Szuromi Lajos: Két orosz nyelvű vers Petőfiről

(Békési Szemle, XVIII. Évf. 1-2. szám, 1990. február-április)

 

 

A segesvári csatra napja: 1849. július 31. Bem seregében éri meg a vereséget a költő, Petőfi Sándor is. Menekülés közben többen látják, közvetlen szemtanúk beszámolói jelennek meg sorra évek múltán, a költő halálára nézve bizonyosat senki sem tud, az emlékezések ellentmondásosak. Van a tény: eltűnt a csata végén. Vannak a valószínű következtetések: megsebesült, meghalt, a zűrzavarban tömegsírba temették, talán még élve, mint nem egy bajtársát. Talán fogságba került, Oroszország irdatlan mélyébe, Szibériába, fogolyként élte le végső napjait. Meghalt a segesvári csatában, vagy túlélte azt??? E kérdésre tényszerű bizonysággal ma sem tud senki válaszolni.

A történeti és az életrajzi kutatások a költő segesvári halálát valószínűsítik. Ezt nyomatékosítja az, hogy bizonyító életjelet, vagy bármely bizonyító dokumentumot a fogoly Petőfiről máig nem sikerült felkutatni.

Számos legenda támadt e bizonytalanság nyomán, akadnak közöttük népi remeklések, mint a barguziniak, amelyek meglepő pontossággal részletezik a Burjátiába telepített idegen költő életét. Vannak egészen otrombák, itthon is, külföldön is, ideig-óráig ál-Petőfik bolondítják a népet. Népe, nemzete siratja gyermekét, bizonyosságot szeretne, az apadó könnyek újra elerednek, a fáradtság tompaságát a remény élénksége váltja fel, amikor valami bizonyos ígérkezik. A Petőfi-legenda időbeli hullámaiban egy nép hűségének megrendítő szépsége is ott lebeg.

E század közepén tudományos bizottság kísérelte meg a költő csontjainak feltárását, a valószínű történeti adatok alapján az egykor csata színhelyén, eredménytelenül. A tudományos közelítés nyomán nem gerjedt botrány, maradt a néma csönd. A múlt évben Morvai Ferenc szánta el magát a legendákban megjelölt szibériai-barguzini sír föltárására, tudományosságra törekvő bizottságot alakított a laikus hazafi, tűzön-vízen keresztülvágva értek célt. Századunk amatőr kutatásai körében belső összetettsége, elszántsága, áldozatossága, kínlódásai, stb. révén kiemelkedő hely illeti meg Morvai Ferenc és a Megamorv-Petőfi Bizottság tevékenységét, holott az eredmények tudományosan máig vitathatók. Botrány botrányt követ, a vállalkozás nemes szándék-etikájának éthosza is megrendült. Szélsőségek között tétován ingázik a tekintet, riadt menekülésre készen. A legyintés is fáradt, mély csalódást jelez, hagyjuk már békében pihenni a holtat, tiszta emlékét ne sározzuk legalább.

Ebben az áldatlan légkörben támadt bennem a kíváncsiság, hogy egy reménytelen vizsgálatba kezdjek. Egy volt tanítványom révén hozzájutottam ahhoz a két orosz nyelvű vershez, amelyről homályos híreket hallottam addig csupán. Ezekről e század húszas éveinek végétől halovány legenda hirdeti: talán Petőfi írta őket. Az a Petőfi, akiről több legenda állítja, hogy  a segesvári csata után fogságba esett, Szibériába hurcolták. Amikor e két költeményt – elég alapos elemzést követően – Petőfi verseivel vetettem egybe, megrendült a velő agyamban. Számomra valószínűbbé vált a fogoly Petőfi legendája, mint az a különben természetes feltevés, hogy ál-Petőfi írta a verseket. Az itt közölt tanulmány az érveket sorolja elő.

Később olvastam arról, hogy a Megamorv-Petőfi bizottság amatőr kutatóinak egyike, Kéri Edit az egyik versnek és Petőfi Véres napokról álmodom című költeményének testvéri rokonságát már 1988- közepén megállapította a Népszavába írt egyik cikkében. Megdöbbentett, hogy rajta kívül figyelmes tekintettel senki sem vizsgálta eddig e verseket. A Petőfi-szerzőség eshetőségét orosz nyelvű cikkek említették, részben a versek művészi szépsége, részben a legenda nyomán. A szakavatott és az amatőr kutatás kölcsönös tiszteletének axiómája nyert előttem megerősítést, éppen az, ami korunk kedvtelenítő hecckampányában annyira megsérült.

