A báránybőrbe bújt farkas

A Samos E-5 visszatérő mesterséges hold

 

Az Egyesült Államok űrprogramjának kezdeti éveiben - miközben a NASA John Glennt, Scott Carpentert és másokat repített földkörüli pályára a Mercury program keretében - a Légierő is rendelkezett saját, nagyméretű, túlnyomásos, visszatérő űrkapszulával. A fejlesztések titokban történtek. A Samos E-5 mesterséges hold felderítésre alkalmas kamerával repült az űrben. Azonban mára nyilvánvalóvá vált az is, a Légierő mindent megtett a maga emberszállító űrhajójának kifejlesztéséért, mintegy rivalizálásképpen a Mercuryvel. Évtizedekre titkosított programokról lebben fel lassan a hallgatás fátyla, s derül ki az igazság, miszerint az Egyesült Államok Légiereje emberes űrprogramon dolgozott, a legnagyobb titoktartás közepette, klasszikus felderítő küldetések mögé rejtve erőfeszítéseit, „báránybőrbe bújtatta a farkast”.

 

 

A Szputnyik-1 felemelkedésével számos amerikai katonai tisztségviselő esett azonnal pánikba és kénytelen-kelletlen szembesült a kozmikus frontok megnyílásával. Az Egyesült Államok Légiereje katonai vezetőinek akkori elképzelése szerint sokoldalúan felhasználható mesterséges holdakat kell kifejleszteni, végső célként meghatározva a Légierő tisztjeinek, a „kék kabátosoknak”, az űrbe küldését. Eisenhower elnök és tanácsadói viszont arra törekedtek, hogy visszatartsák a túlságosan törekvő katonai vezetőket, megakadályozva őket számos ambiciózus tervük valóra váltásában.

Az űrkorszak hajnaláról azonban számos katonai és polgári példát ismerünk, amikor nyilvános közlések szerint ugyan nem történt semmi, aztán végül is minden megvalósult – titokban. Az egyik talán legemlékezetesebb példa Wernher fon Braun Huntsville-i csapata, mely hivatalosan - egy döntés értelmében – elesett az első amerikai mesterséges hold megépítésétől, aztán, a legnagyobb titoktartás közepette, a tudósok egy csoportja mégis ellátta őket a szükséges alkatrészekkel, s így készült el az Explorer 1. Amikor a Légierő nem kapta meg az első emberszállító űrhajó megépítésére vonatkozó megbízást 1958-ban, vezetői határoztak egy olyan űreszköz megépítéséről, melyet minimális többletmunkával, ember-vezette űrhajóvá lehet átalakítani. Habár a Légierő néhány tisztje állítja, elsősorban a Lockheed mérnökei törekedtek embert-szállító űrhajó földkörüli pályára küldésével, a Lockheed azonban semmiféle döntést nem hozhatott űreszközök fejlesztéséről - a Légierő beleegyezése nélkül. Továbbá, a Légierő jó néhány tisztje semmiféle titkot nem csinált abból, hogy ebben az időben szilárd elhatározásuk volt embert küldeni az űrbe.

A Légierő elsődleges űrprogramja – az orosz Szputnyik program célkitűzéseihez hasonlóan -, felderítő mesterséges hold megépítésére vonatkozott. A WS-117L tervezet hivatalosan 1956-ban indult. Éveken át súlyos finanszírozási válsággal küzdött, ez a körülmény pedig meglehetősen bosszantotta a Légierő mintegy tucatnyi alkalmazottját, akik közvetlenül a projekten dolgoztak, és éppen ez eredményezte, hogy az egyik fiatal hadnagy, név szerint Jack Herthner otthagyta a szolgálatot és az iparban keresett állást. Azonban a Szputnyik felbocsátása után néhány hónappal a WS-117L program költségvetési támogatása jelentősen megnövekedett, az összes igényelt anyagi forrást rendelkezésre bocsátották. 1958. elején a Légierő különböző alprogramokra osztotta a WS-117L; ezek a Discoverer, a Midas és a Sentry (Őrszem). Ezen programok keretében részben azonos alkatrészeket és hordozórakétákat használtak, azonban különböző küldetések végrehajtására került sor.

1. ábra. A Lockheed vállalat 1958. áprilisában kiadott WS-117L tervezete az Agena fokozatból kialakított emberszállító űrhajóról. Az űrhajót Atlas hordozórakéta juttatta volna fel földkörüli pályára. A Lockheed akkoriban készítette ezt a tervet, amikor a Légierő is dolgozott a saját „Embert az űrbe mihamarabb” programján. Érdemes megfigyelni, milyen hihetetlenül szűk hely maradt az űrhajós számára, s milyen kicsavart testhelyzetben kellett repülnie.

 

Elsőnek a Discoverer indítása volt beütemezve. Habár hivatalosan technikai jellegű kísérletnek nevezték, igazából ez csak fedőnév volt, a Corona felderítő mesterséges holdat takarta. A Corona-tervezet végrehajtását Dwight D. Eisenhower elnök is támogatásáról biztosította 1958-ban. Eisenhower elnök rendelete szerint a Corona-tervezetet ugyanannak a közös vezetés alatt álló CIA-Légierő csoportnak kellett irányítania, mely rendkívül sikeresen vezényelte le az U-2 kémrepülőgép programot. Richard Bissel, a CIA tervezési igazgatója, vezette az új projektet. A hivatalos fedőtörténet szerint a Discoverert a különböző új űrtechnológiák kipróbálására, valamint biológiai kutatások céljából, egerek és majmok világűrbe küldésére építették. A Corona titkos program volt, ami azt jelentette, hogy amíg valaki hivatalosan be nem jelenti a létezését, addig senki sem beszélhetett róla, sőt, semmiféle publikus dokumentációban sem említhették. A titkosszolgálat nyelvhasználatához igazodva, a Corona úgynevezett „fekete” project volt, és mindenki, aki csak kapcsolatba került a nyilvános Discoverer programmal, azt hitte, hogy itt valami teljesen ártalmatlan technológiai tervezetről van szó, habár, néhányan mégis gyanakodtak.

A Coronát, a tervek szerint, az átalakított Thor interkontinentális ballisztikus hordozórakétára szerelték volna, valamint a bostoni székhelyű Itek Corporation által gyártott kamera-rendszert hordozta volna, annak a cégnek a termékét, ahová a WS-117L tervezet költségvetési problémái miatt a megkeseredett Jack Kerther hadnagy távozott. A Corona kamerája, az elképzelések szerint, 70 milliméteres filmre készített felvételeket, a filmkazettát ezután kicsiny visszatérő kapszulába továbbították, ezt, miközben ejtőernyővel ereszkedett a Föld felé, egy repülőgép kapta el a levegőben. Repülés közben a kamera és a visszatérő egység hozzá volt rögzítve egy hordozórakétához, és második fokozatként funkcionált. Ez az összeállítás végül az Agena nevet kapta, s a Lockheed gyártotta.

A Midas korai riasztó mesterséges hold volt. Legfőbb feladataként a startoló szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták által keltett forró pontok kimutatását jelölték meg. Habár az eredeti tervek szerint a jóval erősebb Atlas hordozórakéta vitte volna földkörüli pályára, végül ugyanazt az Agena fokozatot használták, mint a Discoverer/Corona küldetések alkalmával, ez a fokozat látta el a stabilizálási feladatokat és szolgált energiaforrásként az orbitális pályán. A Coronával ellentétben a Midas küldetésekben nem vett részt a CIA, a Midas a Légierő saját programja volt, az irányítását a Los Angeles-i székhelyű, a Légierőhöz tartozó, Ballisztikus Rakéta Részleg (BMD) speciális mesterséges holdakra szakosodott osztálya végezte. A BMD később igen jelentős szervezetté vált, s olyan kiemelt feladatokat kapott, mint például az Atlas és a Titán interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztése.

