Elfeledett űrkutyák

- A csillagokhoz vezető utat kikövező kutyahősök –

 

Orosz űrtechnikai berendezések szakértői, valamint Alexander Zseleznyakov visszatekintése azokra az időkre, amikor bő 50 évvel ezelőtt, „kutya-kozmonauták” kövezték ki az utat az első emberek űrbéli megjelenése előtt, felfedvén részleteket az igen szűkösen rendelkezésre álló ismeretekből, a kudarcba fulladt kutya-repülésekről.

 

Sok ember még talán visszaemlékezik a korai hatvanas években az újságok címlapjait világszerte betöltő fotókra Bjelka és Sztrelka űrkutyák sikeres visszatéréséről. A szovjet űrprogram vezetőit nagy büszkeséggel töltötte el ez a tény. Sokan csodálták a néma állatokat is, melyek vezető szerepet játszottak az emberiség csillagokba vezető útjának kikövezésében

Azonban a tömegmédia akkori „kutya eufóriája” meglehetősen gyorsan lecsengett, ahogy az űrtörténelem sokkal fényesebb lapjait kezdték írni, az állatok pedig lassan feledésbe merültek.

Nemrég múlt 50 éve a Vosztok kísérleti repülései megkezdésének, kitűnő alkalom a visszatekintésre, és egyben az események összefoglalására, melyekben ezek a szokatlan „személyiségek” részt vettek.

Akkoriban már a Vosztok űrhajó kifejlesztése megtörtént, s az első kozmonauták is megkezdték kiképzésüket majdani repüléseikre, miközben az orvosok lényegében semmit sem tudtak az űrrepülés emberi testre vonatkozó hatásairól. Csupán a repülő-orvosi ismeretekből kiindulva - tippjeik voltak.

Ezért az a döntés született, hogy még a kísérleti repülések programjának végrehajtása alatt valamilyen állatot kell a fedélzeten elhelyezni. Ám annak a kérdésnek az eldöntése, hogy mégis mi repüljön, végül is nem okozott túlságosan nagy vitákat.

Kutyákat már évek óta alkalmaztak geofizikai (ballisztikus) rakéták fedélzetén, így gazdag tapasztalatokhoz jutottak általuk, ezeknek az ismereteknek nagy hasznát vették, módszeresen gyűjtötték. Másrészt viszont, az űrhajó valamennyi egységének külön-külön is teljes mértékben igazolnia kellett, hogy alkalmas emberi élet fenntartására és kiszolgálására. Valódi kísérletre volt tehát szükség, nem utazhatott a fedélzeten tehát az emberi testet utánzó báb, műszerekkel megspékelve.

1959. végén két központot hoztak létre egyszerre: az „emberit” – az első szovjet kozmonauta-csoportot, és a „kutyást”, ez utóbbinak az űrrepülés biztonságának bizonyítása volt a feladata, az embereket időben megelőzve.

Ez utóbbi felé a követelmények nem voltak olyan szigorúak, mint az emberek esetében, azonban természetesen volt néhány korlátozás. A kutyák északi fajták voltak, nem magasabbak 35 cm-nél és nem nehezebbek 6 kg-nál. Ezeket a paramétereket az űrhajó megfelelő adatai írták elő, és az élelmezés – jobban mondva annak hiánya – a korábbi tapasztalatokból levonva a megfelelő következtetéseket…

A korcskutyák bizonyítottan kitűnő anyagul szolgáltak – az orvosok és a biológusok szerint. Nem voltak olyan nyugtalanok, mint pedigrével bíró társaik, és számos alkalommal bizonyultak intelligensebbnek. Általánosságban elmondható, az első kutyacsoport tagjait lényegében az utcákról fogdosták össze. Pontosan ugyanúgy készítették fel őket a repülésre, miként azt az emberekkel tették: centrifugába helyezték őket, túlnyomásos kamrába, bezárt térben való tartózkodáshoz szoktatták őket, és így tovább.

És azután elérkezett az utolsó pillanat, amikor a technikusok és a „pilóták” egyaránt készek voltak a repülésre.

