Segesvártól Barguzinig

Újabb szempontok és eredmények Petőfi-ügyben

 

 

Az 1988. július 17-én Barguzinban talált állítólagos Petőfi-csontváz körüli vita mindmáig közéletünk egyik neural­gikus pontja. Sajnálatos tény, hogy az 1990. elején a Szovjetunióba küldött MTA-szakbizottság nemrég közzétett zá­rójelentése (Magyar Tudomány, 1990/9) sem tudott pontot tenni a Vita végére; sőt két Petőfi-bizottsági tag: Szabó Géza régész és Bőrrák Tibor számos idevágó kérdése és érve alapján (Pesti Hírlap, 1990. dec. 12. és,14.) ismét minden nyitottnak látszik. Ráadásul a legújabb hírek szerint amerikai szakértők a csontlelet nemét egyértelműen férfinak határozták meg. Ilyen körülmények között a további vizsgálatok egyik lényeges elemének tetszik annak tisztázása, hogy - a barguzini csontvázat Petőfiének elfogadva - van-e egyáltalán világos és logikus magyarázat a költő testének a segesvári csatatértől kb. 6000 kilométernyire fekvő szibériai térségbe való kerülésére?

 

Ismeretes, hogy az irodalomtör­ténetnek Petőfi segesvári eltűné­sével kapcsolatos álláspontja a 30-as évek vége óta döntően báró August von Heydte ezredesnek, az osztrák hadvezetőség Lüders cári tábornok mellé beosztott egyik összekötő tisztjének 1854-ben írt hivatalos jelentésére, va­lamint szintén Heydtének 1977-ben közölt emlékiratára támaszkodik. Már fél évszázaddal ezelőtt hangoztatta azonban Illyés Gyula azt a véleményét, hogy az a „leszúrt felkelő tiszt", akit Heydte 1848. július 31-én este az Ispánkútnál egyetlen lándzsaszúrástól leterítve látott, s később Petőfivel azonosított, lehetett eszméletlen sebesült is; és hogy semmiféle adatunk sincs, amely egyértelműen bizonyítaná Petőfi elestét a segesvári csatatéren.

Ez a körülmény feloldja a barguzini lelet Petőfivel való azonosítása és a Heydte-vallomás közötti látszólagos ellentmondást. Idézzük: „Egy leszúrt felkelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetkeztetve, több vérrel bemocskolt iratot láttam heverni; valószínűleg a kozákok találták azokat a tiszt kirablása köz­ben, s megint eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük... A mellém beosztott egyik kozákkal (Összesen 5-en voltak!) felszedettem az iratokat és nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentésé volt Bemhez..."

A kozákok figyelmét bizonyosan felkeltette, hogy az ezredes szokatlanul. nagy érdeklődést mutatott a „felkelő tiszt” személye, valamint a körülötte talált iratok iránt. Következőleg a közelben tartózkodó orosz parancsnokság Heydte kozák kíséretének jelentéséből feltehetőleg még a sötétedés beállta előtt tudomást kellett hogy szerezzen arról: „a tisztogatás során Fehéregyháza és Héjjasfalva között egy súlyosan sérült, „gyanús” felkelő tisztet találtak, aki Bem egyik segéd*tisztje lehetett, s talán fontos hadititkok birtokában van - Ha ugyan még él.

 

 

Lüders, a megmentő?

Köztudott lévén I. Miklós cár gyűlölete a lengyelek és különö­sen Bem iránt, a szóban forgó bejelentés azonnali intézkedésre sarkallhatta a hadtest vezetőit. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy Lüders már a csatát követő éjszaka folyamán védett helyre vitette, gondos orvosi kezelésben részesítette s ezzel megmentette az életnek az akkor még nem azo­nosított Petőfit.

A súlyosan sérült költő felépüléséhez viszonylag hosszú ápolási időre (néhány hétre) lehetett szükség, tehát a sorsát eldöntő első kihallgatásra minden bi­zonnyal csak a cári csapatok Erdélyből való kivonulása után, nem magyar területen kerülhetett sor. Petőfi természetesen nem tudhatta, hogy Heydte a csa­tatéren halottnak vélte őt, s hogy ugyanezt a véleményt 1854-ben külön felszólításra hivatalos jelentésben is meg fogja erősíteni; másfelől viszont már több mint egy éve tudomása volt arról, hogy. az osztrák hadseregnek való kiadatás az ő esetében azonnali halálos ítéletet és kivégzést jelentene, így nem maradt más választása, mint hogy származását, nevét, költői hivatását vállalva, arra hivatkozva, hogy a harcokban nem vett részt - az orosz biroda­lomtól menedékjogot kérni.

