Majmok és csimpánzok az űrben

Valószínűleg nem sokan tudják, hogy az Egyesült Államokban két csimpánz segített kikövezni az utat az emberes űrrepülések számára, az 1960-as években, kísérleti repüléseik során. Bizonnyal még kevesebben vannak azok, akik ismerik az 1940-es és 1950-es évek amerikai űrhistóriájában szerepet kapott űrmajmok történetét.

 

Bevezetés

Az űrprogram – ezt bizonyára a legtöbben elismerik – a XX. század egyik legfontosabb és legemlékezetesebb eredménye volt. Sokan úgy gondolják, amikor a történetírók később visszatekintenek majd erre a korra, úgy fogják megítélni, ez volt az az időszak, amikor az ember először érte le a csillagokat, és terjesztette ki világa határait a Föld bolygón túlra. Nagyon sokan ismerik Alan Shepard, John Glenn és Gus Grissom nevét, ám csak néhányan lehetnek azok, akik részleteket is tudnak azokról a korai próbálkozásokról, melyeket a történelmi küldetéseket megelőzően tettek, hogy azok többé ne csak álmok legyenek csupán.

Mielőtt az ember valaha is az űr óceánján járt volna, csimpánzok előzték meg. És még mielőtt csimpánzok repültek volna, az ő útjaikat majmok, egerek, gyümölcslegyek és különböző egyéb élőlények előzték meg. Ám az már egy egészen másik történet. Ezeket a korai úttörőket nem lehet olyan elismeréssel adózva megőrizni az emlékezetben, mint embertársaikét, ám ők kövezték ki az utat a csillagokhoz és tették az emberes űrrepüléseket elérhetőkké. Az alábbiakban megemlékezünk ezekről az amerikai hősökről. Megnézzük, az ember legközelebbi rokonai miként járultak hozzá a világűr tanulmányozásához, megismerjük történetüket, sorsukat, s bizony kiderül, az korántsem volt könnyű és felhőtlenül boldog hollywoodi történet.

1.    ábra. Enos a szállítókocsijában

 

Bemutatjuk az űrcsimpánzokat és hihetetlen utazásaikat. Igaz, annak idején a televízióban is láthattuk őket, hatalmas képernyőkön, ám a képernyők nem tudták átvinni e fantasztikus események valóságát, hiszen nem csak arról volt szó, hogy egy pár csimpánzt felküldünk egy rakétán. Nem. Ez a történet egyaránt szólt Afrikáról, Új Mexikóról, a hidegháborúról, Kennedy elnökről, a Mercury asztronautákról, az űrprogramról és sokkal több mindenről. Ez az a korszak, melyet Kennedy elnök a „…legkockázatosabb, legveszélyesebb és a leghatalmasabb kalandnak” – nevezett – „amelynek ember valaha szemtanúja volt”. Először tehát a csimpánzok repültek, és ez az ő történetük. Bemutatjuk az ő „Kis Lépésüket”. Az űrcsimpánzok történetét.

 

 

Kezdetek

A korai űrprogramra vonatkozó részletek közül, meglehetősen sok, kissé zavaros. Ennek számos oka van: az emberek nem voltak tisztában az általuk végzett munka jelentőségével; eltulajdonítottak anyagokat mint emléktárgyakat, akár eladásra, vagy önmaguk számára; megsemmisítettek bizonyos anyagokat, mert úgy hitték, értéktelenek; esetleg bizonyos dolgokat nem megfelelően rögzítettek. Szükségtelen mondani, ezek miatt a történet korai szakaszáról meglehetősen nehéz beszélni. Az ötvenes évek közepére a helyzet kissé javult és az elérhető részletek száma és minősége ugyancsak ezt tükrözi.

