Sabrag, Magyar Főmágus szól Hozzátok

 

 

A vihar előtt

 

Le kéne írni az akkori álmot,

Képekbe formálni az őrült világot,

Amelynek rabja ártatlan népem,

Álmokat rejtett lelke mélyében.

 

Álmokat rejtve, csodára várva,

Izzott a lelke, kopott a lánca.

Iskolák mélyén, titkokat súgva,

Ébredt a láng már, százfelé futva.

 

Nyugtalan szívek, lobogó lángja,

Új tüzet gyújtott a rabhazában,

Lángokat gyújtott, titkokkal égőt,

Honért lobogót, szép jövőt védőt.

 

Ezernyi bilincs ropogva reccsent,

Zsarnok szívében félelem rettent!

Bármerre nézett, semmit sem látott,

Csörögve hordta a nép a láncot.

 

Ott volt a légben, a Láthatatlan!

A zsarnok által megfoghatatlan.

Ott volt a szóban, imádkozásban,

Ott volt a csókban, a suttogásban.

 

Ott volt a cinkos szemvillanásban,

Kis kocsmák mélyén, bús dalolásban.

Ott volt a lenge szél susogásban,

Az éji, csendes szívdobogásban.

 

Bent volt a csendben, az intő szóban,

Bánatban, búban,vigadalomban.

Név nélkül osont, titkon, halkan,

Mint örök vándor, oly nyughatatlan.

 

Ott volt a szóban, kimondhatatlan,

Leírva, s mégis olvashatatlan.

Ott izzott akkor, de láthatatlan,

A lelkek mélyén, mint izzó katlan.

 

Kérdezed, Testvér, miről beszélek?

Elmondom néked, tán, TE megérted.

Látni Őt, Testvér, senki sem látta,

De ott volt a rab, vérző hazában!

 

Ott volta néma börtönök mélyén,

Az apát váró gyermekek könnyén.

Ott volt az anyák álmatlan éjén,

Itt volt a zsarnok nagy rettegésén.

 

Nincs neve, Testvér! Örökké él Ő!

Sorsodnak őre, nemzetünk védő.

Bármit is gondolsz, így van ez Testvér;

Ő mindig eljön, ha rabul estél!

 

Eljön és segít zúzni a láncot,

Eljön, hogy gyújtson szívedben lángot.

Benned van, Testvér, ősidők óta!

Feltámad mindiga hívó szára!

 

Ő az a Harcos, sok ezer éve,

Ki óvja, védi e szegény népet!

Őseid lelke tér vissza Véle!

Míg Ő él, Testvér, Nem vész el népe!

 

                        1986. szeptember 13.

 

 

 

Vissza a nyitólapra