Később ismét elővettem egy, már több helyen elparentált töredék-legendát, a nevezetes Svigel-hamisíványt. Ez Petőfi saját aláírásáról, 1853-as dátumozásról és két szóból (szabadság, rabság), valamint egy magyar nyelvű, nyomtatásban megjelent Petőfi-vers záró két soráról a második világháború kezdetén közölt hasonmást. Nem kívánom vitatni a hamisítást, de kérdem: ki írta, ki írhatta a két sort: Ökölben a gondolat, terv – Távol az örök hó mezején -? Ez 8/9-es periódus, verselése jambusi, petőfies. Ennyit természetesen az ál-Petőfi is nagyobb erőfeszítés nélkül írhatott, a fogoly Petőfi legendájában súlytalan érv. De mégis: Svigel ilyen jó ál-Petőfi volt? Ha pedig nem ő, mégis ki írhatta e sorokat? A tudományos irodalomban e lényegi kérdést sem olvastam még…

Vizsgálódásom két orosz nyelvű versre szorítkozik. A számomra is kételyekkel teli, antinómikus konzekvenciáról egy rövid írásban számoltam be eddig (Megjelent a Hajdú-Bihari Napló 1989. szeptember 30-i számában), illetve megírtam az itt közölt dolgozatot. A Napló szövegét szakmai csönd követte, az itteni dolgozat kéziratát négy országos publikációs fórum utasította el, vagy idegenítette el magától. Pedig szelíden szeretné szolgálni a fogoly Petőfi legendáját mindaddig, amíg bizonyosság az ellenkezőjére nem adódik. Szerintem ez leginkább az orosz nyelvű költészet ismerőitől várható, hiszen e versek vannak, valaki írta őket. Szerintem Petőfi személyes lírai mélysége tárul elénk belőlük; ha más írta e verseket, akkor olyan művészi teljesítményt adott, amelynek a művészi imitáció történetében világirodalmi rangja lehet. Maga az átéltség megható, tiszteletet érdemlő.

Ez a dolgozat sem nyújt hát bizonyságot. Ragaszkodik azonban a megszenvedett éthoszhoz, a szerző mindent meg kíván tenni annak érdekében, hogy a két vers egyetlen tiszta költőjének a várható vitákban emléke se sározódjék be. Valóban tisztességes, szakmai vitákban vehet részt csupán, ennek csillaga is föltűnik egyszer.

 

*     *     *    

 

A Bajkál című Burját folyóirat 1987. elején közölt két orosz nyelvű verset. A.V. Gurevics 1928-as gyűjtése nyomán, további vizsgálatra ajánlva, a barguzini Petőfi-legenda miatt. A Hajdú-Bihari Napló 1989. szeptember 30-i számában rövid tanulmányt adtunk közre feleségemmel, Együd Évával, aki az orosz nyelv középiskolai tanára. A két vers elemzése nem zárta ki annak lehetőségét, hogy maga Petőfi írta a költeményeket: az orosz nyelviség emelkedett, lírai szépségű, de bizonyos idegenszerűségek orosz anyanyelvű szerző föltételezését szinte kizárják. Közöltük az orosz nyelvű két vers szövegét és metrikai leírását, valamint az alaki-formai-verselési jegyek alapján föllelt két testvérverset Petőfi költészetéből. Véres napokról álmodom… (1846. november 6.), Az utolsó ember(1845. szeptember). – E közleményt követően figyelmet érdemlő összefüggések tárultak elénk Petőfi több verse és a két orosz nyelvű alkotás között, a piros zászló egyszer leírt motívumától (Egy gondolat bánt engemet), a kilencsoros strófákban írt Jókay Mórhoz című versig. A Petőfi-líra és a két orosz nyelvű vers különös, bensőséges kapcsolatát részletesen először ez a tanulmány világítja meg. A megdöbbentő következtetést is: aligha írhatta más a két orosz ntelvű verset, mint maga Petőfi. A két költemény belső világából racionálisan ez következik. – e versek prózai fordításai: Az álmok – mikor még ifjú voltam, körülvetek az álmok, szeretem őket. Magam bennük már hősnek képzeltem. Bátran mentem a csatába, szemben álnoksággal, rosszal, bűnnel, híven követett a nép. Próféta voltam, vezér. Kivont kardommal s a szabadság piros zászlajával törtem az ósdira, szabaddá akartam tenni a népeket. Páncélban, kezemben pajzzsal, pattantam paripára, hogy röpítsen engemet, igaz ügyemért akár a halálba. De gyönge voltam, rossz lovas, kidőltem a döntő tusában, pajzsom eltört, a földre zuhantam. Csak néztem a vitézen küzdők után, leverten is közéjük vágytam. De jaj, álmaim becsaptak.

Szomorú volt az életem… szomorú volt az életem, reménysugár sem volt benne, s már a sír közeleg. Elhangzott mára hattyúdal is. Árnyak közelegnek felém, elveszett életem képei. Tűnődöm, s fájdalommal látom, üres váz mindegyik. Céljaimnak nyomát sem látom. Csak vágyak, tervek, álmok. Sorsom kín, keserű szégyen. Miért volt szívem mindig heves, mért égett azokért, kiket szerettem, mért álmodoztam éjeken, hogy szent ügy hív engemet? Miért? Hiszen már látható, túl súlyos keresztet vettem fel az önhittség idején. Mi várt reám? Csupán a sír a hideg pusztában.