A WS-117L tervezet harmadik, és egyben a legnagyobb volumenű, szintén a Légierő fennhatósága alá tartózó alprogramja a Sentry volt. Hasonlóan a Midashoz, ez is Atlas hordozórakétát használt volna, a Lockheed-gyártotta Agena fokozattal. Habár létezett a Corona mesterséges hold, a Sentry tekinthető az amerikai felderítési tevékenység elsődleges végrehajtójának, s ezzel tulajdonképpen az eredeti WS-117L program megvalósulásának. Ez volt a BRD legnagyobb űrvállalkozása. Az osztály számára, beleértve a vezetőket is, a Corona volt az egyetlen program, addig, amíg a jóval ambiciózusabb és komplexebb Sentry üzemszerűen el nem kezdett működni a feltételezések szerint valamikor 1960-ban vagy 1961-ben. Miközben az orosz Szputnyik felbocsátása előtt a WS-117L tervezet vezetői költségvetési támogatásért könyörögtek, addig a Sentry program irányítói az összes igényelt összeget megkapták, az 1958-as 10 millió dollárról 159,5 millió dollárra ugrott a következő évben a rendelkezésükre álló keret, habár meglehetősen szövevényes bürokratikus módszerek árán jutottak hozzá. A Corona programmal ellentétben a Sentry ismert volt. A tervezet „fehér” volt, legfeljebb csak egy kis szürke árnyalat keveredett bele, ugyanis a legtöbb részletét titkosították, miközben a létezéséről és felderítő tevékenységéről a különböző sajtószolgálatok is tudtak.

A bürokratikus csűrés-csavarások következtében a Sentry és a Midas programot egyesítették, s áthelyezték az ARPA (Korszerű Kutatási Programok Hivatala) irányítása alá. Az ARPA-t Eisenhower elnök hozta létre, miután Amerika feleszmélt a Szputnyik-okozta sokkból. Az új hivatal teljesen független egységként funkcionált a Védelmi Minisztériumon belül, vezetőségében helyet kaptak a Szárazföldi erők, a Haditengerészet és a Légierő tisztjei. Az ARPA vezetősége Washingtonban hozta a döntéseket, a Sentryre és a Midasra vonatkozóan is, az összes jelentős határozat is itt született a BMD által Los Angelesből felügyelt műholdas programok vonatkozásában is. 1958. és 1959. során meglehetősen visszaéltek ezzel a helyzettel, s kivívták a Légierő Pentagonban székelő veterán irányítói ellenszenvét, és ugyanígy a Ballisztikus Rakéta Részleg vezetőiét is. Az ARPA meglehetősen népszerűtlen volt a Légierő szemében.

 

A Lockheed törekvései

 

 Éveken át, a WS-117L felderítő mesterséges hold program mellett, a Légierő rendelkezett egy további szerződéssel az ember űrbe küldésére is (MISS), ennek célja a Légierő pilótájának mielőbbi világűrbe juttatása volt. Jó néhány társaság folytatott kutatásokat ezen a téren, habár meglehetősen kevés támogatást élveztek egészen az orosz Szputnyik felbocsátásáig. 1958. januárjában a Lockheed elkészült a nagyméretű, kúpalakú pilótás űrkabin tervével. A 274 cm magas, 426 cm széles kapszulát az Agena rakétafokozatra tervezték, mely csak alig volt valamivel szélesebb a kapszula átmérőjének felénél. Az űrhajó/rakéta kombináció valamiféle hatalmas gombára emlékeztetett a kilövőállványon, olyasféle formációra, melyet a korai mesterséges hold tervezők igyekeztek elkerülni, az akkoriban még aránylag hiányos aerodinamikai ismereteik miatt.  A Légierő végül is akkoriban nem támogatta ennek a verziónak a megépítését.

1958. áprilisának végére a Lockheed elkészítette a pilótás „űr-orvosi visszatérő berendezését” a Sentry program keretében. Az elképzelés szerint, embert helyeztek volna egy rendkívül szűk, a továbbfejlesztett Agena hordozórakéta csúcsán kialakított űrkapszulába. Erre az időre a Lockheed mérnökei csökkentették az űrkapszula méreteit az Agena rakétafokozat átmérőjéhez igazodva, 152,4 cm átmérőre. A rendkívül szűk hely miatt az űrhajósnak meglehetősen kitekert testhelyzetbe kellett ülnie, a lábát felhúzva és maga mellé feszítve; ez a testhelyzet lényegesen különbözött a későbbi űrrepüléseknél alkalmazottól, amikor a lábszárak a felhúzott térdekkel egyvonalban, vízszintesen nyugodtak. Az űrhajót a tervek szerint egy Atlas rakéta emelte pályára Agena végfokozattal, mely utóbbi a stabil repülést és az energiaellátást szolgálta. Szilárd hajtóanyagú fékezőrakétákat erősítettek az Agena oldalára, hogy visszatéréskor lefékezzék az űrhajót, majd leválasszák róla a visszatérő kapszulát.

2. a-b ábra. Két vázlat a Sentry, nagyfelbontású műholdas felderítő program 1959. áprilisában készített, második tervezetéből. Érdemes megfigyelni a meglehetősen szokatlan fékezőrakéta-rendszert, mely egy teleszkópikus rácsszerkezet végén helyezkedett el. A kamera pontos felépítése és elhelyezkedése tisztázatlan. Ez az a végső formula, melyet a Sentry E-5 program számára a Lockheed végül is elfogadott, habár a fékezőrakéta-rendszert törölniük kellett.

 

A Lockheed által elkészített pilótás Sentry változat mindössze a következő lépést jelentette a Légierő által támogatott, a Discoverer program részét képező űr-orvosi kísérletekhez. A program keretében ekkorra már legalább egy kistestű emberszabású majom űrrepülésére sor került, habár a Corona program vezetői mindezt igyekeztek úgy beállítani, hogy csupán az ő felderítő mesterséges holdjuk fedőtörténetéről van szó. A Lockheed pilótás Sentry műhold tervezete, ahogyan az az év januári elképzelésük is, akkoriban nem kapott különösebb támogatást.

Az ok, hogy a Lockheed pilótás Sentry műhold tervezete nem élvezett meleg fogadtatást, minden bizonnyal az 1958. tavaszán és nyarán uralkodott közhangulattal függött össze, miszerint „embert küldeni az űrbe” kérdés nincs napirenden. A Légierő különösebben nem foglalkozott a javaslattal, vezetői sokkal inkább érdeklődtek a Dyna-Soar űrrepülőgép iránt, valamint korszerű emberes űrprogramokért, mint holmi ballisztikus pályán repülő kapszula iránt, ami különösebben semmiféle kihívást nem jelentett, és számottevően vonzó sem volt. Jó néhány, a repüléssel foglalkozó mérnök, még abban sem volt egy véleményen, hogy vajon milyen alapvető tervezési kritériumoknak kell megfelelni egy ilyen célból megépítendő, visszatérő űreszköznek. Igazából, az Atlas interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM) mindössze csak 75%-os megbízhatósági paraméterrel rendelkezett, s az ICBM program irányítói nem is láttak különösebb okot ezen ráta növelésére. Ez odavezetett, hogy a különböző űrprogramok irányítói más rakéták kifejlesztésére törekedtek, hogy a különböző űrszerkezeteket földkörüli pályára juttassák, azonban mindezek ellenére, az Atlas hordozórakétát használták, mivel nem állt rendelkezésre más. Természetesen sok programot még sűrű homály fed, azonban az nyilvánvalónak tűnik, hogy a Légierő nem támogatta űrkapszula megépítését, inkább volt érdekelt jóval bonyolultabb űrprogramok megvalósításában.

