Petőfi utolsó pohara Barguzinban

Lakihegyi Kardos Lajosnak

 

Új Magyarország

 

Apám, beteljesedett. A neveden fognak eltemetni. Sohase találnak meg a magyarok itt, távol Ázsiában. Nekik a mártír költő, am agya szabadság csodafiúszarvasa kell. Nem egy rab Szibériából, aki utolsó versében már nem szabadságot, hanem nemzethalált ígért, szörnyű időt, melyben: Talán az ég Megesküvék, Hogy a magyart kiírtja…

Most itt ülök száműzötten, minden magyaroktól távol. Nem tart számon senki, csak az Ohrana, a Harmadik Ügyosztály. Milyen kabalisztikus száma a hármas a politikai titkosrendőrségeknek. Mintha mégiscsak lenne a könnyen magyarázható emberi történések mögött egy titkos szimbolikus vérvonal, amely rejtett hatalmi boszorkánykonyhákból ered, ahol él egy lány: két béka ül a szemén, Nyúzott patkány van az orrának helyén. Hosszú férgekből vannak fürtjei, S őt félkígyó-félember öleli…

És itt van a 7-es szám, ez az itt eltöltött hét év. Hétszáznegyvenhét esztendő telt el azóta, hogy véget ért a halál nagy lakomája, S kit el nem költe: mint rab vesztegel. Mint én itt, mióta idehozott az Ohrana, s az a túlképzett cinikus tiszt nyűvi életemet. De érzem, már vége a játéknak. A krími háború befejeződött, Oroszország belerokkant. Rám nincs már szükség, sőt kínos vagyok. Az oroszok a múlt hónapban amnesztiát hirdettek Lengyelországban. Bécssel barátkoznak, nem úgy, mint mikor három évvel ezelőtt Schwarczenberg kijelenté, hogy Ausztria Oroszország iránti hálátlanságával bámulatba fogja ejteni a világot. Akkor az Ohrana felkészült, hogy hazaküld Pestre. Mielőtt leállították az akciót, majdnem öngyilkos lettem. Én a halhatatlan lélek, aki Rómában Cassius valék, Helvéciában Tell Vilmos, Párizsban Desmoulins Kamill, Magyarországon Petőfi Sándor…  én nem lehetek muszka spion. Méghogy muszka spion, még Petőfi Sándor se lehetek többet, pedig minden éjszaka álmomban ilyen levelet írok haza: Hogyan vagytok kedves imádott lelkeim? Ha én hallhatnék valamit felőletek!... Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor…

Ejh, önts bort fiú, s húzzad el azt nekem, mert te tudod csak olyan szépen húzni, mint a széki prímások, hogy:

Temetésre szól az ének

Temetőbe kit kísérnek

Akárki! Már nem földi rab

Nálam százszorta boldogabb

Hányadik már a pohár, fiú? Persze, te néma vagy. Talán azért tudsz ilyen magyarul muzsikálni.  Talán azért tudsz ilyen magyarul muzsikálni. Ősöd, sámán szépapád elrejtve itt fekszik a temetőben. Itt borul hamarost a hant rám is. Micsoda temetői társaság leszünk mi itt. A szabadkőműves dekábrista Küchlebecker, az öreg ortodox zsidó, aki úgy őrizte meg sértetlenül szívében Jahvét, hogy közben a vozdichanzik, a sóhajtozók szektájában rejtőzködött, és az öreg sámán, akinek a szellemek már több száz évvel ezelőtt megszámlálták a csontjait.

