Nehéz Mihály:

A szibériai Petrovics (Petőfi?) legendák

 

L. J. Eliaszov, a Bajkál-tó vidéken közismert néprajzkutató 1937-ben Barguzinba kutatott s az ott meghalt orosz száműzött, a dekabrista Mi­hail Karlovics Küchelbecker után érdeklődve a 90 éves öregeknél, a közeli Tolsztjihino faluban találkozott a Morokov testvérpárral. Marijával (1841-1940) és Pavellel (1836-1939). Minden öreg, aki ismerte a dekabristát, elkezdett mesélni titokzatos barátjáról is, a távoli ismeretlen or­szágból odahurcolt „veszedelmes” politikai fogolyról, Petrovicsról, akit  An­na Kuznyecova házánál kvártélyoztak be, Barguzinban. A Morokov család jól ismerte Petrovicsot, átjárt őhozzájuk. Marija pedig tejet, tojást hordott Barguzinba Kuznyecovához is.

A burjátiai főváros, Ulan Ude néprajzi levéltárában vannak ezek u lejegyzett visszaemlékezések, nagyrészük — az itt közölt is — még oroszul sem publikált teljes egészében. csak idéznek belőlük a kutatók.

A titokzatos Petrovicsról Pavel elmondta, hogy kb. 15 hatósági ember hozta szekéren, éjjel, titokban, 1851-ben. Elterjedt róla. hogy különösen fontos politikai bűnös volt. Évek múlva házastársi viszonyban élt fiatal há­ziasszonyával, akitől Alexandr nevű fia született. Petrovicsot állandóan rendőrspiclik figyelték, a vele beszélgetőket faggatták. Pavel apja nem hitte el, hogy a családi neve Petrovics, hiszen Oroszországban „így csak az ap­ja után szólítják az embert”, s megkérdezte erről. „Nem mindegy, hogy hívnak valakit?" — volt a válasza. „Ha eljön az ideje, akkor majd mindent elmondok.” — Rosszul beszélt oroszul, erős akcentussal, valami nyugati nemzet fia volt. Nem szerette a pravoszláv egyházat, kerülte a papokat. A pópa elől bezárkózott, amikor az fel akarta keresni. Nem járt templomba. Vasárnaponként az előkelő polgárok házában színdarabokat rendezett, a falu népe is nézhette néha. Tüdővészben halt meg. Sovány. középtermetű fekete ember volt. bajuszos. Ezeket mesélte Pavel Morokov a néprajzosnak. Eliaszovnak.

Egy Konyevin nevű öreg szerint Transzván-ban (ami egyértelműen Transzilvánia) harcolt népével együtt Pctrovies a királya ellen.

Egy másik üreg szerint igazi neve Peterfi volt!

Keresztnevére csak egy adat van, oroszul írt verseivel kapcsolatban: Zander. így oroszul nem becézik az Alekszandrt. inkább türk-mongol, törö­kös, vagy a Sándorból torzult (Zándor). Két öreg fejből tudta 1-1 versét a „külföldi népfölkelő költőnek. Zandemak". Az egyik témájánál fogva érdekes: népe prófétája volt, kibontotta a szabadság piros zászlaját, harcba szállt a zsarnokkal, lóra ült, de az első csatában elesett, s a földön fekve látta, társai milyen vitézül harcolnak. Alma, hogy csatában haljon meg (!), ó. jaj, nem teljesült!

Róla szóló népdal is maradi: szerette a nép. Kezdete: Hej, Petrovics. Petrován. Miért nem vagy te Iván? (Énekelhető a hej tulipán dallamára.) A szöveg szerint szerette az egyszerű emberekét, azok vendégül láttak, ő halászlét főzött nekik, (uhat) — s a dal vége: „Arra tanít, hogy' éljünk, bánattól ne gyötrődjünk". Szerintük komor ember volt, nem nevetett, nem ivott, nem pipázott.

Legbővebben Marija Morokova mesélt róla, aki Annától később sok mindem hallott Petrovicsról halála után.

Most hallgassuk meg Marija Morokova meséjét:

Az elbeszélés tele van valóság- és meseelemmel. 1848-49-es magyar és szibériai orosz valóságelemmel; magyar, orosz és általános népi fantáziaelemmel, amit ugyanúgy megtalálunk a János Vitézben, mint a Háry Já­nosban, de az orosz népmesékben is.