Az álmok – Mecsni -, s a Szomorú volt az életem – Pecsaina maja zsizny búlá – lírai első személyben beszél, Az álmok idősíkja közelmúlt, a Szomorú volt az életem jelenből kérdez e közelmúltra, záró két sorában pedig a közeli, tragikus jövőre tekint. Az Álmok gondolatai, motívumai múltra, záró két sorában pedig a közeli, tragikus jövőre tekint. Az Álmok gondolatai közvetlen rokonságot mutatnak Petőfi Véres napokról álmodom… című versével, e híres költemény első felével. 1846. novemberében az álmok jelen idejű festését – csupa vágy, csupa lelkes lobogás, csupa remény – a küzdelmekben kapható személyes csapások mérlegelése követi, sebesülés, rabság, halál ijesztő képei kúsznak elénk a látomás fátyolán, három szakasz kezdődik a feltételes kötőszóval: ha, minden riadalmat elűz azonban a hősies lélek vakmerő bátorságának nyugalma. Asszonyi csókbalzsam, fényes hajnalcsillag-szem, könny enyhíti majd az áldozatot. Az Álmok szerkezete nem szimmetrikus, hiszen négy szakasz idézi – múlt időben – az egykori jelen álmait, az utolsó két strófa egyetlen motívumba sűríti a Véres napokról álmodom… látomásos második felének három esélyét: stilizált történet ez a segesvári csatáról, utolsó perceiről, költészet és valóság határán. Megcsaltak, becsaptak álmaim, mondja a záró sor – s lehull a kárpit. Valótlan, de romantizált erejű kép a pajzs,a vért. Egyetlen szó sem utal a világtitkok felé: ki volt, ha volt az ébredés tanúja? Miként maradt meg az, aki önmaga számol be elestéről a csatában? Az ismeretlen szerző mindent az olvasó képzeletére bíz, vajon miért? Petőfi arca, neve sugárzik felénk a sorokból, a népek lánglelkű apostola nyomban elénk lép, mihelyt magát a verset elolvassuk. Nem igényel a szöveg mélyebb elemzést, nem igényli ezt a Véres napokról álmodom… ismeretét sem. A lírai hős nevét említeni sem kell, minden átlagos műveltségű olvasónak önként szalad ki a száján e név. Formális rejtőzködést sugall csupán a vers, különben nyílt, azonosító erejű. Nem biztos, hogy Petőfi írta, de bizonyos, hogy Petőfiről szól. Az Álmok orosz nyelvűsége e versben az egyetlen határozott állítás arra, hogy túlélte a csatát a lírai hőz, hiszen valamely magyar nyelvű változatban a záró két strófa éppen az idegen szerzőséget bizonyítaná. A vers hitelességét, Petőfi szerzőségének, első személyű előadásának valószínűségét egyetlen valószínűtlen mozzanat teremti meg: orosz nyelvűsége. Elemi logikai következtetés társulhat ehhez, amit magyarázni sem kell, az tudniillik, hogy csupán megsebesült a csatában, orosz földre került, megtanulta az idegen föld idegen nyelvét, életben maradt. Hogyan, miként? Tűnődni lehet rajta, de azt is meg lehet közben érteni, hogy okai lehetnek a nagy titokról való hallgatásnak.

A Szomorú volt az életem önmagában nem személyesíthető vers. A formai jegyek összehasonlításából következő szerzői azonosság élménye meghatározó, ha Az Álmokkal vetjük egybe, háríthatatlan a sugallat: e költemény lírai hőse is Petőfi. Ha Az Álmok nem volna előttünk, a Szomorú volt az életem szerzőjét – közvetlenül az olvasás után – igencsak széles körben volnánk hajlamosak keresni, történelmi sorsukban közös költők, gondolkodók körében, a nyelviség miatt leginkább talán száműzött dekabristák között. A lírai hős azonosítására a Szomorú volt az életem esetében közvetlenül Az álmok hivatott.