 

Az adatfeldolgozás korlátai

 

1958. folyamán a Sentry felderítő mesterséges hold tervezete mind határozottabb formát öltött. A Coronával vagy a Midasszal ellentétben a Sentry képes volt számos különböző karakterű hasznos terhet felvinni, beleértve mind a vizuális, mind az elektronikus felderítő berendezéseket. 1958. végére a Légierő két különböző kamera-rendszert fejlesztett ki a Sentryhez, a korai hivatkozások szerint egy „Pioneer” és egy „Advanced” kamerát, azonban a nevek hamarosan megváltoztak E-1-re és E-2-re. Mindkettőt az Eastman Kodak Társaság gyártotta Rochesterben, New York államban. A Légierő tanulmányozta az E-3, továbbfejlesztett rendszert is. Az „E” megjelölés egy korábbi adminisztratív döntés eredménye, a műholdak valamennyi fontosabb elemét külön nagybetűvel jelöljék, „A”-val kezdve.  Így az „A” jelentette a burkolatot, a „B” a hajtóművet, és így tovább. Az „E” egyszerűen csak a kamera-rendszerre utalt. Az E-1 tulajdonképpen egy aránylag szerény teljesítményű, demonstrációs kamera volt, igaz, már képes volt bizonyos objektumokat meglátni a Föld felszínén – így is ismerték, mint „nagyfelbontású kamera” –, durván 30 méteres átmérőjűeket. Az E-1 kamerának 15,24 cm-es volt a fókusztávolsága; minél nagyobb a fókusz, annál hatékonyabb a kamera. Az E-1 feladata annak bizonyítására irányult, hogy az űreszköz és a földi rendszerek képesek együtt dolgozni. Az E-2, a maga 91,44 cm-es fókuszú kamerájával már képes volt mindössze hat méteres objektumokat is megkülönböztetni a felszínen - ideális körülmények esetén. A mesterséges hold nagyjából 5 perc alatt repült át a célterület felett, eközben igyekezett annyi felvételt készíteni, amennyi csak lehetséges volt ennyi idő alatt. Az E-2-es sztereóképeket is tudott rögzíteni, kameráját a pálya mentén előre és hátra fordítva, ugyanarról a területről különböző látószög alatt alkotott képek révén. Ez a technikai megoldás újabb további lehetőséget adott a fotó-értelmezők kezébe, egészen pontosan meg tudták határozni a felvételeken látható objektumok méretét. Azonban a kamera nem tudott különösebben oldalirányban elfordulni, ezért behatárolt volt az a terület,  melyet a mesterséges hold fotózni tudott, nagyjából közvetlenül az űreszköz alatt elterülő sávra korlátozódott.

Az E-1 és az E-2 kamera képes volt az elkészült fotók helyszíni adatainak feldolgozására és továbbítására. Amint a fedélzetén tárolt filmet leexponálták, azt kicserélték egy másikkal, majd a használtat előhívták és fixálták. A film megszáradását követően, fénysugárral szkennelték a képet, a film sötét és világos foltjainak megfelelően elektromos impulzusokat keltettek, melyeket kisugároztak a Földre a 6 MHz-es tartományban. Az előnye ennek az eljárásnak a következő volt: az elkészült felvétel mindössze néhány órán belül továbbítható volt a Földre, s a mesterséges hold további heteket tölthetett orbitális pályán. Azonban mindennek ára volt: az ily módon továbbított felvételek száma kicsiny volt, mindössze néhány tucatnyit tett ki napi bontásban. Igazából számos, a Szovjetunió felett készített fotó elveszett, mert egész egyszerűen nem állt annyi idő rendelkezésre, hogy lesugározzák őket az USA területén található földi állomásokra, amikor azok látóvonalba kerültek. A felvételek alacsony számának kompenzálására, a Légierő több műholdat szándékozott pályára állítani, azokat párhuzamosan működtetni, egyben drasztikusan megemelni a földi állomások számát, és a teljes program bekerülési költségét is.

Az E-3 még mindössze vázlatrajzok formájában létezett 1958-ban, és jóval fejlettebb kamerára vonatkoztak a leírások, mint az E-2. A legfontosabb különbség az E-3 és a többi kamera között az volt, hogy az E-3 kamerája különleges elektrosztatikus szalagot használt a képek tárolására, azért, hogy növelni lehessen az átviteli sebességet. Az E-3 sokkal népszerűbb volt az ARPA vezető körében, mint a Légierő Ballisztikus Rakéta Részlegénél, a műholdas fejlesztésekért felelős döntéshozók körében. Az ARPA vezetői kevésbé támogatták a már kipróbált, a Ballisztikus Rakéta Részleg által használt kiolvasási eljárást, úgy érezték, az E-3 ki még nem próbált elektrosztatikus szalaggal működő berendezése jobb felbontást kínál, s egyúttal több képet is ígér műholdanként.

Függetlenül attól, hogy milyen kamerát használtak, az E-1-et, az E-2-őt vagy az E-3-at, a fényképezhető terüket viszonylag kicsiny volt, s az orrával a Föld felé mutató mesterséges hold alatti területre korlátozódott, mivel gravitációs stabilizálási módszert alkalmaztak. Ez volt az elsődlegesen használt megoldás űreszközök stabilizálására, az eljárást Jack Herther hadnagy dolgozta ki, s a módszer kidolgozásának felügyeletével is megbízták, amíg a WS-117L programban részt vett 1955. és 1957. között. Herther azonban sohasem volt meggyőződve arról, hogy ez a fajta stabilizálási módszer teljes mértékben beválhat.

Az elmondottaknak ellentmond, hogy CIA által irányított Corona mesterséges hold által használt E-1, E-2 és E-3 kamerák által exponált filmeket visszatérő kapszula hozta le a Földre. A fotófeldolgozóknak nem volt lehetőségük az elkészült képek azonnali kielemzésére – jó néhány napot várniuk kellett erre – azonban sokkal több értékelhető felvételhez jutottak. A Corona minden egyes nap a Szovjetunió 2,414 millió négyzetkilométeres területét fényképezte le, összehasonlításként a Sentry mindössze 102 976 négyzetkilométert.

1957. végén a Légierő felderítésben érdekelt tanácsadói, akik a polgári RAND társaságnál dolgoztak Los Angeles külvárosában, nagyobb kamera használatát javasolták, nagyobbat, mint a nem sokkal később a Coronához választott, 3,05 méteres fókuszút. Azonban a Szputnyik fellövését követő évben a Légierő mesterséges holdakkal foglalkozó hivatala figyelmen kívül hagyta ezt a javaslatot, és a Corona, a maga 60,96 cm-es kamerájával az egyetlen rendelkezésre álló lehetőség volt a műholdas felderítés megkezdésére.

 

Javaslat pilótás Sentry repülésre

 

            1958. elején az ARPA vezetői együttműködést kezdeményeztek pilótás űreszköz megalkotására, a tervezet neve Ember-az-űrben (Man in Space - MIS) volt. A rövidítés utolsó betűjének jelentését átcserélték a „a lehető leghamarabb”-ról (Soonest) „világűrre” (Space). Amikor azonban 1958. nyarára egyértelművé vált, hogy egy új, polgári űrhajózási hivatalt szándékoznak létrehozni a NACA-ból (Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Hivatal) a Pentagon és a Fehér Ház vezetői megegyeztek abban, hogy ez az új polgári hivatal lesz felelős az emberes űrprogramért. 1958. augusztusában a NACA kiadott egy előzetes tervet az emberes űrszállító eszköz megvalósítására vonatkozóan, az az elképzelés kapta később a Mercury nevet. Októberben, az akkor megalakult NASA több tucat szerződést kötött különböző vállalatokkal a Mercury űrhajó megépítésére.