A történet elbeszéléséhez először is el kell látogatnunk Új Mexikóba, az Alamogordo melletti sivatagba. Alamogordo környékén találhatjuk az Egyesült Államok Űrprogramjának két legfontosabb helyszínét: a White Sand Rakétakísérleti Terepet és a Holloman Légierő Bázist. A kezdeti teszteket itt hajtották végre. A legkorábbi főemlős-repülések alanyai „Albert-sorozat” néven ismertek, az „Albertek” majmok voltak, s valamennyiüknek szerencsétlen sors jutott. V-2-es rakétákon repültek, az egyik alkalommal a négy küldetés közül az ejtőernyő nem nyílt ki, egy másik során a hőterhelést nem tudta elviselni a kísérleti alany, miután elvesztetté valahol a sivatagban, stb. Ebben az időszakban, összegezvén a kísérleteket és a biológiai rakomány mentésének körülményeit, az egyik technikus a White Sands Rakétakísérleti Terepről, a következő szavakat véste az egyik V-2-es stabilizátorára: „Szegény Yorich, jól ismertem őt”. Az eredményeket, amikor megítéljük, úgy tűnik, valakinek igencsak pontos megérzése volt az eljövendő dolgokat illetően.

 

2.    ábra. Enos oxigénmaszkban

 

White Sands feladata a rakéták felbocsátása volt, a Holloman Légierő Bázis pedig csimpánzokat használt g-terhelések vizsgálatára. Az első kérdés, melyet szükséges feltenni, honnan származtak a csimpánzok? Nos, az Egyesült Államos expedíciót indított Kamerunba, Afrikába, bébicsimpánzok befogására, kiképzés céljából. Néhány beszámoló arról tudósít, hogy az expedíció kifejezetten kegyetlen volt és az anyákat megölték, hogy megszerezzék gyermekeiket. Mindezt nehéz alátámasztani, hiszen a történetek csak szóban maradtak fent. A kísérletekre két módszert használtak, a Daisy-szánt és a rakétaszánt. A rakétaszán sokkal gyorsabb volt, és jóval veszélyesebb is. A csimpánzt beültették egy székbe vagy egy kapszulába, kilőtték, majd két másodpercen belül megállították őket, víz-fékrendszert használva. Azt kell mondanunk, hogy korántsem mindegyik csimpánz került ki élve a szánból. Ugyancsak a Holloman Bázison történt, hogy a csimpánzokat elkezdték kiképezni rakétás repülésre. Ham és Enos szintén itt kapott kiképzést, később őket a Kennedy Űrközpontből, Cape Canaveralból, Floridából lőtték fel.

1952. május 21-e előtt White Sandsről nem sikerült hibátlanul felbocsátani és megtalálni élő biológiai rakományt. Az említett napon azonban két rhesus majmot és két egeret küldtek fel a felső atmoszférába és szolgáltattak a Légierő számára bizonyítékkal, hogy főemlősök és egyéb állatok képesek túlélni egy ilyesfajta utazást.

 

A Mercury Project

1958. október 1-je volt, megalakult a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA). November 26-án bejelentették a Mercury Projectet. A Mercury Project az ember világűrbe juttatását tűzte ki célul. Habár Eisenhower elnök volt az, aki aláírta a NASA-t létrehozó jogszabályt, az utódja látott hozzá ténylegesen a felvirágoztatásának. Kennedy elnök számos alkalommal hangsúlyozta, hogy az űrprogram, az ő hivatali ideje alatt éri el a legjelentősebb eredményeit.

Fontos tudni, nem minden ilyen jellegű küldetés zajlott le a Mercury Project keretében (lásd a táblázatokat). Mielőtt a Mercury-7 asztronautáját kijelölték volna, a NASA kísérleti állatokat használt a Mercury űrhajón. Az első felbocsátás a Mercury Project keretében 1959. December 4-én történt. A Sam nevű rhesus majmot Little Joe II-es rakétával indították. A küldetése sikeres volt, miként a felkutatása is.

 

3.    ábra. Enos startja a Mercury-Redstone rakétával

 

Sam lett volna eredetileg az egyetlen főemlős a Mercury Project keretében, akit 1961. előtt felbocsátanak. Azonban a háttérben zajló események részletesen nem ismertek. A Kamerunból hozott csimpánzokat a Holloman Légierő Bázisra szállították kiképzési célokkal. A helyszín Új Mexikó, ott kellett felkészülniük az űrutazásra. Azt mondják, a csimpánzokat olyan kiképzésnek vetették alá, amit emberi társaik nem lettek volna képesek túlélni. Az „Igaziak” című könyvében Tom Wolfe beszélt azokról a borzalmakról, melyeknek a csimpánzok voltak az alanyaik. Órákat töltöttek székekben, miközben karok püfölték őket. Az egyik cikk arról számol be, hogy a csimpánzokat azért volt felettébb bonyolult bevonni e kísérletekbe, mert rendkívül hasonlítottak az emberekhez.