Az első űrhajó-szputnyikot 1960. májusában bocsátották fel. Nem volt teljesen megegyező azzal, mellyel a történelem valaha volt legelső kozmonautája repült kevéssel egy év múlva. Az űrhajónak nem volt hővédő pajzsa, és számos, az életfenntartás szempontjából nélkülözhetetlen fedélzeti berendezés is hiányzott. Igen sok munka ígérkezett még hátra, a repüléstől azonban számos kérdés megválaszolását várták. Akárhogy is, szomorú dolog volt kutyákat felküldeni a végzetükbe, miközben igencsak megszerették őket a kiképzésük során.

1.    ábra. Bjelka és Sztrelka, a két híres űrkutya, „simogatáson”. (RIA Novostyi)

 

Lajka

Lajka sorsa még élénken élt az emlékezetben – csupán egy hónappal ért szörnyű véget az űrkorszak megszületését követően.

Akárhogy is, az űrhajó sikeresen startolt 1957. november 3-án. Úgy tervezték, 1958. májusában letérítik földkörüli pályájáról. A pontosan megjelölt időpillanatban kiadták a parancsot az űrhajó fedélzeti eszközei számára. A helyzetbeállító-rendszer azonban eltévesztette a visszatéréshez megfelelő irányba állást, a fékezőrakéta azért nem a Föld felé, hanem éppen az ellenkező irányba vitte az űrhajót, s 320 x 690 km-es elliptikus pályára állította. Ott is maradt egészen 1962. szeptember 5-ig.

Hidegzuhany futott végig a tervezők hátán, amikor belegondoltak, mi történt volna, ha egy ember kerül hasonló helyzetbe. Néhány rosszindulatú nyugati szakember ragaszkodott hozzá, valójában emberek voltak a fedélzeten, akik így a „Világegyetem foglyaivá” váltak. Zseleznyakov az Orbit című magazin oldalain írt is a „Világegyetem foglyairól”, és az űrrepülés további áldozatairól.

Nos, az űrhajó első repülése nem tűnt túlságosan sikeresnek, az előzetes várakozásokhoz képest. Bizonyára sokan elvesztették volna lelkesedésüket, de nem Szergej Koroljov. Ő volt az, aki keserű arcukba nézve azt mondta kollégáinak, hogy mindent egybevéve, végül is jelentős előre lépés történt. Elképzeléseiben már a Föld körüli pályán manőverező űrhajókat látott, dokkolásokat, és így tovább. Ám mindezekre majd később kellett sort keríteni, ekkor még csak 1960-at írtunk és a legszükségesebb feladat volt az űrhajó-szputnyikot repülőképessé tenni.

 

2.    ábra.  Az 1966. február 22-én felbocsátott Kozmosz-110 bioszputnyik két utasa: Veterok és Ugolyok. 22 napot töltöttek a világűrben. A felvétel az orosz Egészségügyi Minisztérium, Orvosi és Biológiai Problémák Intézetében készült.  (RIA Novostyi)

 

Csajka és Liszicska

A következő űrhajó-szputnyikot már úgy tervezték felbocsátani, mintha a fedélzetén ember tartózkodna. A visszatérő egység megkapta a hővédő pajzsot, továbbá beépítették az életfenntartó rendszereket is. Az űrrepülés története során ennek az űreszköznek kellett elsőként visszatérnie a földre. Abban az időben ezt a problémát még nem sikerült megoldani sem a Szovjetunióban, sem az USA-ban. Továbbá, nemcsak az űrhajónak kellett épségben leszállnia, hanem az űrutasoknak is – a két kutyának, Csajkának (Sirály) és Liszicskának (Kisróka) - Koroljov kedvencének - is.

 Az űrhajót tehát sokkal alaposabban felkészítették elődjénél. Minden lehetséges helyzetet gondosan tanulmányoztak, az orientációs rendszer esetleges hibájának és a visszatérési parancsot követő hibás működés elkerülése végett. Ám, sajnálatos módon, Liszicska és Csajka nem jutott fel az űrbe.

Az űrhajó fellövését 1960. június 28-ra tűzték ki, ám a start után 23 másodperccel végzetes baleset történ. A hordozórakéta darabjai szétszóródtak a sztyeppén, emberéletben nem esett kár szerencsére, a kutyusok azonban elpusztultak.