            1958. augusztusában a Légierő felkérte a Lockheed vállalatot a pilótás Sentry űrhajó terv számos részletének újbóli átgondolására. Az űrkapszula az eredeti tervek szerint 1382,4  kg-ot nyomott volna, repülése közben a 3567,6 kg-os Agena fokozathoz erősítve. Ez az elrendezés szerepelt a Lockheed áprilisi terveiben, mindezt megtetézve két szilárd, egyenként 7200 kg-os tolóerejű gyorsítórakétával, melyek négy másodperces működési idejük alatt 4,5 g gyorsulást fejtettek ki. A Lockheed tervezetében 203,2 cm hosszú és 152,4 cm széles űrkabin szerepelt, a visszatéréshez lekerekített kúp alakú formával. A tervek átgondolása során hővédő pajzsot terveztek, valamint különleges ötvözetek használatát. Ám az átdolgozott elképzelés sem tartalmazott menekülő rendszert, nem lett volna lehetőség az űrkapszula leválasztására az esetleges hordozórakéta-robbanás alkalmával.

3. ábra. Művészi ábrázolás a Sentry (későbbi nevén Samos) E-2, filmkiolvasó rendszerrel felszerelt, mesterséges hold működéséről.

 

            Habár a washingtoni döntéshozók már jóval korábban elhatározták, hogy a NASA fogja kifejleszteni az emberszállító űrhajót, a Lockheed mérnökei Kaliforniában a vállalat üzleti tevékenységének bővítését deklarálták. 1958. augusztusában kezdeményezték, hogy a Légierő fejlesszen ki saját adattovábbító- és időjárás-megfigyelő mesterséges holdakat, fejlesszék tovább az Agena rakétafokozatot, növeljék meg az orrkúp átmérőjét, s további fokozatot szerettek  volna építeni az Atlas-Agena hordozórakétához. Akkoriban azonban a Légierő ezen kezdeményezések egyikét sem támogatta, a Lockheed mégis szerette volna tevékenységét kiterjeszteni a felderítő mesterséges holdakon építésén túlra.

            Mindössze néhány hónappal később a Lockheed beszállt az emberes űrrepülés megvalósítását hivatott szerződés elnyerésébe. A Lockheed terve a Mercury űrhajó megvalósítására vonatkozóan igen közel esett a NASA elképzeléséhez, bár annál némileg rövidebb kúp alakú szerkezetet álmodtak meg, csúcsán hengeres résszel, az ejtőernyő tárolására. Terveikben nem szerepelt az Agena fokozat használata a földkörüli pálya elérésére, illetve az orbitális pályán keringéskor az energiaellátásra, sőt, mivel űrhajójuk közvetlen a „kövérebb” Atlas hordozórakéta csúcsán ült volna, nem a „soványabb” Agenán, a Mercury nagyobb átmérővel rendelkezhetett volna, 203 cm-rel, szemben a Sentry 152,4 cm-es emberszállító megfelelőjével. Az augusztusban született MIS kezdeményezésre hamarosan csak néhány széljegyzet utalt a Légierőnél, miközben az év decemberében részletesen kidolgozta a vállalat a Mercury űrhajóra vonatkozó tervezetét a NASA számára. A két változat, habár mindössze néhány hónap telt csak el kidolgozásuk között, és kétségkívül ugyanazok az emberek vettek részt a munkában, mégis meglehetősen távoli rokonságban állt csak egymással.

            1959. januárjában a NASA a McDonnell Repülőgépgyárat választotta a Mercury űrhajó gyártójának. A Lockheed egyik napról a másikra kimaradt az emberszállító űrhajó megépítéséért folytatott versenyből. A tény, miszerint nem állt rendelkezésükre hivatalos formában kidolgozott katonai emberes űrprogram, nem gátolta a Légierő tisztjeinek azt a törekvését, hogy teljesen lemondjanak saját emberszállító űrhajó megépítéséről, mint ahogy a Lockheed mérnökeit sem.

 

Jobb felbontásra van szükség

 

            Miközben ezek a változások zajlottak az emberes űrrepülés előkészítése kapcsán, természetesen új fejlesztésekre került sor a felderítő mesterséges-hold programok kapcsán is. 1958. szeptemberében a Légierő nyomozóirodája kiadta a GOR 80 (Általános Működési Elvárások)  átdolgozott változatát, egy olyan dokumentumot, mely hivatalos keretek között meghatározta a felderítő mesterséges holdakkal szemben támasztott igényeket. A GRO 80 első változata 1955-ben jelent meg, jóval azelőtt, hogy a WS-117L program hivatalosan egyáltalán létezett volna. Az átdolgozott GOR 80 változat a korábbiakhoz képest számos bővítést is tartalmazott, mindenekelőtt a „látható tartományban végzendő felderítést”. A megfogalmazás a következőképpen szólt: „Vizuális tartományban működő mesterséges holdak fejlesztése már eleve magában hordozza a lehetőséget a felbontóképesség folyamatos növelésére, abból a célból, hogy bármiféle katonai operatív tevékenységet a lehető legkorábban észleljünk.”

            Néhány működésbeli technikai paraméterről is olvashatunk, melyek nem mint elvárások, hanem sokkal inkább mint „ultimátumok” szerepeltek, leszögezve, hogy a lehető leghamarabb sort kell keríteni megvalósításukra. A GOR 80 tervezet szerzői pontosan körvonalazták a megfigyelendő földi célpontok méretét, rávilágítottak arra, hogy mindebből a mesterséges hold mit fog érzékelni. „A vizuális/fotografikus felderítés esetén a felbontás 1.5 métertől 6 méteresig kell terjedjen, amennyiben a célterület alacsony kontrasztú, a felderítés számára ugyanis a legfontosabb információk – irányító-berendezések, illetve konkrét céltárgyak  - csak ily módon ismerhetők biztosan fel. Alacsony kontrasztú objektumokat feltételezve a megkívánt felbontásnak el kell érnie a 30 cm-est, amennyiben technikai információkra is szükségünk van a lefényképezett objektumról.” A GOR 80 alkotói arról nem nyilatkoztak, hogy ezt a felbontás műholdas rendszerekkel kell elérni, pusztán azt szögezték le, hogy hírszerzési szempontokból milyen megfigyelési paraméterekre van szükség.

            Miközben az említett dokumentum hangsúlyozza, hogy jobb felbontás elérése igen hasznosnak bizonyulna a felderítéssel foglalkozók számára, megfeledkezik egy kulcsfontosságú körülményről. A GOR 80 szerzői figyelmen kívül hagyták annak az igénynek a megfogalmazását, hogy vajon az említett felbontással rendelkező mesterséges holdnak mekkora összterületet kell fényképeznie, s ebből a célterületből a műhold aztán mennyit képes ténylegesen lencsevégre kapni naponta, havonta, vagy akár évente. Viszont a tervezet hangsúlyozottan fontosnak tartja a felderítő a mesterséges holdak azon képességét, hogy a röppálya alatt közvetlen fekvő területen kívülről is tudjanak felvételeket készíteni, mint ahogy az a Sentry képolvasó kameráinál is később bevett gyakorlat volt.

            A GOR 80 nem deklarálta a Légierő egyértelmű álláspontját a felderítő mesterséges holdak nagyfelbontású berendezéseinek megvalósítása érdekében, a hangsúlyt sokkal inkább a különböző felbontású felvételek által nyerhető információk milyenségére helyezte. Ahhoz, hogy a felderítő mesterséges holdak igazán hasznos felderítési információkkal szolgálhassanak, viszonylag nagy, legalább1,5-6 méteres elméleti felbontással kell rendelkezniük. Abban az időben azonban a fejlesztés alatt álló kamerarendszerek egyike sem volt képes elérni ezt. A Corona felderítő mesterséges holddal szemben támasztott követelmény 7,5 méteres felbontás volt, a Sentry E-1 ennél sokkal kevesebbet tudott. Az E-2 és E-3 éppen elérte azt a határt, melyre a hírszerzésnek szüksége volt. Miközben kicsivel haladta csak meg felvételeinek felbontóképessége a Corona által készítettekét, a leképezett terület nagysága jóval alatta maradt amazokénak. Mindezekkel összhangban, a GOR 80 kimunkálói felhívták a Légierő vezetőinek figyelmét arra, hogyha a világűrből nagyobb felbontású felvételeket szeretnének hírszerzési célokból készíteni, akkor ehhez új mesterséges holdat kell tervezniük.