Ezen a ponton merülnek fel etikai kérdések, az ellentmondások pedig nyilvánvalóak. Csimpánzokat választottak, az ember legközelebbi élő rokonait, tesztprogramok végrehajtására, csak azért, mert annyira hasonlatosak hozzánk. Ezzel a hasonlatossággal igyekeznek igazolni kísérleti felhasználásukat. Úgy képezték ki őket, mint az embereket, úgy öltöztették őket, mint az embereket, és alapjaiban tették őket emberivé, a lehető legteljesebb mértékben. Eközben pedig azt mondogatták, hogy mivel nem emberek, azt lehet velük tenni, amit csak akarnak. Kissé ellentmondásosnak tűnik ez az álláspont. Mondhatjuk, különböznek tőlünk, hiszen a DNS-szerkezetük csupán 98.6%-ban egyezik a mienkével. Ám, azt is mondhatjuk, hogy csupán 1.4%-ban tér el.

A múlt megváltoztathatatlan, el kell azonban ismernünk e csimpánzok és majmok hozzájárulását a történelemhez. Továbbá, fel kell tennünk a kérdést, vajon a történelem ismétli-e önmagát – az eddigiekből úgy tűnik, igen.

A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy kőkemény felkészítésen estek át. Kiképzésük végeztével a következő lépésre, Cape Canaveralben, Floridában került sor. A helyszínt berendezték az Egyesült Államok űrprogramja számára, az elkövetkezendő nagy lépésre a Mercury Project céljainak megvalósítása érdekében.

 

Kis lépés

A díszleteket tehát mostanra úgy rendezték el, hogy az űrprogram előre léphessen a legfőbb céljával, embert juttatni a világűrbe. Mielőtt az ember repülését megengedték volna, a NASA elhatározta, hogy egy csimpánzt küld a világűr óceánjára. Ham – a név eredete: Holloman AeroMedical -, 17 kilós, 3 éves kameruni csimpánz volt, akit a Mercury-Redstone szuborbitális repülésekhez választottak ki. Hamről azt mondták, hogy kedves, szeretetreméltó és igen jó természetű csimpánz. A pozitív személyisége volt az egyik legfontosabb ok, ami miatt őt választották a repülésre. Érdemes megjegyezni, a legtöbb képen a karjai nincsenek lekötve.

A kiképzését követően, ideje volt megtudni, vajon mire képes stresszes környezetben és nyomás alatt, azaz űrutazási feltételek között. Miben különbözött Ham küldetése ennél a pontnál az összes többi főemlősétől? Abba, hogy ő több volt, mint egy utas. Hamnek végrehajtandó feladatai voltak, a helyes válaszért banánfalatot kapott, a helytelenért pedig elektromos ütést.

 

4.    ábra. Hamet kísérlet elvégzésére készítik elő

 

1961. január 31-én, Ham elstartolt. A rakéta hajtóanyaga túlságosan gyorsan égett el, ezért 200 km-rel messzebb repült a tervezettnél. 14.7 g gyorsulási túlterhelést kapott, a tervezettnél 3.3 g-vel többet. A leszálló kapszulája keményen ért vissza. Az óceánba csapódás következtében az űrkapszula kezdett megtelni vízzel. Hamet idejében kimentették, a repülés következtében semmiféle károsodásnak nem mutatta jelét. Úgy tudni, a sajtó azt kérte, űrpilóta-székében fotózhassa. Ám amikor meglátta ismét az űrpilóta-székét, a repülést követően, keményen harcolt az ellen, hogy ismét bele szíjazzák.

A küldetés sikerével Ham lehetőséget adott az emberes ünneplésre. Minden sajtóterméket elborított, a Life Magazin Kezdőlapjára került, és a híradók élére. A Mercury asztronauták láthatóan elégedettek voltak annak láttán, hogy nem szenvedett semmiféle károsodást a gyors repülése ellenére. Ez a körülmény adott némi bizonyosságot számukra a biztonság terén a saját küldetéseiket illetően. Alan Shepard pontosan ugyanezt a kísérleti repülést hajtotta végre 1961. május 5-én a Freedom-7 űrhajó fedélzetén.