A TASSZ (a Szovjetunió Hírszolgálata) hosszú időn át nem számolt be a balesetről, évekig semmit sem lehetett tudni a történtekről, a két úttörő kutya tragikus sorsáról.

A baleset egyben azt is bizonyította, mennyire fontos az űrhajó felszerelése életmentő-rendszerrel vészhelyzet esetére, s lehetővé tenni a személyzet számára, hogy szükség esetén akár az első pillanattól kezdve használhassa. Ezt a feladatot kellett a lehető legsürgősebben megoldani, hiszen közeledett az első pilótás űrrepülés kitűzött időpontja. Liszicska és Csajka pusztulása csak sürgette e rendszer kifejlesztését.

Bármennyire is különösnek hangzik, legalább négy szovjet kozmonauta köszönheti életét ezeknek a kutyusoknak – Vaszilij Lazarev és Oleg Makarov (1975. április 5. A Szojuz 18a repülése során), valamint Vlagyimir Tyitov és Gennagyij Sztrekalov, 1983. szeptember 27-én a Szojut-T-10 esetében. Mindkét esetben az életmentő-rendszernek köszönhetik megmenekülésüket, az első esetben 192 km-es magasságban nem kapcsolódott be a harmadik fokozat, míg az utóbbi eset során magán a kilövőálláson történt baleset, egész egyszerűen felrobbant a hordozórakéta alattuk.

Mindeközben Bajkonurban a harmadik űrhajó-szputnyikot készítették elő repülésre, habár a TASSZ híreiben csak mint „a második” hivatkoztak rá. Ami azonban ténylegesen fontos volt, az nem a sorszám. Komplett űrhajóról volt szó, a korábbiaknál lényegesen nagyobb számú kísérleti berendezéssel a fedélzetén, kutatási feladatok megvalósítása érdekében.

Az állatok élettani jegyeit tanulmányozni űrrepülési körülmények között, a sugárzási hatásokat, az újraforgató-rendszer működő képességét, a táplálkozást, a víz-pótlást és a higiéniát. A túlnyomásos kabinban a két kutya mellett helyet kapott két fehér patkány, számos fehér és fekete egér, különböző növények magjai.

 

3.    ábra. Bjelka (Mókus) és Sztrelka (Kisnyíl) a világűrből való visszaérkezésüket követően 1960-ban. (RIA Novostyi)

Bjelka és Sztrelka

1960. augusztus 16-án az űrhajót az indítóállásba szállították, a kilövést pedig másnapra tervezték. Teljesen váratlanul, a hordozórakéta fő oxigén-szelepét hibásnak minősítették az indítást pedig elhalasztották. Sürgősen pótolni kellett a meghibásodott szelepet, ezért repülőgéppel Kujbisevből (ma Szamara néven ismert) pótolták.

Az űrhajó (Szputnyik-5) 1960. augusztus 19-én elstartolt. Általánosságban elmondható, minden sikeresen zajlott, habár akadtak olyan mozzanatok is, melyek igencsak kiváltották a tervezők aggódását.

Ám minden jól sült el. Amikor a leszálló-kapszula augusztus 20-án visszatért és a kutatók kinyitották az ajtaját, meghallották Bjelka és Sztrelka boldog ugatását, s ez a hang sokkal szebbnek tűnt számukra mint bármiféle fantasztikus opera-előadás. Az egyetlen sötét folt a szovjet űrtechnika ezen jelentős lépése kapcsán az volt, hogy az amerikaiak voltak az elsők, akik a világűrből visszahoztak egy mesterséges holdat a Föld felszínére. Csupán kilenc órával előzték meg a szovjeteket.

Ám ilyen kicsiny időtartam is számít, amikor valaki a történelmet összeállítja. Az űrtörténelem hitelességhez tehát hozzátartozik, hogy a Discoverer-14 felderítő mesterséges hold kapszulája volt az első olyan eszköz, melyet az ember sikerrel hozott vissza a világűrből,

Nem volt más hátra, mint helyretenni a szovjet emberek hiúságát, legalább azzal, hogy az első élőlényt nekik sikerült visszahozni épségben a világűrből. Hosszú időtartamot tekintve pedig lehetetlenség az, hogy valaki mindig mindenben az első legyen, különösen akkor, amikor vérmes harc folyik, és az ellenfél sem ostoba.