Olyan ez a temeti itt kicsibe, mint Magyarország. Van-e még egy ország ennyi kibogozhatatlan furcsasággal? Mióta itt élek, csak ezen forog az eszem kereke. És azt is kezdem látni, hogy ez a nép a rejtélyeiből él, mint a zsidóság. A templomot nem tudja felépíteni, mert az annyira kihívó, annyira fényes lenne, hogy megirigyelnék még a csillagok is. Így hát szimbólumokat épít, gyémántpontossággal csiszolt rejtelmes képkatedrálisokat, melyeket csak elorozni lehet, mert lepattan róluk a gúny, megbicsaklik rajtuk a közöny. Petőfi. aki voltam – jó sorsom megadta, lehettem egykor, s most már mindörökre -, szimbólum. Ezért nekem nincs utam élve haza. Különben is Költő vagyok, költőileg kell Végigrohannom az életúton! Aminek rejtve kell maradni, maradjon rejtve. Mint rejtve van Krisztus szkítha arca. Attila Keletet és Nyugatot összeforrasztó heorikus vágya. Erdély különleges státusza Kelet és  Nyugat között. A magyar élet Szent Koronába rejtett kozmikus összefüggései… nem is sorolom, mert belevakul az agyam ebbe a lehetséges lehetetlen másik történelembe. Egy nép, amelyik azt sejti, hogy valódi történelme mellett él, hogy egy másik történelmet hazudnak neki folyamatosan, nem nyugodhat meg. Csacskaság tőle téglát téglára rakó mindennapi módszeres építkezést elvárni. Ő a csodavárás népe. Veszélyes helyzet, mert a hosszú csodavárásban kimúlik belőle a csoda felismerésének készsége. S ha el is jő, nem ismeri fel a csodát, mint a szabadszállási magyarság. De hess, Szabadszállás, ne gondoljanak rád. Nem a képviselői vereségem fáj benne, hanem az, hogy mégis Arany Jankónak volt igaza. Mi már Csóri vajda népe vagyunk. Nem érti itt már senki, hogy mit akarnak ámokfutó literátusok. Azok meg csak újra meg újra jönnek. Küldetés vékony ajkak ostorozzák a népet, hogy nem kell nekik a szabadság, az igaz magyarság. S nem kell nekik illuminátus-műhelyekben kiagyalt szép új világ sem.

Tölts, fiú, nincs itt szabadulás. Játszd el azt a nótát, hogy:

Szőke asszony, szőke asszony

Fehér hattyú, fehér hattyú

Sorsod olyan fekete,

Mint a holló, mint a holló

Hét éve már, hogy nem szedem a üde gyógyító-tisztító virágokat a nyelv mezejéről, nem izgat a világ misztériumainak grammatikája, a költészet. Álmatlan éjszakákon semmi más nem foglalkoztat, mint hogy megértsem, mi a magyar történelem rémülete. Ez a kérdés monomániásan elhatalmasodott rajtam annyira, hogy már ez a farba rúgott életem sem érdekel. Most itt ülök ezzel a néma zenésszel, egy flaska borral, Gyertyám pislog komorhomályosan. El kell végeznem a számvetést, mert kezdem érteni a dolgokat. Bár félek, ez a halál legbiztosabb előjele.

Láttam mindent, amit kellett és nem kellett: Láttam bíborban a bűn hőseit Láttam kiszáradt sárga arcokat. Láttam veszendő dúlt országokat, köztük hazámat. Rájöttem, milyen vétkesek voltunk, mikor fölkészületlenül csak úgy belesodródtunk népek sorsát eldöntő változásokba. De A föld működését Csillagtáborból Őrszemekkel néző Isten a tanúm, nem igazán volt hírünk a világot mozgató erők céljáról. Persze, ez nem mentség. Aki oly beképzelt, hogy azt hiszi, történelmet csinál, az próbáljon tájékozódni. Nemcsak egyből talpra magyar, hanem figyelj magyar, vigyázz magyar, csak utána talpra magyar. Nem mehet tovább az a taktika, hogy vagy dacolunk az egész világgal, vagy paktumokat kötünk stratégiai tervezés nélkül úgy, hogy az alku ára a magyarság lényegéből egy szelet föladása.