Magyar valóságelem. sőt. Petőfire vall. hogy „Halálosan gyűlölte a királyt". Hogy Petrovicsot országában „mindenki ismerte", az egész nép; hogy a „viszálykodás" sok esztendeig eltartott, hogy a nép — a valóság­ban Bécsben, az osztrák nép — a király (magyar király s egyben osztrák császár) palotájához ment, lázongott, s ó nem akart az emberek előli mutatkozni,  de kellett a parancsot teljesíteni, Bécsben kitört a forradalom. Hogy „a szegényeket mind összehívták", ez Kossuth toborzó-beszédeire, s a népfelkelésre emlékeztet. „Elvesszük a nagybirtokokat: a nép vágyott saját föld után" — Táncsics programja, s a magyar jobbagyság helyzete! A föld a Bajkál-tó vidékén ma sem probléma, mert bárki mű­velésbe foghat valamekkora földei, tehát ez is a történet európai eredetére utal, de Petőfire is emlékeztet, meri ő mindig a szegények oldalán állt. — „Ki puskagolyót öntött... Az asszonyok mundérokat varnak”. Ennek is 48-as magyar alapja van. Ágyúgolyóöntés harangokból. Gábor Áron! Pet­rovics nem tudhatott még jól oroszul, s bár az orosz „pusk” ágyút jelent, de ukránul kézifegyvert, s Anna nem tudta talán elképzelni, hogy a nép ágyúgolyót is tud készíteni, és ő gondolta puskagolyónak. — „A király bő­gött, akár egy gyermek." Nem királyi tulajdonság a bőgés! De V. Ferdi­nánd — aki 1849 decemberéig volt király — gyengeelméjű volt, sokszor sírt és toporzékolt. — „A háború soká elhúzódott". A magyar szabadságharc, vagy függetlenségi háború, ahogy Klapka nevezte angolul megje­lenő emlékeiben — valóban másfél évig tartott. — „A mi katonáink kö­zül sokan a muzsikok közül kerültek ki, és a saját fajtájukra lőni nem akar­nak” — mondták a király tábornokai. Az osztrák reguláris hadseregben sok magyar kisnemes volt, s sokan átszöktek, s a forradalom oldalára álltak, (Gondoljunk csak Lenkey századára!) — „A muzsikok titkon behajtották a rengetegbe a teheneket és behordták oda a kenyérnek valót” Valóban eldugta a nép Jellasics és az osztrák Seregek elől is az élelmet. bár ez általános népi reagálás háborúban. — „Dühös lett a király, vöröslő fejjel rohangált, trágár szavakkal... ordított”. Ferenc József indulatos ember volt, már fiatalon dühkitörései voltak. — „Segítséget kér a mi Nikolkánktól" — azaz I. Miklóstól — ez a legnagyobb bizonyítéka, hogy a magyar forradalomról szól a történet: I. Miklósnak Varsóban kezet csókolva könyörgött Ferenc József katonai segítségért. — És Magyarország nagy messzeségét mutatja — nem Varsótól, hanem Szibériától! — a követek sokáig tartó menete a cárhoz. Ki is mondja Morokova a király nevet: „Franz.” „A király sírva üzeni..." — itt Ferdinánd tulajdonságát) áttáplálja Ferenc Józsefre — „Töméntelen hadat küldött Nikolka" — hát igen, 200 000 katona, az töméntelen sok volt, ennyit küldőit a cár a magyar forradalom leverésére. — „A cár lovasai elkerülték a sokaságot és úgy támadtak": ez a segesvári csatára emlékeztet, hátulról támadtak a dzsidások, s a harc valóban „egyenlőtlen” volt.

A közös sír elbeszélése egy erdélyi harcostól eredhet, ott terjedt el az, hogy szászok eltemettek élő magyar sebesülteket is. S ha valóban Petőfi volt Petrovics (taktikai, szökési szándékkal mondhatta be eredeti családi nevét, hiszen civil ruhában volt), akkor az csak a saját fantáziája által el­képzelt feltevés lehetett, hogy onnan húzták ki. A hosszú eszméletvesztés miatt nem tudhatta, mi történt vele. De van rá nyom egy napló által elkép­zelt feltevés lehetett, hogy onnan húzták ki. A hosszú eszméletvesztés mi­att nem tudhatta, mi történt vele. De van rá nyom egy napló által, hogy valaki szekéren bevitte őt, aki nem ismerte a civil ruhás sebesültet a se­gesvári kórházba — ahonnan Bartha János hadnagy szerint (Hon. 1867.) az oroszok vittek magukkal fiatal magyar sebesülteket!

„Petrovics a távoli havasok csúcsai után nem vágyott." ...(„Mit nekem, te zordon Kárpátoknak...'') — „Petrovics bámulatosan értett az ikonok újrafestéséhez". Fontos tudni, hogy Petőfi igen jól rajzolt; Bem profilja, fia és Arany János portréja jól ismert. — „Istent nemigen hitte". — Petőfi sem volt vallásos.

S ha ehhez hozzávesszük bátyja, Pavel közléseit Petrovicsról, hogy sovány, fekete, bajuszos volt, gyönge tüdejű és színielőadásokat rendezett a város értelmisége — valószínűleg Küchelbeckcr — lakásán, akkor igen döbbenetesek az adatok, Transzszilvániával, Petőfivel!