Hogy ez nem illik jelleméhez? - Aki figyelmesen elolvassa feleségéhez, Júliához Marosvásárhelyről írt, 1849. július 29-én kelt utolsó levelét, az aligha vonja kétségbe, hogy Petőfi ebben a válságos időszakban jobban ragaszkodott életéhez és szeretteihez, mint valaha, s a túléléshez elvei­nek megtartása mellett mindenkinek joga van. Gondoljuk meg: az átélt szörnyű megpróbáltatások ellenére fiatalsága reményt nyújtott arra, hogy néhány év múlva megérheti családja és a haza sorsának jobbra fordulását; az Öngyilkosság pedig csak az önma­gukkal végképp meghasonlott gyengék vagy az életunt fanatikusok mentsvára.. .

Ami a továbbiakat illeti: I. Miklós cár nyilván pozitív választ adott Petőfi kérelmére, hiszen különben a Petőfi-csontok nem juthattak volna el Barguzinba. Akkor pedig a költőnek alá kellett vetnie magát mindazoknak a kemény feltételeknek, amelyek 1826-től kezdve a dekabrista száműzötteket, kőztük pl. Küchelbecker fivéreket sújtották. Ezen­felül bizonyosra vehető, hogy a cár Petőfit személyre szóló tiltó rendelkezésekkel gyakorlatilag izolálta a külvilágtól, hiszen a Ferenc Józseffel Varsóban 1849. V. 22-én kötött fogolykiadási egyezménynek egy ilyen prominens forradalmárt érintő megsértése az ügy kipattanása esetén komoly diplomáciai bonyodalmakat okozott volna. Tehát szó sem lőhetett arról, hogy Petőfi Barguzin közvetlen körzetén kívül bármilyen formában életjelt adhasson magáról {teljesen eltiltották az írásbeli kommunikációtól, sőt feltehetőleg kötelezték régi szlovák nevének állandó használatára is.

 

 

Hatósági felügyelet alatt

Arra a kérdésre, hogy mi indít­hatta I. Miklóst Petőfi Sándor menedék kérelmének kedvező elbírálására, a következőket mond­hatjuk: A folyamodvány nyilván el sem juthatott volna hozzá a Lüders által csatolt (valószínűleg Bemmel kapcsolatos stratégiai érdekekre hivatkozva) egyértelműen pártoló előterjesztés nél­kül. Márpedig a hadtestparancs­nok éppen akkor - varsói helytartói, illetve grófi kinevezés küszöbén - a cár legkegyeltebb főtisztjei közé tartozott.

Szorosan idetartozó további kérdés: melyek azok az ismert történeti tényék, illetve Írásos . dokumentumok, amelyek alátámasztják, illetve igazolják a fenti fejtegetéseket? Először is: Lüdersnek többszörös személyes motivációja is volt arra, hogy Bőmnek egy bizalmi emberét lehetőleg élve elfogja, és későbbi hadműveletek során esetleg túszként használja fel. Hiszen az orosz csapatok erdélyi hadmozdulatai akkor már hetek óta kizárólag Bem zseniális „sakkhúzásai" miatt nem értek célt, ráadásul Lüders mindjárt a segesvári csata elején elvesztette egyik legkiválóbb tisztjét, Szkarjátyiny vezérkari főnököt. Amikor pedig Lüders döntő túlerejével július 31-én, késő délután kikényszerítette a győzelmet, Bemnek sikerült kisiklania a cári lovasság körültekintően megszervezett átkarolásából, majd augusztus első napjaiban egy Szeben elleni váratlan támadással ismét súlyos csapást mért a hadtestparancsnok presztízsére.