            Nagyjából ugyanabban az időben, amikor a GOR 80 tervezet átdolgozása elkészült, a Sentry program irányítását Los Angelesből végző, a Légierő Ballisztikus Rakéta Részlegének (BMD) néhány tagja kifejezte azon meggyőződését, hogy jó lenne nekik is kifejleszteni a Coronához hasonló paraméterekkel rendelkező visszatérő mesterséges holdat. A Coronával ellentétben, melynek visszatérő kapszulája könnyedén belefért egy olajos hordóba, az elképzelt visszatérő egység jóval nagyobb hordozóeszközt igényelt.

            Hogy pontosan miért is határoztak a BMD tagjai 1958. őszén a nagy visszatérő kapszulára vonatkozó elképzelés mellett, továbbra is ismeretlen, s megmarad a történet misztikus homályba vesző, szigorú titoktartásba burkolózó részének. A döntés, a nagyméretű visszatérő kapszula megépítésére, közvetlenül nem vezetett a GRO 80 tervezetben szereplő, nagyfelbontású képek készítésére alkalmas mesterséges hold megépítéséhez. Talán van valami összefüggés aközött, hogy ennek az új igénynek a megfogalmazása időben mindössze néhány héttel később követte csak a Lockheed emberszállító űrkapszula tervezetének nyilvánosságra hozatalát, és időben pontosan egybeesett a NASA Mercury űrkabinjának bemutatásával. Azonban a Légierő űrprogramjának vezetői, mindenekelőtt Bernard Schriever főhadnagy, egyértelműen azon voltak, hogy embereket tudjanak a világűrbe juttatni, így nehéz kikerülni a következtetést, miszerint mindent megtettek azért, hogy saját emberszállító űrkapacitást fejlesszenek ki.

            1958. szeptemberének végén a Légierő azon vezetői, akik Los Angelesben a BMD-nél kétségkívül igen fontos pozíciót töltöttek be, Washingtonban kiadtak egy direktívát, miszerint: „Jóval több anyagi támogatás szükséges ahhoz, hogy olyan visszatérő mesterséges holdat fejleszthessünk ki, mely segítségével a maximális precizitás, pontos információk és az összegyűjtött adatok megbízható továbbítása egyaránt lehetséges, s mindez úgy, hogy a gazdasági megtérülés is biztosítva legyen.” A felsorolt elvárások messze túlmutattak a korábban megfogalmazottaknál, azonban a Légierő számára lehetőséget kínált egy igen fejlett, új mesterséges hold-rendszer megépítésére vonatkozó terv elkészítésére, hozzávéve a már gyártás alatt lévőhöz.

            A Légierő veterán vezetőinek az új, visszatérő mesterséges hold tervezetének elkészítésére vonatkozó nyilatkozatának ellenére a Légierő egész egyszerűen nem volt képes elkezdeni a építési munkálatokat. Az ARPA továbbra is teljes irányítása alatt tartotta a katonai űrprogramot. A Légierő vezetői a Sentry programot a napi kiadásokból finanszírozták, miközben az ARPA különböző ultimátumokat jelentett be, illetve visszautasított mindenféle döntést a költségvetési források elosztásának módosításával kapcsolatban, ugyanis az ARPA hivatalnokai ellenőrizték ezen pénzek felhasználását – a katonai űrtevékenység költségvetési kiadásainak felosztásáról igazából nem azok a katonai szervezetek döntöttek, melyek tulajdonképpen irányították ezeket a programokat. 1958. őszén az ARPA képviselői Washingtonban sokkal kevésbé lelkesedtek a visszatérő kapszula alkalmazásáért a Sentry tervezet keretében, mint akár a Légierő Ballisztikus Rakéta Részlege, vagy a Légierő parancsnoksága.

            1958. decemberének közepére Roy Johnson, az ARPA igazgatója, bemutatott egy háromlépcsős tervezetet a Sentry tervezet kapcsán. Ez a munka felölelte a visszatérő filmkapszula, az elektronikus felderítés (ferret) és a filmkiolvasó rendszerek használatát. Határozottan kiállt a Légierő által kifejlesztendő visszatérő felderítő mesterséges hold megépítése mellett is. Azonban Johnson szemei előtt továbbra is a korszerűsített E-3 rendszer lebegett, mint az E-1 és az E-2 program folytatása, s nem egy igazi visszatérő mesterséges hold.

            Az új, visszatérő-kapszulával rendelkező mesterséges hold ötlete így kisebb dilemma elé állította a Légierő vezetőit, mivel másfafajta filmkiolvasási technikát, és korszerűbb technikát alkalmaztak volna kifejlesztése esetén, s tekintettel arra, hogy a filmkiolvasási technikának bizonyos korlátokkal kellett szembenéznie, ezért a Légierő vezetőinek igen óvatosan kellett tárgyalniuk a visszatérő kapszulával kapcsolatban, hiszen fennállt annak a veszélye, hogy az akkoriban éppen futó filmkiolvasási rendszer támogatását beszüntetik.

            1959. januárjára az ARPA és a Ballisztikus Rakéta Részleg (BMD) közösen adta ki a Sentry mesterséges holdra vonatkozó „továbbfejlesztett tervet”, hivatalos keretek közt is megfogalmazva a nagy visszatérő kapszulára vonatkozó paramétereket, ezek a következők: 152 cm-es átmérő, 540 kg-os tömeg, ebből 270 kg a hasznos teher. Az űreszköz megsemmisülő hővédő pajzzsal rendelkezett volna, visszatérő kapszuláját ugyanúgy tervezték repülőgéppel még a levegőben elkapni, mint a Corona visszatérő egységét. Meglepetésre, a BMD terve szinte semmi említést sem tesz az akkori aktuális felderítő mesterséges holdakra vonatkozó fejlesztési igényekről, valamiféle konkrét részletet az űreszköz módosítására vonatkozóan. Többféle szempont szerint is a Légierő ezt az új felderítő mesterséges holdat a megszokottal ellentétben, visszafelé tervezte – először a visszatérő kapszula részleteit dolgozták ki, miközben kihagytak mindenféle információt arra vonatkozóan, hogy milyen berendezések illenek bele, különösképpen pedig arra, hogy pontosan milyen feladatoknak is feleljen meg. Olybá tűnt mindez, mintha megterveztek volna egy terméket, mely illik a kész dobozhoz, mintsem a kész terméket, s majd becsomagoljuk valahogy.

            Abban a néhány hétben a BMD vezetői úgy döntöttek, hogy a visszatérő kapszulának kétféle különböző küldetésnek kell megfelelnie: térképezési és nagyfelbontású felderítési feladatnak. A célkitűzésük, ezen utóbbi kapcsán, 1,5 méteres felbontás elérése volt, sokkal jobb, mint az akkoriban fejlesztés alatt álló bármelyik mesterséges holdé, paramétereiben viszont megegyezett a GOR 80 által lefektetett elképzelésekkel.

            A Légierő megközelítése az új, visszatérő-kapszulával rendelkező mesterséges holdról gyökeresen eltért a CIA Coronára vonatkozó elképzelésétől. 1958. márciusában Richard Bissel, tanácsadói heves sürgetésére, elvetette a Corona által használt spin-stabilizálási megoldást, valamint kamerát is visszahozó, három-tengelyre stabilizált berendezést. Ehelyett, csak a filmet hozta volna vissza egy kicsiny, befogható kapszulában. Bissel mindezt abból a megfontolásból tette, hogy sokkal nagyobb és jobb kamerát lehessen a műholdra szerelni, olyant, melyet az Itek cég is gyártott. Azt mondta az embereinek, hogy a felderítési igényeknek megfelelően tervezzék meg a műholdat, s minden egyéb körülményt hagyjanakk figyelmen kívül. Bissel meggyőződése volt, hogy a kamera a legfontosabb berendezés egy felderítő mesterséges hold fedélzetén, minden más könnyen pótolható. Azonban a Ballisztikus Rakéta Részleg megközelítése a feladat kapcsán ennek pontosan az ellenkezője volt, messze elhanyagolták a kamera megtervezésének jelentőségét a visszatérő kapszuláé mögött.