Újabb főemlős repülésére 1961. november 29-én került sor. Ez volt a Mercury Project utolsó főemlős küldetése. Enosra, az ötéves csimpánzra esett a választás. Enost temperamentumosnak ítélték, ám az igazsághoz hozzátartozik, ebben szerepet játszhatott az elektrosokk is… Mindamellett nagyon intelligensnek gondolták és éppen emiatt választották ki a Mercury-Atlas űrhajó fedélzetén végrehajtandó orbitális repülésre. Ha összevetjük Enos fotóit Hamével, azt láthatjuk, hogy Enost általában szorosan tartják, vagy bekötve.

 Enost sikeresen bocsátották fel számos, időjárás problémák miatt elrendelt halasztást követően. A tervek szerint háromszor repülte volna körbe a Földet, azonban a második keringés után vissza kellett hozni. A Mercury kabinja meghibásodott, és minden egyes helyes feladat-végrehajtást követően is elektromos ütést kapott utasa a banán-falat helyett. A kellemetlen „közjáték” ellenére, Enos továbbra is a helyes lépéseket hajtotta végre. Az Atlanti-óceán vizébe csobbant bő háromórás repülést követően, melyből 181 percet töltött súlytalansági viszonyok között.

 

5.    ábra. Hamet az egyik kísérlet színhelyére vezetik

 

Talán mindenki ismeri a mondást, „most ugrik a majom a vízbe” – innen ered, ebből a korszakból.

Enost hasonlóan szívélyes fogadtatásban részesítették, mint Hamet. A címszalagokra került, ám semmi hasonló nem következett ezek után, mint John Glenn első repülését követően. 1962. február 20-án, amikor Enoséhoz hasonló küldetése alkalmával, Glenn megkerülte a Földet Friendship-7 nevű űrhajójával. Glenn pillanatok alatt sztár lett, és így történt valamennyi Mercury űrhajóssal is. A Kongresszusban mondott beszédében Glenn megemlítette, mennyire megalázta, amikor találkozott Caroline Kennedyvel, akinek első kérdése az volt, hogy „Hol a majom?”.

Caroline kérdése lényegében helyénvaló volt. Glenn repülését követően az űrcsimpánzok kora lejárt és kimaradtak a történelemkönyvekből. A válasz arra, hogy pontosan mi is történt az űrcsimpánzokkal, még így, ötven év múltán is, vita tárgyát képezi.

 

Az űrcsimpánzok öröksége

Mi történt ezek után Hammel, Enosszal és a Holloman űrcsimpánz-kolónia többi tagjával? Sorsuk, bizonyítottan, jelentősen különböző. Sajnálatos módon, nem feltétlen ért boldog véget.

Ham a Légierő szolgálatában állt egészen 1963-ig. Ekkoriban történt, hogy a Nemzeti Állatkertbe szállították, Washington DC-be. Ham népszerű attrakcióvá vált. Hírnevére emlékeztek, ám ez nem segített rajta a többi csimpánzzal kapcsolatos viszonyában. Kiképzésének és emberek közötti szocializációjának köszönhetően, Ham képtelen volt kapcsolatot teremteni a többi csimpánzzal. Alkalmanként az állatkert megkísérelt társat találni a számára, ám ezek a kísérletek sikertelennek bizonyultak. Az 1980-as évek elején átszállították az Észak Karolinai Állami Állatkertbe. Itt történt, hogy végül képes volt csatlakozni más csimpánzokhoz, a helyzetet kezelni is tudta. Szerencsétlen körülmény, hogy miközben ebben az irányba haladt, 1983-ban, 27 éves korában, meghalt. Kevesebb, mint két évet töltött Észak Karolinában. Vita kerekedett az ügyben, mi legyen a földi maradványaival. A lehetőségek között szerepelt, hogy kitömik és kiállítják. Végül az Légierő megtartotta a csontvázát kutatási célokra és a testét pedig az Új Mexikói Űrmúzeum előtt helyezték örök nyugalomra.

Enos története valamivel rövidebb. Sikeres repülését követően fertőzés támadta meg, és néhány hónappal később meghalt. Úgy tartják, űrrepülésének semmi köze sem volt korai halálához. Hogy mit történt a maradványaival, továbbra is rejtély.