Ám térjünk vissza a világűr hőseihez. A kutyák kitűnően érezték magukat a visszatérésüket követően, s amikor két nappal később a TASSZ sajtókonferenciáján vettek részt a Carszkoj sugárúton, még össze is marakodtak! Talán a kutyadicsőségért. Ettől eltekintve teljesen normálisan viselkedtek, Röviddel ezután számos újság a következő fejléccel jelent meg: „Hamarosan ember repül az űrbe!”

 

4.    ábra. Ugolyok és Veterok űrruhában. (RIA Novostyi)

 

Pcselka és Muska

És minden esemény ebbe az irányba mutatott. A következő űrhajó-szputnyik (Szputnyik-6) 1960. december 1-én startolt. A két kutya a fedélzeten Pcselka és Muska (Méhecske és Légy) felrepült az űrbe. Mind a kilövés, mind a repülés rendben zajlott, ám gondok jelentkeztek, amikor a földi kutatók készülődtek a kis barátaikkal való találkozásra.

A leszállási parancsot rendben elküldték a fedélzetre, a fékező-hajtómű viszont rövidebb ideig működött a becsülnél, a visszatérési görbét tanulmányozva pedig kiderült, a földet érési pont valószínűleg valahol a Szovjetunió területén kívül lesz.

Annak megakadályozására, hogy állami titkok ellenséges kezekre kerüljenek a fedélzetre önmegsemmisítő-rendszert (EBO) építettek be. Ebben az esetben a fedélzeten utazó kutyák legalább annyira értékesek voltak, mint bármiféle más titkos berendezés.

Az önmegsemmisítő rendszer működésbe lépett, és repeszek felhőjévé robbantotta a visszatérő űrhajót. A kutyákat tehát ismét elvesztették.

 

Zsemcsugina és Alfa

Az űrhajó-szputnyik következő indítására 1960. december 22-én került sor.  Két kutya - Zsemcsugina és Alfa - mellett egerek, patkányok és más élőlények szálltak fel az űrbe. A harmadik fokozat azonban hibásan működött, s az irányítóközpont parancsot adott az űrhajó leválasztására. A leszállóegység Jakutföldön ért talajt. A fejlesztők igen boldogok voltak, amikor a kutyákat életben találták. Emellett újabb lehetőség nyílt számukra a vészmentő-egység tanulmányozására valós repülési körülmények között.

Az űrhajó-szputnyik újabb indítására csupán két és fél hónappal később került sor. Az 1960-ban tapasztalt problémák elhárítása érdekében tett lépésekről nem esik szó.

5.    ábra. Csernuska és Zvedocska a sajtótájékoztató fotósainak kereszttüzében 1961. március 28-án, a világűrből való visszatérésüket követően. (RIA Novostyi)

 

Csernuska és Zvedocska

1961. március 9-én új űrhajó-szputnyikot bocsátottak fel a fedélzetén a Csernuska nevű kutyával, valamint egy emberi bábúval. Az egyetlen földkerülésnyi utazás, amint azt majd a pilótás repülésre is tervezték, rendben lezajlott.

A küldetés minden fázisa normálisan ment végbe, a leszállóegység Kujbisevtől 260 km-re ereszkedett le. Az ötödik űrhajó-szputnyik 1961. Március 25-én startolt, a fedélzetén Zvedocskával (Csillagocska), ugyancsak sikeres küldetést teljesített.

Valójában a kutyát Lucky (Szerencsés) névre keresztelték, ezen a néven szállt volna fel az űrbe. Azonban egy nappal eme bizonyos ötödik repülés előtt Jurij Gagarin (aki akkoriban még csak az egyik jelölt volt a pilótás űrrepülésre) azt mondta: „Nem vagyunk babonás emberek, ám szükség van a szerencsére.” Ennek eredményeként Luckyt átnevezték Zvedocskára. Ezen a néven került be aztán a történelem könyvekbe.

 

Spaceflight, 2010. Július

Fordítás: Aranyi László

 

 

 

Vissza a nyitólapra