4.ábra. A Lockheed elképzelése a Sentry E-5 nagyfelbontású kamerára (HR) vonatkozóan. Ezt az összeállítást nem fogadták el.

 

            A Légierő úgy fejlesztette ki a maga visszatérő mesterséges holdját, hogy még csak nem is gondoskodott kamera elhelyezéséről benne. Versenytársak hiányában a Légierő Los Angeles-i székhelyű Sentry-program hivatala megnyerte a visszatérő mesterséges hold fejlesztésére kiírt pályázatot a Lockheed számára. A Lockheednek kellett a teljes rendszert kifejleszteni, ami azt jelentette, hogy a Légierő korábbi gyakorlatát félretéve, miszerint a hordozórakéta kiszolgálójával, az űrszonda gyártójával, a kamera készítőjével stb. külön-külön szerződéseket kötöttek, a jelen esetre kötött szerződés szerint a Lockheed volt felelős valamennyi részterületért. Bernard Schriever főhadnagy, a Ballisztikus Rakéta Részleg egykori vezetője, aki most az Repülés-Kutatási és Fejlesztési Parancsnokságot irányítja, a Légierőnél történő csúcstechnikai fejlesztések egyszemélyes felelőse, elfogadta ezt a szerződéskötési kitételt, s azóta is ez a bevett gyakorlat a Légierő űr- és hordozóeszközökre vonatkozó megrendelései során. A Lockheed vezetőinek már csak ki kellett választaniuk azt a vállalatot, mely képes megépíteni a kamerát, beépíteni a túlnyomásos kabinba, s mindezt lehetőleg 1959. elején.

            Akkoriban durván fél tucat cég létezett az Egyesült Államokban, mely képes volt világűri körülmények között dolgozó kamerákat gyártani, azonban konkrét tapasztalata az extrém feltételek közötti üzemeltetésről mindössze hármuknak volt. Ezek a következők: az Eastman Kodak, a Fairchild Camera and Instrument Company és az Itek Corporation. A Lockheed az Iteket választotta, s ez a cég felügyelte azután a Corona felderítő mesterséges hold kamerájának fejlesztését is. 1959. márciusában az Itek beleegyezett az új, visszatérő felderítő mesterséges hold kamerájának kifejlesztésébe. Számára a megbízás elnyerése nagy győzelem volt, hiszen a viszonylag kis vállalat pozíciója jelentős mértékben javult, mint felderítő mesterséges holdak részére kamerát gyártó cégé, s mint ilyen, számottevően kiterjesztette megrendelői körét a CIA-tól a Légierőig.

            A kamera hamarosan az Sentry E-5 elnevezést kapta. Azonban a tényleges gyártási munkák nem kezdődhettek meg április 3-ig, amikor a Ballisztikus Rakéta Részleg átnyújtotta az ARPA-nak a Sentry program hivatalos és teljes programtervezetét.

 

Változatok a visszatérő egység felépítésére

 

            1959. áprilisában a Lockheed körvonalazta a Légierő számára a Sentry visszatérő kapszula repülési karakterisztikáit, beleértve a nagyfelbontású és a térképező kamerát felépítését is. A kapszula, a tervek szerint, 1,5 méteres átmérővel rendelkezett volna, 225 kg hasznos terhet tudott szállítani a nagyfelbontású kamera számára, a visszatérés pontosságára pedig 55 km-t határoztak meg. A kapszulát a levegőben kellett elfogni, azonban nyitva hagyták a kereső-szolgálat hajóival való befogás lehetőséget is, mint tartalék megoldást. Az 55 km-es visszatérési pontosság az egyik legfontosabb alapkövetelmény volt. Összehasonlításképpen, a Corona  kapszulájának visszatérési pontosságát 112 km széles és 370 km hosszú tartományban adták meg.

            Biztosítván, hogy mind a nagyfelbontású, mind a térképező kamera ugyanarra a mesterséges hold alapra legyen építhető, a Lockheed mérnökei úgy döntöttek, hogy a térképező változat tömege 1975,5 kg, míg a nagy felbontású kamerával felszerelté 2083 kg lesz, mely eltérés elsősorban a szállított film tömegének különbsége miatt adódik. A tényleges hasznos teher 495 kg volt a térképező változatnál és 814 kg a nagyfelbontású kamerával rendelkezőnél. A Lockheed meghatározta, hogy a kamera objektívjének 55,5x55,5 km-t kell lefednie, a meghatározott célpontról 1,5 m-es felbontású képeket kell szolgáltatnia, felderítő tevékenység esetén, míg 112x112 km-t 3 méteres felbontással, térképészeti feladatok ellátásakor. A kameráknak sztereo képek rögzítésére is képesnek kellett lennie, valamint arra is, hogy a céltárgy pozícióját a földfelszínen 1.8 km-es pontossággal meg lehessen határozni. Az első repülést mindössze húsz hónappal később, 1961. januárjára tervezték.

Mielőtt az Itek bármiféle munkát is elkezdett volna a nagyfelbontású kamera megtervezése kapcsán, a Lockheed mérnökei bemutatták a kapszulára vonatkozó elképzeléseiket. Három különböző megközelítést dolgoztak ki. Az első változat csonkakúp-alakú visszatérő kapszuláról szólt, olyan formájúról, mint amilyent az Apollo űrkabinoknál megismerhettünk, viszont a fékezőrakéta-rendszere meglehetősen szokatlan képet festett. A fékezőrakéta és a  hozzáépített stabilizáló rakéták, melyeknek feladata a kapszula nagy sebességre történő felpörgetése volt, még mielőtt a fékezőrakéta bekapcsolódik, a kapszula orr-részére volt erősítve, egy teleszkópos szerkezet csúcsára. Miután a visszatérő-eszköz kilökődött az Agena rakétafokozatból, az említett rácsos szerkezet kinyílt, s az űreszköz gyorsan pörögni kezdett. Amikor a fékezőrakéta begyújtott, a kiáramló gázokat a kapszula oldala mentén terelték el. Amint a tartálya a rácsos szerkezettel együtt leválasztották, s a kapszula elindult a felszín felé vezető útjára. Az ereszkedő szakasz végén ejtőernyőt nyitott, hogy a levegőben lehessen befogni. Ez a kapszula szállíthatott térképező és az űreszköz oldalán kitekintő nagyfelbontású kamerát egyaránt, bár úgy tervezték, hogy a későbbiekben kidolgozzák ennek mozgatható változatát is. A Lockheed első tervei szerint a filmkazetta és a filmtovábbító szerkezet egyaránt a kapszulában kapott volna helyet, közvetlenül a kamera mellett, szemben a visszatérés során elpárolgó hővédő pajzzsal.

A második elképzelés jelentősen nagyobb méretű visszatérő kapszuláról szólt, amellett az alakja is eltért az előbb vázoltétól: a csonka kúp alakú orr-rész egy hosszabb hengeres egységen kapott volna helyet. A fékezőrakéta megoldása az első változattal megegyezően, teleszkópikusan kinyúló rácsszerkezeten kapott volna helyet. A hengeres rész tartalmazta volna a kamerát, mely az űreszköz oldalán „látott volna ki”, a filmkazetta és a filmtovábbító-szerkezet a kamera ellenkező oldalán helyezkedett el. Ez a kapszula messze nagyobb volt a térképező kamera számára szükségeltetettnél, viszont elegendő helyet biztosított egy jelentősen méretesebb nagyfelbontású kamerának. Alakja nagyjából hasonlított az 1958. áprilisi pilótás Sentry tervezetben szereplő űreszközéhez, azonban ennek átmérője nagyobb volt. Mind az első, mind a második változat szerint a visszatérő egység belsejében maga a kamera is helyet kapott.