6.    ábra. Ham űrhajós-öltözékben

 

Annak elbeszélése kapcsán, hogy mi történt a Holloman Légierő Bázis többi csimpánzával, létezik egy hosszabb és egy rövidebb változat is; egyik orvosi kutatási intézményből a másik orvosi kutatási intézménybe szállították őket, és különböző tesztek alanyai voltak. Az eredeti csoport tagjainak számos leszármazottja, de a még élő, eredeti csoport tagjai is, továbbra is ilyen intézmények lakói. Erőfeszítések történnek annak érdekében, hogy nyugdíjba vonulhassanak, és megfelelő életteret kapjanak az amerikai űrkutatás fejlesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett „munkatársak”.

Ham, Enos és a többi csimpánz, szerves részét képezte az Egyesült Államok űrprogramjának fejlesztésében. A küldetéseik során összegyűjtött adatok nagy fontossággal bírtak az emberek által végrehajtandó repülések megvalósíthatóságához. Manapság is vita folyik az űrcsimpánzok megérdemelt nyugdíjazásáról. Hiszen amit végrehajtottak, ez mindenféleképen jár nekik. Ahogy a többieknek is. Buz Aldrin teljesen nyilvánvalóvá tette ezt, amikor meglehetős ékesszólással a következőket mondta: „Hatalmas adósságunk van az űrcsimpánzokkal szemben. Ők és a leszármazottaik igen sokféle módon szolgáltak minket – kezdetben, embereket helyettesítettek az űrben. Mostanra elérkezett az idő, hogy törlesszük ezt az adósságot, megadván ezeknek a veteránoknak a békét és megérdemelt nyugalmat.”

 

Hol vannak most?

Mivel az űrcsimpánzokra immár nem volt szükség, a Légierő elkezdte őket bérbe adni orvosi laboratóriumoknak az 1970-es évektől. A csimpánzok New Yorkban és az Új Mexikói Állami Egyetemen tartózkodtak. Azután, 1997-ben, a Légierő bejelentette, hogy immár örökre, „nyugdíjazza” az űrcsimpánzokat. A Légierő számára a „nyugdíjazás” azt jelentette, hogy odaadják a csimpánzokat orvosi létesítményeknek további kísérletezésre.

Révén kormányzati szerv, a Légierőnek követnie kellett bizonyos eljárási szabályokat. Először is, deklarálták, hogy a csimpánzok „feleslegesek” és lehetővé tették ajánlatok fogadását velük kapcsolatban. A Légierő akkoriban hatályba helyezett eljárása szerint a csimpánzokat orvosbiológiai kísérletek végzésére, odaítélték a Coulston Alapítványnak. Az ajánlatot megtámadták, és kezdett nyilvánvaló lenni, a Légierő megfontolja bármely más intézmény bevonását is. Ugyanis közfelháborodást keltett, miután kiderült, hogy a Coulston Alapítvány visszaéléseket követett el csimpánzokkal. Az évek során, az USDA vizsgálatai kiderítették, az állatokat elhanyagolták, s egy alkalommal 300 csimpánzt koboztak el tőlük a rossz bánásmód miatt. Az első fordulót érvénytelenítették, és második kört hirdettek meg ajánlatok megtételére. Számos kormánytag és korábbi asztronauta kérte, hogy ezeket a csimpánzokat védett területre szállítsák. Nem akarták látni, hogy a Légierő ugyanazt a hibát még egyszer elkövesse.

 

7.    ábra. Ham az űrben elvégzett két keringés után, szerencsés visszatérését követően, erősen leszíjjazva a kereső-mentő hajón.

 

Néhány éve történt, hogy Dr. Carole Noon, Dr. Jane Goodall és Dr. Roger Fouts támogatásával, kísérlet történt az említett csimpánzok rezervátumba szállítására. A Légierő visszautasította az ajánlatukat, azon az alapon, hogy nem rendelkeznek ilyen létesítménnyel. Ehelyett, a Légierő újabb ajánlatra várt, s ismét csak a Coulston Alapítvány nyert, ahová a csimpánzok nagy részét el is szállították. Hogy jóindulatuknak is jelét mutassák, a maradék 30 csimpánzt egy texasi rezervátumba vitték.