A világot izgató, nyugtalanító titok felé a Szomorú volt az életem hív, mélyen személyes, lelkileti lényeket föltáró vallomásával. „Halálon innen. Életen túl” – vág belénk az Ady-párhuzam, hattyúdal után a de profundis-kiáltozás. Részletezés nélkül nyilvánul meg itt a lényeg. Petőfihez mért, mérhető természetességgel. Sugallja a vers, hogy nem csak a test marad meg, hanem az emberség is, ép a lélek, nem hullott alá, pokoli terheket cipel, kínok kínjaival küszködik még most is, az élet végérvényes veszteseként. Ép emberi érzékek néznek farkasszemet a démonokkal, ember néz szembe az embertelennel, emberhez méltót egykor álmodó az abszurd valóval. Önvád, önmarcangolás sem csorbíthatja a krisztusi keresztet cipelő iránti tiszteletet, nem redukálhatja már semmi az olvasó katartikus döbbenetét. A két vers közül igazán személyes a személytelenített, a Szomorú volt az életem. A két költemény funkcionális megosztottsága valamely határozott szerkezeti tervre enged következtetni. Minő kényszerek működhettek a kompozíciós megosztás mögött? Kényes kérdés. Különössége abban rejlik, hogy racionális választ inkább adhatunk Petőfi szerzőségének feltételezése esetén, mintha ál-Petőfire gondolunk. Petőfi felöl nézve önazonosító vers. Az Álmok rejtőzködő szándékot nem érzékeltet. Gyanú esetén éppen a nyíltság, a naivitás igazolhatja: ilyen verset csak ál-Petőfi írhat. Makacs gyanú esetén ott a harsány párvers, a Véres napokról álmodom… motívumvariációival, formai szoros rokonságával egy imitátor mintaműve lehet. Szerzői parafrázis? Kinek jutna eszébe? A teljes nyíltság bizonyos helyzetekben a legjobb lepel, a legbiztosabb búvóhely. Gyanún felül állhat. Többet lehet rábízni az azonosításra alkalmatlan szövegre. Hatalmas kérdés azonban, hogy mi szüksége lehet erre a különös megoldásra egy imitátornak. Racionális egyéb választ nem is igen lehetne itt adni, ha azt nem, hogy szándékosan kívánja e különösséggel is lépre csalni az igényes, elemző olvasót. Előre kiszámított, megtervezett módszerekkel dolgozik, képzettségéből, költői tehetségéből, ismereteiből alkot önmaga számára normát, magas mércét. Egyetlen vágytól hajtva: olyan – kizárólag a versek explicit jegyeire hagyatkozó – hitelességét kell sugároznia, ami még őt is meggyőzné. E fölvázolt mániákus terv erősen redukálná ugyan a művészi szépség, méltóság varázsát, ha fény derülne rá, de a Segesvárt túlélő Petőfinek imitátori fixa ideája – mindent megtéve persze ennek elkerülésére – a leleplezés kockázatát is vállalhatta. A szándék szubjektív minősítése pedig akár emberi szépségű mámorral is eltölthette. Valahol mindez azonban már az irracionalitás határát súrolja. Mégsem lehetetlen.

Az ismeretlen szerzőnek ismernie kellett a Véres napokról álmodom, című Petőfi-verset. A sorok száma, a strófák mérete, száma, a jambusi metrum, az ebben meghúzódó, szólam vezette tagolás, a Petőfi költészetében spontán működő bimetrizálás, a 8/9-es periódus – így együtt hibátlan orosz nyelvi visszaadásban a tudományos mélységű elemzést is képes lenyűgözni. Petőfitől mindez természetes volna, egy imitátortól csal szolgai másolás esetén képzelhető el. De az bizonyos, hogy a reálisan föltételezhető ál-Petőfi sem volt közönséges utánzó, bravúros változatokkal kezeli például a motívumkincset. Nem másol, sem fordít, amit véges: adaptációnál is több. Látványos formai változtatása a félrím keresztrímmé alakítása, de e mögött stabil iskolázottságra visszavezethető szándékot nevezhetünk meg, formai nyomatékosítását a tartalminak, az álmaiban megcsalatott kínok keresztjét hordozza. Ahogyan a szintén keresztrímes Szomorú volt az életem ki is mondja.

Mégis, mégis: Az álmok közvetlen követője a Véres napokról álmodom… című versnek. Ál-Petőfinek hogyan jutott volna eszébe 8/9-es jambusi periódusokban írni verset Petőfiről, amikor a költőnek összesen egy ilyen verse van, a Véres napokról álmodom…? Annak esélye, hogy szándékosan ilyen verselési kuriozitást keresett megszállott célja érdekében, egyénítőt, költőtársakat lépre csalni képeset, átlag műveltségű olvasók számára teljesen közömböset – számunkra semmi. Ha ennek elfogadásától függne a szerzőség megítélésének kérdése, habozás nélkül Petőfit ismernénk el szerzőnek. Neki éppen érdeke is lehetett volna ez, olyan kézjegy, ami addig él, amíg verse, azonosításra alkalmaz. – szerintünk az ál-Petőfinek e periódust a mintavers adta, talán tudatában sem volt annak, hogy a véletlen milyen unikum értékű formát tálalt elé. Őt csak a Petőfi-élet önjellemzése, a vers kifejező szépsége, tömörsége, minta értéke ragadhatta meg. Így tehát a formát szinte másolja. – Logikus azonban az is, hogy eltűnődjünk a versválasztás dolgán. Bármily szuggesztív is, bármily kedvező is gondolatiság és esztétikum tekintetében, aligha túlzunk, ha azt állítjuk: a stilizált ábrázolás alapjául mintaként sok-sok egyéb Petőfi-verset is választhatott volna. Már a választásban ekkora szerencse érte volna? – ehhez mérve mily egyszerű, természetes a magyarázat, ha föltesszük: Petőfi írta az orosz nyelvű verset. Tudhatta, hogy az elemi nyíltság eleve ál-Petőfire irányítja a figyelmet, az általános tartalmi-képi motívumok, a Véres napokról álmodom… direkt formai rokonsága eleve utánzásra utal, így még a 8/9-es periódus sem sugall valódi Petőfit. De lehetne-e Arany Jánost, Vörösmartyt, Vajda Jánost és mást, Tompa Mihályt, tehát testvéreket a művészetben ál-Petőfivel megnyugtatni, ha az unikumválasztásra fölfigyelnek? A művészi kézjegy valószínűsít, hiszen racionális határok között is feltételezhető különös imitátorszerencse. A mintaválasztás alig indokolhatóan meghatározó erő föltételezésére szorul a motívumokban, a képi-esztétikai sugallatban, ha az orosz nyelviséget is figyelembe veszi. A 8/9-es periódus jambusi lejtéssel sehol sem divatos Európában, azon hangsúlyos prozódiával verslábazó nyelvekben sem, ahová például a német s az orosz is tartozik. Az Álmok, a Véres napokról álmodom… formáját szinte másolja, de a mintaválasztás mazochizmusát mivel indokolná az imitátor? A hitelességkeltésnek ennél bizonyára akadtak volna kevésbé próbára tevő módjai.