Vizsgáljuk meg most, mivel bizonyítható, hogy Lüders közvetlenül Heydtének az orosz parancsnokságra való visszatérése után, s még az éj beállta előtt megkapta Heydte kíséretének jelentését, és arra a jelzett módon reagált. A fő dokumentum a részletes és sok konkrét adatot tartalmazó emlékirat. Ebből kiderül, hogy Heydte kozák kísérőivel együtt, haladéktalanul folytatta útját Ispánkúttól Héjjasfalva felé, s már 19 óra körül felvette a kapcsolatot az ottani faluközpontban létesített ideiglenes orosz parancsnoksággal előbb Brevern báróval, a menekülőket üldöző kozákcsapat vezetőjével majd Lüders hadtestparancsnokkal és törzskarával. Továbbá Lüders „igen megörült” báró Ke­mény Farkas Ispánkút mellett talált jelentésének, és úgy nyilatkozott hogy a Bem környezetéből való értékesebb tárgyakat „császárjának fogja elküldeni”.

Van még egy (a csata utáni napon továbbított) hivatalos katonai irat, amely egyértelműen tanúsítja, hogy Heydte az Ispánkútnál tapasztaltakat 1849. júli­us 31-én este valóban tudatta az orosz parancsnoksággal, ponto­sabban ottani szolgálati felettesé­vel, Dorsner ezredessel. Ugyanis Dorsner a bevezetésben említett, a csata másnapján elküldött hadijelentésben - melyet teljes ter­jedelmében 1990. júliusában sike­rült megszerezni a bécsi Kriegs-archívból, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Hadtörténeti Intézet számára, s amelynek első oldalát mellékeljük -, azt közli a bécsi hadügyminiszterrel, hogy összekötőtisztje egy ismeretlen „halott, tisztnél" egyéb iratok közt egy olyan, Bemtől származó parancs fogalmazványéra bukkant, amely báró Stelfi Miksa honvéd­ezredest Nagyszeben megtámadására utasítja.

Mindez kétségtelenné teszi, hogy maga az orosz főparancsnok még július 31-én, napnyugta táján megkapta* á Bemhez tartozó „gyanús" felkelő tisztre vonatkozó információkat, sőt határozottan felfigyelt azokra. S mivel Heydtének az éjszaka folyamán Segesvárra kellett utaznia a csata utáni körzeti feladatainak ellátásra, úgyhogy csak az augusztus 2-i, együttes elvonuláskor csatlakozott ismét a parancsnoki törzs­höz, nem volt semmi objektív akadálya annak, hogy Lüders a „kritikus" első órákban a teljesen saját belátása szerint - Heydte kikapcsolásával – intézkedjék Petőfi ügyében.

Az eddigiekben kifejtett koncepció független mind a „Schwiegel-féle legendáktól”, mind pedig bármiféle más, ellenőrizhetetlen' mendemondától. Forrásként csupán Heydte-féle jelentés és visszaemlékezés tényanyagának újszerű felhasználására,, vala­mint a barguzini expedíciók mostanáig ismertté vált eredményei­re támaszkodik. Ehhez hozzá kell még fűznünk néhány megjegyzést:

1. Ha Petőfi Szibériába kerülésének fenti magyarázatát elfogadjuk, akkor a költő ügyét telje­sen egyedi esetnek kell tekintenünk, amelyet az orosz hadsereg illetékesei a többi - az egyezmény szerint az osztrákoknak átadott vagy egyszerűen elengedett – magyar hadifogoly sorsától teljesen elkülönítve kezeltek, úgy hogy Petőfinek az országból való kiszállítása is feltehetőleg izoláltan történt. Tehát névét az ún. Lüders-jelentés készítésénél vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták, vagy formálisán Alekszandr Petrovicsot írtak helyette. Szögezzük le: Petőfi Oroszországban csak úgy kaphatott me­nedéket, mint egy különösen szigorú hatósági felügyelet alá helyezett forradalmár.

2. A „hadifogoly-kérdésről” nagyon konkrét és határozott kijelentések olvashatók Heydte 1877-es emlékiratában is. Eszerint ő - mint seregbiztos — min­den hadifoglyot személyesen és igen alaposan kihallgatott, de Pe­tőfi nem volt a foglyok között. így egyedül a fenti koncepció alapján képzelhető el, hogy Petőfi életben maradhatott és Szibériába kerül­hetett — az osztrák hatóságok tudta nélkül.

3. Petőfi speciális helyzete mi­att a cár bizonyára úgy rendelkezett, hogy a titkosság érdekében „Petrovicsról" csak minimális dokumentáció készüljön*, halálakor pedig még azt a keveset is semmisítsék meg. Ha orosz földön a politikai foglyok még századunkban is tömegesen tűnnek el úgy, hogy egyetlen sor személyi
irat vagy feljegyzés sem marad utánuk, akkor sajnos elképzelhető, hogy a mi Petőfink barguzini életének is a megtalálj csontváz lesz az egyedüli közvetlen bizonyítéka.