Néhányan azt gondolták, a történetnek itt vége, de nem úgy Dr. Noon. Annak a meggyőződésének szellemében, hogy a csimpánzok jobbat érdemelnek annál, mintsem laboratóriumokban töltsék el az életük hátra lévő részét, cselekvésre szánta el magát. Beperelte a Légierőt az emlékek megőrzése ürügyén, és gyűjtőszámlát nyitott floridai rezervátum létrehozására. Egyévnyi bírósági harcot követően, Dr. Noon megkapta a felügyeletét 21 űrcsimpánznak. Néhányuk az eredeti csoportnak is tagja volt. Manapság Dr. Noon a „Mentsük meg a csimpánzokat” rezervátum felügyelője. A hely a csimpánzok számára mentes a kísérletezésektől, a szabad ég alatt élhetnek. A csimpánz-kolónia többi tagja a laboratóriumokban maradt. Dr. Noont azonban a kitartás jellemzi, törekvése túlélte a Coulston Alapítvány, és átvette az ellenőrzést a létesítményeik felett. A megmaradt csimpánzok fokozatosan szoknak hozzá a külvilághoz és készülnek a teljes jogú nyugdíjas éveikre az időközben megnövelt méretű floridai rezervátumban.

 

Összefoglaló táblázatok:

 

1940-es évek

1948. június 11.

Albert I a V-2 rakéta orrkúpjában startolt. Az ejtőernyője nem nyílt ki (Új Mexico).

1949. június 14.

Albert II ugyancsak egy V-2-es rakétán szállt fel, az előző főemlős kísérlet megismétléseként. Albert II túlélte a repülést, a becsapódáskor pusztult el, amikor az ejtőernyője nem nyílt ki.

1949. szeptember 16.

Albert III hasonló sorsra jutott

1949. december 8.

Albert IV a becsapódáskor veszette életét, ejtőernyő hiba miatt.

 

 1950-es évek

1951. április 18.

Kapucinus majmot lőttek fel egy Aerobee kutatórakéta fedélzetén. Az ejtőernyő nem nyílt ki, s a majom elpusztult a becsapódáskor.

1951. szeptember 20.

Egy Yorich nevet viselő rhesusmajom, 11 egér társaságában egy Aerobee kutatórakétával szállt fel. A leszálláskor elvesztették, végül, megtalálását követően két órával hőguta miatt elpusztult.

1952. május 21.

Az Aerobee utolsó biológiai küldetésén két rhesus majom repült, Pat és Mike, a fellövés sikeres volt, s a mentésük is.

1958. december 13.

Gordo, vagy más néven a „Vén Hűséges” a Hadsereg Jupiter rakétáján repült. Elveszett a tengerben.

1958. május 28.

Able és Baker pontosan ugyanazt a küldetést teljesítette, mint Gordo. A repülés sikerrel zárult, hősökként fogadták őket.

1959. december 4.

A „Sam” nevet viselő rhesusmajom a Little Joe 2 rakétával startolt. A repülés sikeres volt.

1959. augusztus 21.

Újabb rhesusmajom, Miss Sam készült felbocsátásra egy Little Joe-IB rakéta fedélzetén. A rakéta 31 perccel a tervezett idő előtt begyújtott, a „személyzet” megmenekült.

1959. október 4.

Miss Samet felbocsátották, ám a rakéta a vártnál kisebb teljesítmény adott le. Ezért a majom újabb repülését vették tervbe.

 

 

 1960-as évek

1960. január 21.

Miss Sam egy Little Joe IB rakétán startolt. A repülés végül sikerrel végződött.

1961. január 31.

Ham sikeresen startolt a Mercury-Redstone II rakétán

1961. november 10.

Egy Goliath nevű majom elpusztult, amikor az Atlas rakétája felrobbant. Még manapság is kevés olvasható erről a balesetről.

1961. november 29.

Enos sikeresen szállt fel a Mercury-Atlas-5 űrhajón

1961. december 10.

A Scatback nevű majmot lőtték fel, ám elveszett a tengerben. Ma is kevés olvasható erről a balesetről.

 

 

Források:

http://www.space.com/16065-space-chimp-ham.html

http://www.space.com/5422-legacy-space-chimps.html

http://www.spacechimps.com/photos.html

http://www.editinternational.com/photos.php?id=49c144f17b9b6

http://ham.space.umn.edu/kris/animals.html

http://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-1360110/Chimp-Ham-recruited-US-50-years-ago-help-beat-Russia-space-race.html

http://iml.jou.ufl.edu/projects/Fall01/Cassidy/primatemissions.htm

 

 

Vissza a nyitólapra