Az Álmok egyetlen szerzői szándékot szolgál: csaknem harsány naivitással idézi Petőfit, a költő nevének elhallgatásával bizonyos bájt is társítva a naivitáshoz, ezzel is nyilvánvaló formai imitációval is ál-Petőfi gyanúját erősítve a gondolkodó olvasókban az idők végtelenségéig. Csak szakavatott olvasó rendülhet meg, a művészi kézjegy nyugtalanító gyanúja alapján. Hiszékeny tömegek ideig-óráig vélhetik Petőfit szerzőnek, azok, akik annyi ál-Petőfinek adtak már szállást, pénzt, akik könnyen ámulnak. Átlagos, általános műveltségű emberek aligha esnek csapdába, ők, az olcsó legendák oszlatói győzhetik le fölényesen a hiszékeny tömegeket. A két vers közötti kompozíciót föltételezve Az Álmok célja éppen ez. Azzal kiegészítve, hogy az érdektelenségbe, a harsány – gyanús – ellentétébe, a kevesek figyelmét is alig érdeklődve, a nevezetes periódusba, ennek is inkább választásába rejt egy személyest, azonosítót, az agybéli velőt megrendítőt. Előkészíthet ezzel egy másik verset, amire többet bízhat, mindent talán, ami – hitelesítésként?, üzenetként? – bízni akar. A Szomorú volt az életem e föltételezett szándékot beteljesítő vers.

Az Álmok és a Szomorú volt az életem váratlan, meglepő ellentéteket jelez. Az Álmok formális képe teljes tükröt nyer Petőfi költészetében, egyetlen versben, a Véres napokról álmodom… címűben. Természetes vezetője is az elemi kíváncsiságnak: van-e a Szomorú volt az életem-nek is párja Petőfi költészetében. Nyomban állapítsuk meg, nincs! A kereső buzgalom-figyelem azonban érzékennyé tesz a hasonlatosságokra, szorosabb versbeli rokonságokra is. A kevesek, akik esetleg felfigyelnek Az Álmok választásbeli különösségére, viaskodó nyugtalanságuk közben éberekké válhatnak a hasonlóságokra is, miközben különöset keresnek. A Szomorú volt az életem megjutalmazza őket.

Elsőként, a címbéli s tartalmi rokonság miatt bizonyára egy 1845. januárjára keltezhető versen akad meg a tekintet. Címe: Be szomorú az élet énnekem. Cipruslomb ez Etelke sírjáról, társában magát is elvesztő vigasztalhatatlan bánat árad a sorokból, mint általában az Etelke-ciklus verseiből, mint a Felhők-korszak alkotásaiból. „Kiáltok a sors ellen átkokat… - legtöbbször csendes, néma bánatom: - Élek? Szinte nem tudom… - Gyakran bolyongok föl s le céltalan.” – peregnek előttünk a sorok, versméretű hangulati párhuzamban a Szomorú volt az életemmel. A záró sor (Mért csalnak mindig, mindig a remények!) pedig Az Álmok utolsó sorát, ennek lényegi tartalmát idézi tekintetünk el. – E költemény azonban bizonyosan nem utánzandó minta, nem olyan, mint a Véres napokról álmodom… lehetett Az Álmok számára. Négy hatsoros strófából áll (igaz, így 24 sorból, mint Az Álmok), verselése jambusi, a szótagszámképlet: 10, 10, 11, 10, 10, 11. A költemény jelen idejű előadása azonos a Véres napokról álmodom… idősíkjával, a Szomorú volt az életem pedig múlt idejű, miként Az Álmok. A párhuzam azonban látszólagos. A korábbi életet múltként idéző, emlékező Szomorú volt az életem lírai, s versbeli jelene azonos minőségű, az alkotói jelen az elvégeztetett, a minden reménytelen súlyos hangulatával, az emlékekben idézett múlt hangulatát azonosnak állítja. Az életből megváltó halálért sóvárgó egykori mély-lét tágul most már végtelenné, megváltoztathatatlanná. Az élet értelmét a költőben egykor Etelke halála sújtotta porig, lárva-életet hagyva meg csupán – értelem nélküli, váz-élet az is, ami az orosz versek idején sorsául jutott. Letaglózott élet siratja a veszteséget.