4. Ha sem M. K. Küchelbecker, sem más, az 1850-as években
szabadult barguzini fogoly nem hagyott írásos feljegyzést Petőfiről akkor ezzel - a fentieknek megfelelően - csak a cár „Petrovics” személyére vonatkozó tiltó
rendelkezéseinek engedelmeskedtek. E körülmény tehát egyáltalán nem zárja ki, hogy valójában összeköttetésben voltak a költővel; pl. segíthettek neki egyes, kényszerűségből orosz nyelven írt verseinek nyelvi csiszolásában.

 

 

 Felbuzdulás és csüggedés

Petőfi-kutatás jelenlegi helyzetének végiggondolása ke­serű felismerésekkel szolgál. Noha Pákh Albert lapjában, a Vasárnapi Újságban mér. 1860-ban kiadta a jelszót: „Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség, Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!..."  - ma, a következő század végén, annyi sok hazafias felbuzdulás és csüggedés, számos közéleti vita, nemegyszer az egész közvéleményt megrázó botrányok után még mindig nem tudunk egyér­telműen válaszolni a két alapkér­désre.

Úgy véljük, ideje hangsúlyozni, hogy:

1. Petőfi az egyetemes magyar kultúra egyik legkiemelkedőbb, zseniális alkotójaként ugyanúgy megérdemli, hogy hamvai hazai földben nyugodjanak, mint más, száműzetésből hazahozatott nagyjaink: Kossuth, Rákóczi, Bartók, stb.

2. Az az álláspont, hogy bár­melyik tudósunk, írónk, művé­szünk életének valamely szaka­sza kutatásra alkalmatlannak vagy éppen tilos területnek minő­süljön azért, mert a vizsgált személy „személyiségváltozáson" ment keresztül a kérdéses életpe­riódusban - elvi és gyakorlati szempontból egyaránt tarthatat­lan. Vajon kinek jutna eszébe pl. Széchenyi, Munkácsy, Semmelweis, Ady stb. életrajzából egyszerűen kitörölni, elhagyni, azokat az éveket, amikor már munkaképtelen roncsemberek vol­tak; illetőleg Kossuth vagy Rá­kóczi életének törökországi szakaszát „diszkriminálni" azon a címen, hogy szabadsághősök so­hasem válhatnak zsarnokok „vazallusaivá”?

'3. A mondottak persze érvé­nyesek Petőfire is, kiegészítve azzal a szemponttal, hogy az ő esetében a szibériai „epilógus" eleve való elutasítása különösen igazságtalan volna. - A fentiekben láttuk ugyanis, hogy a költő semmi­képpen nem tehet erről a szörnyű törésről, amelyet a barguzini száműzetés jelenthetett az életében, hiszen a segesvári csata estéjétől kezdve egy percig sem lehetett ura saját sorsának.

Mindezeken túl szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy nem lenne-e káros nemcsak irodalomtörténetünk egészére, hanem ezen belül perspektivikusan magának a „Petőfi-tudománynak* a képviselőire is, ha elszalasztanánk ezt talán utolsó alkalmat a Petőfi-rejtély végleges,
minden érdekelt szakember számára elfogadható megoldására és a Petőfi-hamvak hazahozatalára?                

A magyar"népnek Petőfi iránti sóvárgása valóban csillapítha­tatlan) s ha a fenti kérdésekre nincs megnyugtató válasz, akkor nem lehet gátat vetni a szinte periodikusan ismétlődő legenda-gyártásnak, a dilettantizmus újratermelődésének, a Petőfi-kutatás fokozódó tekintélyvesztésének. Azzal pedig tapodtat sem jutunk előbbre, hogy a jövőben csak azt hajtogatjuk az új generációk­nak, ami például Mártinkó András 1972-es kiadású, Petőfi életútja című könyvének utolsó oldalán olvasható:

„Petőfi nem fekszik a hármas tömegsír egyikében sem! A Csonta kertiben... talán. De legvalószínűbb, hogy valahol az Ispánkút táján külön „sírban" porladnak csontjai…"

 

Mikolás Miklós

 

 

 

Vissza a nyitólapra