Sorstársam, Küchelbecker a szabadkőműves dékábrista sok mindent érthetővé tett számomra, mikor elemezte illuminátus szempontok szerint az európai forradalmakat. Lelkesen ecsetelte a szép új világrendet, amit létre kell hozni a világszabadság és egyenlőség jegyében. Lerombolva mindent, ami elavult: a hagyományokat, a nemzeti kereteket, a katolikus vallást. Igen, ezt a sok régi kacatot, amit otthon fiatalon elítéltem én is. Küchelbecker leginkább Metternichet – csak így nevezte: a gőgös majom – szidta, hogy az 1879-es forradalom második lépcsőjét, az 1820-as kibontakozását fanatikus tehetségével 20 évig megakadályozta, és ezzel megmentette az európai monarchiákat. De 1848-ig majdnem sikerült, Alexander Petrovics, s ebben neked is nagy részed volt, mondta. Majd így csodálkozott: Te miért nem léptél közénk, felvilágosultak közé? Kossuth is testvérünk volt. tudod, Alexander, zseniális nép vagytok ti, igazi haladó nemzet, mindig melléálltok a legjobb testvéreinknek. Vitáinkat hallgatva néha az öreg zsidó, a vozdochanzi szektás közbeszólt imigyen: a kimondhatatlan nevűvel kerül szembe az, aki fölrobbantja a kialakult értékrendszereket.

Eleinte nagyon meglepett ez a reakció. Ha ezt végiggondolom, akkor Európa hosszútávú érdekei és értékei megőrzéséért Metternich többet tett, mint én, sőt, agyrém, de én balek, sőt médium voltam. Ekkor jöttem rá, hogy újra kell mindent értelmezni egy mélyebb magyarság- és egy bölcsebb világkép jegyében, mert különben szörnyen megkorbácsol bennünket, és a világot a gonosz. Beljebb kell hatolnunk a jövőbe, mint a gonosz. Ez csak a múlt tisztázásán keresztül lehet. Amíg ez meg nem történik, addig tart a magyar szellem teljes bénultsága. De mit tudok én innen segíteni távol Ázsiából egy lépésre a sírtól, pohár bor s zene mellől? Erről jut eszembe, önts bort, fiú, és húzd, a keservit, a Kossuth-nóta dallamára, hogy:

Magyarország édes hazám

Itt nevelt fel édesanyám

Nincs a földnek még ily hona

Itt a világ minden java

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.

Egyet viszont most már bizton hiszek: üstökös nép vagyunk. Ötszáz évenként elsüllyedünk és ötszáz évenként feltámadunk. Eljön a megváltó kétezer év, a szent millennium, addig, amint Jókai Móric mondja: a haza üdvére népet kell teremteni, olyat, amely megerősödik a nyelvből, ami ismét áthatja és tettre mozgósítja ezt a szabadszállási magyarságot. Olyan nép születik, amely felismeri, hogy a bárány jegyében is megannyi párduc, tigris, sólyom, belénd, bika, sárkány nyomul, ahogy azt pontosan látta már a jó Barcsay Ábrahám költő és testőrezredes. Nagy idő jövel akkor. Felfedi magát a betlehemi csillagba öltözött magyar Boldogasszony. S meglátjátok, Omár Khajjámnak igaza lesz: az első Nyári hónap, mely elhozza Rózsát, Dzsamidot és Kai Kubádot magával viszi.

Reménykedjetek, ma éjszaka én is elindulok haza, a magyar haza magasába.

Reménykedjetek, eljön a Rózsa.

Már nyílnak a völgyben…

 

Zelnik József

Anno

Ettől a naptól számítva a magyar nép újjászületését: ezen a napon hullottak le a bilincsek a jobbágyok kezéről; ezen a napon lett szabaddá a föld s a szerelem. És soha többé rabigába nem lehetett azokat verni. Ezt a napot „Szent Petőfi Napjának” nevezze Magyarország, mert ezt a napot ő állította meg az égen: igazabban, mint valaha Józsué

Jókai Mór, Petőfi szobrának avatása kapcsán, 1882.

 

 

 

Vissza a nyitólapra