Az emlékezés iránya, vonulata helyzethez igazodik, így szelektív. Konok, tántoríthatatlan. A Szomorú volt az életem első két sora 8/9-es – emelkedő lejtésű – periódus, ez a kezdet azonos Az Álmokéval. A második sorban megbúvó motívumnak a Világosságot! (1847. március 5.) 5-6. sora szövegszerű rokona, azzal a különös alaki azonossággal, hogy e két sor a változó szótagszámú sorokat szabadverses kötetlenséggel váltogató versben – éppen 8/9-es periódus! A Világosságot belső tartományaiból leginkább e két sor símul a Szomorú volt az életem saját jelentéséhez: Sötét az ember keble, - S nincs benne mécs, nincs benne csillag (Csak egy kis hamvadó sugár sincs). E formai-gondolati motívum, szöveg-fragmentum természetesen jelenik meg a két vers (Világosságot!, Szomorú volt az életem) azonos szerzősége esetén; tehát ha Petőfi írta az orosz nyelvű verseket, Petőfi költészetét rajongó lélekkel szerető, kiválóan ismerő, a verseket betéve tudó imitátor is írhatta persze, de a villanásnyi emlék formahűsége mégis káprázatos!

A haldokló hattyú vándormotívuma Petőfi legszebb verseinek egyikében, a Tündérálomban igézetesen ismétlődik. A Szomorú volt az életem már elhangzott hattyúdalt említ, lehetne ez a tündérálom is. Lehet az imitátor véletlen találata, egyetemes vándormotívuma, halovány kapcsolatban az olvasmányélménnyel. Maga a motívum azonban oly közeli Petőfi lírikumához, hogy ismét az imitátorszemlélettől idegeníti az elemzőt.

Az éjben virrasztó, küldetésében hívő egykori álmodozó motívumában mindenekelőtt Az apostol Szilvesztere magasodik fölénk, a kínba, keserű szégyenbe taszított, eszményeiből, céljaiból kifosztott, kivégzett, s jeltelen sírba elföldelt mártír alakja. A társadalmi abszurditás ártatlan áldozatáé.

A közvetett hatású, élő motívumok már önmagukban több Petőfi-verset asszociáltnak. Az Álmok egyetlen markáns párhuzamra épít, a Szomorú volt az Életem szerteágazó, organikus rokonság felmutatására törekszik Petőfi költészetével. Már a motívumpárhuzamok erre engednek következtetni.

A formai- alaki jegyek figyelmű vizsgálata további meglepetéseket tartogat.

A költemény szakozatlan húsz sor, emelkedő (jambusi) metrumú, a verslábak körében (jambus, spondeus, pirrichius, choriambus, csonkaláb) uralkodó arányú az anapesztus, a lábak típusa, változatossága petőfies. Az első sor nyolc szótagos, a többi kilenc szótagú. Lényegében a verselés karakterét szótagszámtartó kilencesnek nevezhetjük. Valamennyi sor kéttagú verslábbal kezdődik, 17 kilencesben jambus e nyitó versláb. A sorok nagy többsége (14 kilences) szólamszerűen kétütemű, a metrum tehát szimultán (az orosz nyelvből következően hangsúlyos prozódiával, mint például Lermontov 9/8-os periódusú jambusi versében, a híres Párusz-ban.)

A kétütemű, két anapesztust jambus után érvényesítő kilences, mint szimultán sorváltozat nem ismeretlen Petőfi költészetében, bár az egész verset nemigen írt ilyen sorokkal.

