Sabrag, Magyar Főmágus szól Hozzátok

 

Panasz

 

Álmos, Előd, Kund, Ond, Tas,

Huba, Töhötöm,

Dicső nevetek egy csokorba kötöm,

Talán az utolsó csokor,

Talán az utolsó emlékezés.

Véreitek bő patakja fogytán,

Mindent elborít a feledés.

Hadd legyek én, az utolsó sóhaj!

Hadd legyek én az utolsó dalnok.

Ha már másképpen nem lehet,

Tűzvirággal, hadd fedjem be sírotok.

Álmos! Emese anyánk fia!

Gyalázat van itt a Földön!

Ősi véreid, láncot hordanak!

Az ország egy akolbörtön!

Nincs Erdély! Nincs Felvidék!

Nincs már tág róna, Bácska!

Nincs már tengerünk, Fiuménk!

Nem nálunk folyik már,

Dunába a Dráva.

Már, szégyenünk sincs nekünk!

A vérünk is poshadt pocsolya.

Nyüszítünk, mint a vert barom,

Farizeusok tanyája lett a Nemzet temploma!

Júdáspénzen híznak e rossz urak!

Mennyországnak mondják a pokolt!

Drótkerítés és minden vad gyilok,

Tart börtönül,

Egy országnyi akolt.

Egy országnyi akolba zárva,

Sunyin, bálványimád a nép!

Bilincset cipelve kezén.

A vaksi szemű új nemzedék,

Nevetek már nem is ismeri!

Tanítja, oláh, orosz, cigány!

Már örül, ha a cseh,

A román veri.

Zárva az agya, zárva a szája,

Hamis tanító elé jár iskolába!

Átok a múltunk! Tőlük ezt tanulja!

Látod Álmos apánk? Minden hiába!

Már nem sír a lanton az éjben

A húr lágy dalára a honfiszív.

Záptojást költöget a Turulmadár!

A fészek felett az ágon,

Dögmadár sunyít.

Nincs már napkelet!

Nincs napnyugat!

Egy parányi semmi a sápkóros hon!

Éppen annyi már az egész,

Hogy elfér rajta,

A kiosztott pofon!

 Sydney, 1986. június 14.

 

 

 

Vissza a nyitólapra