A Lockheed harmadik változata még az előzőeknél is különlegesebb volt. A ferdén csapott csonka kúp alakú visszatérő egység hátul helyezkedett volna el. Az egész berendezés külön orrkúpot kapott, a fékezőrakéta-rendszer pedig, a már ismert teleszkópikus megoldással, az orrkúp alatt lett volna. Az előző két elképeléssel ellentétben a felderítést végző kamera az űreszközön kívül végezte volna tevékenységét, a visszatérő kapszula és az Agena fokozat között, a mesterséges hold hossztengelye mentén dolgozva. A Coronánál alkalmazott megoldással egyezően, a kamera a küldetés végén megsemmisült volna az űreszköz szükségtelenné vált berendezéseivel együtt, a légkörrel való rendkívül erős ütközés során. A terv részletes kidolgozása ellenére semmi sem szólt ezen változat mellett, hacsak az nem, hogy  egyértelműen kiérződik belőle, jóval kisebb visszatérő egység is megfelel az igényeknek, ennek köszönhetően nagyobb méretű kamera használható, viszont a kamerát minden egyes repülés során pótolni kell, ami plusz kiadásként jelentkezik. Mindhárom változatban aktív, háromtengelyű stabilizálás szerepelt, a Coronához kifejlesztett berendezéssel azonos.

A fejlesztésnek ezen a pontján a Lockheed további kívánalmat fogalmazott meg a tervezők számára: legyen a kapszula túlnyomásos. „Egyszerűen csak leszögezték: legyen a kabin nyomás alá helyezhető” – kommentálja az esetet Jack Herther kamera-tervező. Ennek az igénynek semmi köze sem volt a felderítő tevékenységhez, s az, hogy vajon a Lockheed miért csatolta a saját tervéhez a Légierő elképzelését, továbbra sem világos. A nyomás alá helyezhető visszatérő egység csak tovább bonyolította a tervezést. A nyomásálló burkolat és a nyomás biztosítására szolgáló rendszer csak további tömeget jelentett a hasznos teher rovására.

A túlnyomás biztosítása teljesen felesleges volt a filmet visszahozó berendezés számára – ezért a Corona is e nélkül végezte feladatát. A túlnyomás biztosítása azonban lehetővé tette mind a Légierő, mind a Lockheed részére, hogy a pilótás űrrepüléshez szükséges technikai kulcselemeket kifejlesszék. Habár a Légierő kimaradt az emberes űrrepülés megvalósításáért folytatott erőfeszítésekből, egy ember szállítására is képes túlnyomásos kabin megépítése mindössze csak egy fél lépéses lemaradást hozott volna a Légierőnek a NASA-val szemben, nem pedig a versenyből való kiesést. Mindenféleképpen szerettek volna emberes repüléseket megvalósítani a katonai felderítő mesterséges holdak repülésének „árnyékában”.

 

A program törlése

 

1959. áprilisában, miután áttekintették a Ballisztikus Rakéta Részleg terveit, az ARPA vezetősége speciális elgondolásokkal egészítette ki a Sentry E-5 kamera és a visszatérő egység kifejlesztésének alap-elképzelését. Mindezeken túl, az ARPA fenn akarta magának tartani a jogot a térképező- és hírszerző mesterséges hold megépítésére, ami mellesleg a Légierő célja is volt. Amiről viszont sem a Légierő sem a Lockheed vezetői nem tudtak, az az éppen ebben az időszakban aktuálissá vált CIA törekvés volt, miszerint a Vedas néven ismert katonai térképező műhold programot szerették volna a Corona menedzsmentjének irányítása alá vonni, Argon megjelölés alatt. Az ARPA elutasító válasza a Légierő térképező kamera-rendszerére kétségtelenül a CIA-val a Vedas programról folytatott tárgyalások „eredménye” volt.

1959. május 25-én az ARPA hivatalosan is törölte a Légierő térképező kamera programját. Nagyjából egy hónappal később, június 23-án, az ARPA törölte a Sentry E-5 visszatérő mesterséges hold programot is, arra hivatkozván, hogy csak komplett programokat támogatnak. Az ARPA mindezeken túl csökkentette tervezési munkák költségvetését is, 25 millió dollárral az 1960-as évre.

5. ábra. A három 1959-es Sentry nagyfelbontású felderítő mesterséges hold-tervezet közül kettő. Ezekben a változatokban a kamera a visszatérő egységen kívül kapott helyet, ami lehetővé tette kisebb visszatérő kapszula használatát, egyben jóval több szabadságot adott a nagyfelbontású kamera tervezői számára. Nem fogadták el ezt szerkezeti megoldást.

 

Hogy pontosan mi vezette az ARPA hivatalnokait a Sentry E-5 program „megfojtásához”, a mai napig nem tudjuk. A mesterséges holdak fejlesztése történetének hivatalos verziója szerint az ARPA költségvetési megfontolásokból törölte mindkét tervezetet, azért, hogy más űrprogramokat támogathasson. A forrásokból az is kiderül, hogy a ARPA hivatalnokai nem igazán voltak megelégedve a Lockheed befogási koncepciójával. Mindezek miatt a nagyfelbontású kamera kifejlesztése halasztást szenvedett, az E-1 és E-2 rendszer továbbfejlesztési lehetőségeként szerepelt csak a későbbiekben. Az adatkiolvasásra vonatkozó elképzelések is különböztek, s szerettek volna a szerződéskötések kapcsán versenyhelyzetet teremteni. Johnson, az ARPA igazgatója, csökkentette az E-1 és E-2 programok költségvetési keretét, a továbbfejlesztést az E-3-ban látta, nem pedig a nagyfelbontású, visszatérő kamerában – a költségvetési megszorítások eredményeképpen. A  Sentrynek vége volt, az ARPA hivatalnokai sokkal nagyobb érdeklődést tanúsítottak az E-3, mint a visszatérő kapszula iránt, így egyszerűen törölték a megvalósítására irányuló törekvések támogatását.

 A Légierő vezetői meglehetősen zokon vették az E-5 program megszüntetésére vonatkozó döntést. Osmond Ritland, a Ballisztikus Rakéta Részleg (BMD) főparancsnoka panaszt tett a Légierő személyzeti főnökénél, Thomas D. White parancsnoknál. Bernard Schriever, a Ballisztikus Rakéta Részleg anyaintézményének vezetője, a Repülés-Kutatási és Fejlesztési részleg parancsnoka, a BMD hajdani vezetője szintén panasszal fordult White-hoz. Levelében a következőket fogalmazza meg: „az ARPA befolyását a visszatérő eszközökre vonatkozó fejlesztések terén csökkenteni kellene… fontos, hogy a Légierő minden erejével támogassa e rendkívül sürgős fejlesztéseket.” Más szavakkal, miután az ARPA visszautasította a Sentry E-5 program támogatását, a Légierőnek mindent meg kell tennie azért, hogy forrásokat szerezzen a saját költségvetéséből a visszatérő kapszula kifejlesztésére, oly módon, hogy más, nem űrprogramokból csoportosít át pénzt. S ami még fontosabb, mivel az ARPA volt a katonai űrprogramok költségvetésének hivatalos felügyelője, Schriever rendkívül fontosnak tartotta a hivatali átszervezést, beleértve az ARPA eltávolítását a katonai űrprogramok felügyeletéből.

White parancsnokra hivatkozva, a személyzeti osztály parancsnoka, Curtis LeMay a következőket válaszolta Shrievernek: „Tökéletesen egyetértek az Ön álláspontjával, és hivatalos csatornákon már intézkedéseket tettem, hogy az ARPA vizsgálja felül a Légierőt érintő költségvetési támogatások odaítélését.”