Eleven, szembeötlő azonban A helység kalapácsa első sora: Szeretnek istenek engem – A közismert, népszerű alkotásban igen változatos a sorok szótagszáma, éppen a kezdő sornak párját sem igen találni tovább a terjedelmes szövegben. A kezdő sornak azonban éppen a jelentése az, ami teljességgel idegen a Szomorú volt az életem belső világától, groteszk iróniának pedig csupán voluntarizmussal értékelhető. A mű játékossága, bő humora sem illik ide. Véletlen metrikai egybeesésről volna szó? Nyugtalanul csapong a képzelet. Felfigyelünk a mű legelejére. Nézzük a mű legvégét! Ez nem más, mint rövid prózai Mutató tábla, a négy éneket foglalja össze. Ennek kezdete (I. ének( és vége (IV. ének) így hangzik: „fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez – azonban az nincs megénekelve: hogy ki légyen ezen szabadulást tervező, álmából fölébredt fogoly? Csupán azért, hogy később a meglepetés annál meglepőbb legyen.” – „a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény hőse szörnyű véget ér. A tallózó meglepetése meglepő! Rápillant a III. énekről szóló részre, egy részmondat nyomán nyugtalanabb lesz, mint volt: „…a fogoly nem más, mint a költemény hőse…”. Egyértelmű már a kutató elme számára, hogy a két orosz vers hőse Petőfi, akkor is, ha netán más írta a verseket. Az egyértelmű, explicit metrika vezet a mű kezdetéhez, a felajzott kíváncsisága végéhez. A kezdet, az első sort szállóigeszerű, közismert, metruma versbeli unikum, az a Szomorú volt az életem 19 sorának metruma. Tud valamit ez az imitátor Petőfi fogságáról? Róla beszél, világos, de nevében üzen is? Avagy mindez a végtelen mélységeket célzó ál-Petőfi hitelességre törő cselvetése? Mert hát csodálatos szépségű művészi gesztus, egyetlen, s utolsó esély akkor, ha a fogoly Petőfi maga írta a verseket. A kétely borzongását az ámulat borzongása váltaná fel.

Csapong a tekintet. Olyan verse Petőfinek, amelyben az anapesztus uralkodik, több is van (Forradalom, Egy gondolat bánt engemet, részlet, Mint megfogamzott átok, Odanézzetek!), olyan azonban, amelyben minden sor kéttagú lábbal kezdődik, nyomában anapesztusokkal, csupán a Szeptember végén. A Szomorú volt az életem jambusi kezdetű, anapesztikus verselése felidézi a Szeptember végén-t. az orosz vers belső hangulata alapján természetesen a rapszodikus jóslat a második szakaszt emeli ki, a tébolyító látomás harmadik versszakával. Mindent aztán variálhatja Az őrült – metrikailag ajánlott 68. és 70.sora: Szép állat az asszonyi állat… Arany pohárban méregital. A 68. sor metrikailag pontos mása A helység kalapácsa első sorának, a Szomorú volt az életem 14 sorban érvényes, uralkodó sortípusának! – Változó hosszúságú sorokból szőtte Petőfi legnagyobb művét,Az apostolt. Verselése végig jambusi. A kilencesek számra gyér. Figyelmet kelthet tehát a 17. rész fájdalmas szerelmi himnuszának néhány ilyen sora: Te voltál célja életemnek – Te általad s te érted éltem… - Te egymagad voltál valóság. Pár sorral előbb: Nekem többé nem kell az élet, - pár sorral odébb: Milyen kegyetlen az az isten!

Szótagszámtartó, szakozatlan jambusi kilencesekben, kétütemű szimultaneitással, anapesztusok nélkül egyetlenegy hosszabb verset írt Petőfi. Címe: Az utósó ember. 1845 szeptemberében készült, ez is, miként a Véres napokról álmodom… több kiadást megért. Egyik vers sem volt ismeretlen, bár kétségtelen, hogy Az utósó ember sohasem tartozott az életműből kiemelt, népszerű, híres versek közé. – Verselésének egyetlen korábban írt párja van, a mindössze négysornyi Szemfájásomkor, 1844. szeptemberéből. A Szomorú volt az életem leginkább szembeötlő verselési jegyei: szakozatlansága, jambusi-emelkedő lejtése, 20 sornyi terjedelme, az, hogy szótagszámtartó a kilencesekben. E primerverselési jelek alapján egyetlen párverse Az utósó ember lehet. Első olvasásra nyilvánvaló, hogy gondolati-hangulati tekintetben sem véletlenül. Az utósó ember az ember gyönyörű megnevezésére méltó ember ítélete az emberekről. Óriási koporsó a föld, egykori lakói, az emberek mind-mind halottak. Temetve velük minden bűnük, temetve minden szenny, árulás, elbizottság(!), gőg, meghalt az ember, meghalt a bűn is. „Mindennek vége. Minden alszik – Becsukva a szem. Hűlve a szív.” Egyetlen ember botorkál még, maga a költő, „az utósó ember”, békében várva a halált. A 49(!) sornyi vers záró 12 sorát idézzük ide:

 

Csak én magam vagyok még élő

A sírbolt roppant ürességében,

S tűnődöm, egy vendégre várván,

A késedelmező halálra.

Halál, mért nem jösz? Félsz talán, hogy

Megbirkozom veled s legyőzlek?

Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,

Ki egykor vakmerő kebellel

Dacoltam sorssal és világgal.

Bátran jöhetsz, meg nem támadlak.

Hagyom magam. Erőtlen hang

Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

 

A Szomorú volt az életem kifejezőbb, mélyebb, mint Az Álmok. Sugallatos párverse Az utósó ember, amihez elsődleges verselési jegyek vezetik a figyelmet. A verselés szekunder jellemzői is kifejező párhuzamokat ajánlanak, miközben az eltérések kizárják a mintavers lehetőségét. Itt is meg kell említenünk, hogy Az Álmok-hoz hasonlóan keresztrímet alkalmaz a szerző, míg Az utósó ember rímtelen.