Orosz valóságelemeket is kevert bele Morokova az elbeszélésbe. „Petrovicsot lefogatni, kezét hátrakötni, be vele a pincébe" — ez az orosz várbörtönöket megjárt foglyok történeteire hasonlít. A hátrakötött kéz cári orosz szokás volt. — „Behúzódtak az erdőrengetegbe." A helyszínt csak a szibériai erdős tajgához hasonlónak tudták ott elképzelni, sík alföldet sose láttak. Mint ahogy a király is „fegyenctelepet" jósol jövőként a tábor­nokainak, ha a nép győz... Orosz és általában ázsiai hadiszokás volt az is, hogy a nőket hajtották maguk előtt, hogy az ellenség ne lőjön. — „A katonák a legyőzöttekkel hasonszőrűek voltak" — ennek sok alapja volt 1849­ben. az orosz katonák sajnálták a magyarokat, szemet hunytak sokszor a szökéseknél is, nem volt bennük gyűlölet, mint az osztrákokban. De ezt már a magyar Petrovics mesélhette!

Hogy Agafonovo községbe nem engedték át Petrovicsot (más forrás szerint néha ünnepen átszökött gyalog) — ennek az alapja: valóban lengyel száműzöttek telepe volt! De Petőfinek sok lengyel barátja volt! — így a tiltás különösen érdekes! — Karlicsnak a nép Mihail Karlovics (vagy Karlics) Küchelbeckert nevezte. De Marija összekeverte kettejük halálának sorrendjét Petrovics előbb halt meg.

A meseelemek általános népi fantáziaelemek, de van köztük speciálisan orosz is. „Összerúgott a királlyal, szidták egymást" — ez minden nép min­den mesehősével meg szokott történni. S a nép ügyessége, bátorsága is minden mesében fontos elem: „az embereknek bottal ülhették a nyomát. Van a népnek magához való esze." — Aranyosan naiv motívum: „A háború a király ellen csendben készült. Úgy kell ennek az átok királynak." — Az csak természetes, hogy „a muzsikok, ha lőnék őket, álltak, akár a cövek. Ha ők lőttek, 2—3 királyi katona holtan bukott fel." De a pákozdi, ozorai nép diadalát, a később Jókai állal megírt népi hősi tetteket is me­sélhette Annuskának Petrovics. — A „tengerentúli ország" is a mesebeli­en eltúlzott távolságot jelzi, mint a magyar bakák Óperenciás tengere — az Ober Ens-ből kiforgatva. Az Ens folyó sem tenger, s a Bajkál-tó sem. Csak nagyon messze van... Ha pedig nem tudják egy nép nevét, nem jön­nek zavarba: elnevezik az egyetlen ott élő fogolyról nyelvjárásukban „petrovásoknak"...

így fonódott össze a 96 éves analfabéta parasztasszony elbeszélésében egy hosszú forradalom, erdélyi harcok, Ferenc József, Miklós cár, s a ha­zájában nagyon népszerű és ismert forradalmár, Petrovics alakja csodálatos mesemotívumokkal. Bizonyára igen sokszor mesélte el már korábban is, és egyes részleteket megváltoztatott, csiszolgatott, gördülékenyebbé tett. De hogy a fogollyal bizalmas viszonyban lévő Annuska mondta el a me­se alapját — számunkra, magyarok számára ez a tény rendkívül jelentős­sé teszi az elmondott történetet. Egy biztos: Erdélyben harcolt magyar hadifogolyról volt szó, aki nem akart semmit sem mondani magáról, és valószínűleg csak halál után mesélt róla Anna is. A sírra is írathatta — mert akkor már nem ártatott neki — hogy magyar őrnagy volt és költő. Iliszunszkban halt meg — ami ma Eleszun — és 50 km-re van Barguzintól. Szép buddhista lámakolostora volt már akkor is. Lehet, hogy Petrovics azt akarta megnézni? Egy ottani 90 éves szerint a múlt század közepén meghalt egy beteg idegen vagy orosz. (Ők, a burjátok az oroszt idegennek mondják. Nagy esemény volt a burját-mongol faluban.)

Az ulanudei levéltárban aludtak ezek a leírások, és csak amikor megtudták a szibériai kutatók, hogy Petőfi családi neve Petrovics volt, és Maximov 1871-cs könyvéből kiderült, hogy 1849-ben vittek ki magyar foglyokat Szibériába, és egy ukrán újságíró; Pagirja kezébe kerüli véletlenül egy 1940-es újság leírása egy I. világháborús hadifogolynak — aki a Bajkál-tó mellett volt fogoly, és Iefotózta Petrovics Sándor magyar őrnagy és költő barguzini sírját —, Svigel Ferencnek, akkor indult meg 1984-ben a nagy néprajzi levéltári kutatás. elsárgult kéziratok keresése.

Ez a „mese" is hozzájárult althoz, hogy júliusban a magyar expedíció elkezdi ásni a régi temetőt Barguzinban...

 

 

 

Vissza a nyitólapra