LeMay elvitte a jelentést a Légierő civil vezetőségének egyik tagjához, ahhoz, aki a legtöbbet tudott az űrkiadásokról. A Légierő Kutatás- és Fejlesztés Részlegének altitkára, Dr. Joseph Charyk azután rögtön felvette a kapcsolatot a Légierő civil vezetőségével. Charyk, aki PhD repülőmérnöki képesítést szerzett a CalTech-en, korábban mint a Légierő vezető tudósa White és LeMay főtanácsadójaként is szolgált, és nem sokkal azelőtt vette át az említet állást. Charyk több éves tapasztalattal rendelkezett rakétákkal és rakéták irányításával kapcsolatban, vezetője volt a Légierő civil csoportjának, akik a Corona felderítő mesterséges hold irányítóival tartották a kapcsolatot, közeli munkatevékenység kapcsolta Richard Bissel CIA tiszthez a program felügyelete ürügyén. Habár az említett életrajzi adatok már eleve lenyűgözők, Charyk többször bizonyította rátermettségét, mint képzett vezető, és mint harcos bürokrata.

Amint Schriever levele is jelzi, az ARPA meglehetősen népszerűtlenné vált 16 hónapos működése során, amióta 1958. elejétől létrehozták a katonai űrprogramok menedzselése céljából. Az ARPA döntései igen gyakran tűntek elhamarkodottnak és a Légierő, a Haditengerészet, valamint a Szárazföldi Erők igényeivel ellentétesnek. Roy Johnson igazgatónak pedig megvolt az a különösen rossz szokása, hogy sűrűn változtatgatta az álláspontját az illetékessége alát tartozó programok költségvetési támogatásának odaítélésében. Mindeközben a Védelmi Minisztériumban is egyre kritikusabb vélemények hangzottak el az ARPA-val kapcsolatban.

1959-ben törvényt hoztak a Védelmi Minisztérium átszervezéséről. Ennek keretében létrehozták a Védelmi Kutató- és Tervező Igazgatóságot (DD&E), mely hasonlóan az ARPA-hoz, úgyszintén a Védelmi Minisztérium független osztálya volt. Míg azonban az ARPA-t mindössze egy Eisenhower által kiadott elnöki rendelet keltette életre, addig a DD&E létrehozásáról törvény gondoskodott, aminek következtében nagyobb önállósággal és halatommal volt felruházva. A DD&E-t azért hozták létre, hogy áttekintéssel bírjon valamennyi korszerű technikai fejlesztésre és kutatásra, mindenekelőtt a hadseregre, ahol az ARPA volt a felelős az űrprogramok felügyeletével. Augusztus végén Charyk eljuttatta panaszlevelét a visszatérő kapszulával kapcsolatos negatív döntésről a DD&E vezetőjéhez, Dr. Herbert F. Yorkhoz. Rámutatott arra, hogy a visszatérő kapszuláról szóló tervezet az egyetlen módja annak, hogy meg tudjanak felelni a nagyfelbontású kamera használatára vonatkozó elvárásoknak, mely cél egybecseng a Légierő 1958-ban kiadott, a hírszerzési stratégiákra vonatkozó GOR 80 tervezettel, s mindössze további 17 millió dollárt igényel 1960-ban, akkora összeget, mely – szerinte – vitathatatlanul nem túl sok.

Szemlátomást Charyk kifogásai Yorknál meghallgatásra találtak, ugyanis 1959. szeptember 4-én az ARPA szerződést kínált az Iteknek az E-5 kamera megépítésére, azonban nem adott hasonló kezdeményezést a Lockheed felé a visszatérő kapszula megépítésére. A Légierő további panaszleveleinek folyományaként az ARPA megadta a hozzájárulását az űreszköz alrendszereinek kifejlesztéséhez, beleértve a visszatérő kapszulát is.

Mindeközben, augusztusban, a Sentry programot átkeresztelték, megkapta a Samos nevet, láthatólag megtévesztési célból, hogy a katonai felderítő műholdas program ne tűnjön annak, ami valójában. Az 1959. márciusa és szeptemberi késlekedések miatt a Samos E-5 program megvalósítása csak igen lassan haladt. Schriever parancsnok, meglehetősen keserűen, mindezért az ARPA-t okolta.

A Pentagon hivatalnokai azonban meglehetősen kétkedve fogadták az E-5 tervezetet, s nem voltak teljes mértékben meggyőződve annak előnyeiről. Az ARPA vezetői egyértelműen a Légierő által favorizált visszatérő kapszula koncepció ellen voltak, talán azért, mert az elképzelésekben szereplő űreszköz sokkal nagyobb lett volna, mint a már létező, de még ki nem próbált Corona, s a jóval nagyobb méretű űreszköz nyilvánvalóan sokkal bonyolultabb is lett volna.

1959. novemberében, válaszként a különböző katonai szervezetektől folyamatosan érkező kifogásokra, a Védelmi Titkárság hivatalosan is eltávolította az ARPA-t a katonai űrprogramok felügyeletének jogköréből, s átalakította egy kis, technológiai fejlesztésekkel foglalkozó hivatallá, mely napjainkban is pontosan ugyanezt a feladatot látja el. A Légierő számára meglehetősen kevés idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy átrendezze sorait. Az újonnan megalakított Védelmi Kutató- és Tervező Igazgatóság számos, igen magasan képzett tudóst és mérnököt alkalmazott, nagy hirtelenjében kellett az ARPA felelősségét és tevékenységi körét átvennie, döntenie kellett a különböző korszerű űrprogramok megvalósításáról. S ami még rosszabb az a tény, hogy Herbert York, a DD&E részéről jobb bürökrata volt, mint az ARPA-nal Roy Johnson.

Amint York kezdte kivillantani a maga bürökratikus oroszlánkörmeit, a Samos E-5 program megvalósítása is felgyorsult, de közel sem abban az irányban, hogy az a Légierő vezetőit örömmel töltötte volna el. Miközben az E-5 űreszközt  elsősorban az E-1 és E-2 felváltására tervezték, addig York újra elővette a számára elsődleges kérdést, amely a nyert adatok feldolgozási módjára vonatkozott – visszatérő kapszula, vagy filmkiolvasás -, vajon melyik lesz a megbízhatóbb változat. Más szavakkal az E-5 tervezetet az a veszély fenyegette, hogy átalakítják adatkiolvasó-típusú mesterséges holddá, mely megoldást a Légierőnél is meglehetősen sokan támogatták. Az év novemberében York utasította a Légierőt, hogy adjon elsődlegességet az E-5 programnak, az E-1 és E-2 tervezetit pedig sorolják át másodlagos státuszba.

A Ballisztikus Rakéta Részleg is ellenvetéseit fejezte ki a visszatérő kapszula kontra filmkiolvasás ügyben, kihangsúlyozva meggyőződését, miszerint egy lehető legrövidebb időn belül megvalósítható működőképes műholdas felderítő rendszer – filmkiolvasási technikát alkalmazva, az E-1 és E-2 tervezetre alapozva - 14-20 hónapon belül kivitelezhető, legkésőbb 1963. első felére. A BMD több pénzt kért az E-5 tervezet életben tartására olyan feltételek mellett, hogy az E-1 vagy az E-2 bármiben is hiányt szenvedne. 1960. januárjában a BMD kiadott egy új, tessék-lássék módon elkészített tervezetet, olyant, amely találkozott a DD&E által kiadott direktívákkal. Valójában a BMD megtartotta az eredeti E-1 és E-2 tervet, s csak egyszerűen kibővítette hét E-5 küldetéssel. A harc a filmkiolvasási technika és a visszatérő kapszula hívei között egyre elmérgesedett, s nyílt konfliktussá vált. Mindeközben az Itek optikusainak és mérnökeinek is megvolt a maga problémája az E-5 kamera kifejlesztésével. Az emberes katonai űrprogram látszólag megbukott.

 

Fordítás: Aranyi László

Forrás: Spaceflight, 2002. október.

Dwayne A. Day: A Sheep in Wolf’s Clothing

 

 

Vissza a nyitólapra