhasználva, akár a fénysebesség 10%-ra gyorsulva, rövid idő alatt elérhette volna a kívánt térséget. A napvitorlával az volt a probléma, hogy az ide-oda száguldozó kozmikus porszemek széttépték volna, s a visszaút sem lett volna kivitelezhető egy esetleges probléma esetén.

Csillagközi szonda magnetoszférikus buborékban.

A harmadik elképzelés már szinte a Csillagok Háborúja sorozatban alkalmazott technikákon is túltesz. Ez nem mást, mint a földi magnetoszférát és a napszél kölcsönhatását használná fel. A földi magnetoszféra a Nap felöl erősen belapult, míg az ellentétes oldalon hosszú uszályként nyúlik el. A Nap sugárnyomása gyenge ahhoz, hogy magnetoszféránkat letépje, de ahhoz elég erős, hogy kisebb részeket szakítson le róla. A NASA Marshall Űrközpontjában, Dennis Gallagher dolgozta ki egy egészen speciális napvitorlás tervét. Eszerint az űrszondát a körülötte kialakított mágneses mező és a napszél kölcsönhatása juttatná el a célállomáshoz. Számításaik szerint, egy 15 km átmérőjű mini-magnetoszférára a Föld pályája mentén 1-3 Newton nagyságú erővel hat a napszél. Ez az erő pedig igen jelentős: három hónap alatt akár 290.000 km/h sebességre gyorsíthatna fel egy negyed tonnás űreszközt. A magnetoszféra-meghajtás kísérleteit egy 6x10 méteres vákuum-kamrában végzik, ahol a mágneses teret elektromos tekercs segítségével állítják elő. Ezek után a mágneses buborékot felfújják ionizált gáz, azaz plazma segítségével, innen ered a kísérlet neve is M2P2 (Mini-Magnetospheric Plazma Propulsion). Az űrben 1 KW energiára, s mintegy 1 kg héliumra lesz szükség naponta a buborék fenntartásához. Ezáltal a napszélből 600 kW energia csapolható meg. A mágneses buborék egyfajta védőpajzsként is szolgál. A problémát itt is a visszatérés nehézsége jelenti. A megnetoszféra-hajtású űrszonda nem tudna visszatérni. 

Ilyen mágneskatapultokkal akarják felvinni az űrbe a csillagközi szonda elemeit.

Természetesen Oroszország sem tétlenkedik. Ők a napvitorlást részesítik előnyben. A titkolózás sem kisebb, mint az óceán túlpartján, sőt, ha lehet, még szigorúbb. Olyannyira, hogy kísérleti napvitorlásukat nem is közönséges rakétaindító-állomásról bocsátották fel, hanem egy tengeralattjáróról, a víz színe alól! Az ősszel végrehajtott teszt állítólag sikertelen volt. A napvitorlás – ha nem jön közbe sérülés – gyorsabban célhoz érhet, mint az USA ionhajtóműves űrszondája, csak persze a visszatérés szinte kizárt. Lehet, hogy nem is cél. Talán egy újabb űrverseny bontakozott ki a nagyhatalmak között a háttérben.

Az egész emberiség szempontjából nem rózsásak a kilátások. Az USA hadserege Irak területén porrá bombázta a sumer-magyar régészeti lelőhelyeket, egyszer s mindenkorra megsemmisítve azokat. Egyiptomban vízzel árasztották el az avar-hun emlékeket. Mindent elkövetnek hát, hogy a már napvilágra került tényeken kívül többet ne tudhassunk meg őseink tudásából. Ezek után milyen szándékkal indulhatnak az „Istenek bolygójára”, arra az égitestre, ahonnan a magyarok ősei a tudást kapták? Félő, hogy a Holdra helyezett plakett szavaival ellentétben, korántsem békés szándékkal…

Vissza a nyitólapra