Nem egészen érdektelen, Az utósó ember kontextusára is figyelmezni. Időrendi kiadásokban e költeményt nyomban a Három szív története követi, lovag-hősének döbbenetes példázatával. Ez is a valóra vált látomás-jóslatok sorát gyarapítaná?

Ki vagyok én? Nem mondom meg – játszott egyik korai versében Petőfi (1843). „Ha megmondom: rám ismernek, - Pedig ha rám ismernének, - Legalább is felkötnének” – folytatódik az első strófa. Versben rejtőzködni, rejtvényes verseket írni – Kölcseytől, Aranytól, Vörösmartytól sem volt idegen. Életszerű, költészetszerű lehet olykor, határhelyzetben a rejtélyt sugalló vers is. Önmagát menekíti az időbe minden „versben bújdosó”.

Szólnunk kell itt – a verselés kapcsán – néhány megfigyelésről, az eddigiekhez mérten kisebbekről, talán elhanyagolhatókról. Valós jelekről, tényekről.

Az álmok páros sorai kilencesek, a nyolcadik sor azonban nyolcas. Az ép nyelvezet szövegromlást nem jelez, a versben ez az egyetlen – elemi – metrikai anomália. Mintha szándékos volna. A Szomorú volt az életem szótagszámtartó kilences, kivéve éppen címbe emelt első sorát, a vers egyetlen nyolcasát. Halvány indoknak tűnhet erre az első két sor 8/9-es periódussugallata, alaki rokonításként Az álmokkal, egy nem periodikus versben. Ez sem magyarázza azonban Az álmok nyolcadik sorának nyolcasát. Ami a két vers említett nyolcasait érzékelhetően összeköti: magányuk a teljes versben, homogén rendben árva töredékek.

Mindkét orosz nyelvű versben feltűnik egy-egy sor, amely magányos a metszet vonatkozásában. Az álmok 19., a Szomorú volt az életem 3., sorában csonkalábkövető penthimimerész a cezúra. Az általánosnak tekinthető metrikai jelenség az, hogy jambusi versekben kötetlenül váltakozhatnak 4-es tagolási alapot teremtő dierézis- illetve 5-ös alapot evokáló lábmetsző penthémimerész-cezúrák. Az az orosz klasszikus költészet jambusi verseire is érvényes. Csonka verslábat követő penthémimerés is szabályos metszetváltozat: gyakorisága azonban meg sem közelíti az említett másik két klasszikus metszetét. Petőfies-e ez a kevertség? Elegendő Az utósó ember 11., 16., 39. sorát említeni, a metrikai leírás indokoltan állapít meg bennük csonkalábkövető penthimimerészt, ezeket követő anapesztusi lábat. Mindez csupán nyelvi erőszakkal volna első tagja után metszett choriambus, holott a choriambizálás természetesen van jelen mind az orosz nyelvű, mint a megigézett Petőfi-versben. Néhány anapesztusra – a meghatározó jambizálás közepette – éppen a ritka metszetváltozat hívja fel a figyelmet. Az utósó ember jambusi metszetei dierézisiek, lábmetsző panthémimerésze, szabad váltakozásban, mutatvány csupán a csonkalábkövető penthémimerészek, arányaiban pontosan úgy, ahogyan az orosz nyelvű Szomorú volt az életemben, vagy akár Az álmok-ban.

A két orosz nyelvű vers pusztán verselési technikája által is közvetlenül Petőfi saját alkotásainak minősíthető. A természetes logika elemi konzekvenciája ez. A verseken belül minden megfigyelés e föltevést támogatja, ebből pedig következik a tapasztalati tény: semmi sem vonja kétségbe.

Történeti ismereteink – bármely hézagosak – más sugallatúak. Érvek sokasága valószínűsíti – noha nem bizonyítja -, hogy költőnk Segesvár mellett nem csak eltűnt, meg is halt. Álhírek, ál-Petőfik, legendák bukkantak fel időről időre az idő hullámaiban, egyre kritikusabbá téve minden gyom iránt a figyelmet. Nemzetünk lelkében rendíthetetlen a költő hitele, egyre fakóbb azonban eltűnésének kideríthetetlenségébe, rendíthetőségébe vetett hit. Pedig ma sem bűn keresni őt, akarnokság nélkül, tényeket kutatva, akár megszállottak ártalmatlan mániákusságával. A tények birodalma nem tűr erőszakot. Mikor halt meg Petőfi, hol phen teste? Az elszállt lelket maga elé idéző Veronica Porumbacu szavaival felelhetünk: „Senki se tudja a percet s nem leli senki nyomát.” Kérdezhetünk hát az orosz nyelvű versekre is, ki írta őket? Nem tudjuk, bár hallani véljük a hattyú dalát. Ha nem Petőfi írta e költeményeket, írhatta őket más?

 

 

 

Vissza a nyitólapra